KULTer.hu - 2017 KULT színházi előadásai (TOP 10)
96176
post-template-default,single,single-post,postid-96176,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2017 KULT színházi előadásai (TOP 10)

Az év bemutatói, amikre sokáig emlékezni fogunk

Persze minden ilyen lista magyarázkodással kezdődik – ez miért legyen kivétel? Tehát: amikor összeállt a végső sorrend, elsőre észre sem vettem, hogy a legfurcsább benne az, ami hiányzik. Két Stúdió K, két Katona, két Radnóti, két Orlai, egy-egy Ódry és Víg. Ez eddig rendben.

De Örkény meg semmi? Már tavaly se voltak! Pedig az Örkény az egyik legjobb pesti színház, ezt mindenki tudja, és az e föld befogad óta az én szívemben különösen kedves helyen állnak. Ha egy szabad estémen valaki elhívna az Örkénybe, meg sem kérdezném, hogy mi megy aznap, mennék, mert ugyan mindent láttam már ott, de bármelyiket szívesen megnézném újra. Illetve mégsem: a József és testvéreit még nem láttam, mert bár kétszer is volt rá jegyem (most is van!), egyszer elmaradt, egyszer meg nem tudtam elmenni. Akivel beszéltem, mind el volt ragadtatva ettől az előadástól, és így jó eséllyel helye lett volna itt.

Más előadás kihagyása miatt nincs lelkiismeret-furdalásom, mert a fenti triumvirátus minden bemutatóját (az említett kivétellel) láttam, a Nemzetibe is elmentem négyszer (ez ott az éves átlagom – csak kérdezem, hogy akik annak idején átkozták Alföldit, miért nem járnak azóta sem? Mert nem egyszer ülök félházas előadáson, szünetben elszivárgó közönséggel), így talán nem maradtam le érdemesnek tartott produkcióról.

Illetve persze van lelkiismeret-furdalásom kihagyás miatt, de a listáról való kihagyás miatt: a Túlóra egészen az utolsó pillanatig itt volt, amikor is berobbant a Kaukázusi krétakör, és rögtön a második helyig röpült, bár komoly harc volt ez a Futótűzzel. Ha fordított sorrendben látom őket, talán fordított a végeredmény. Szóval Pálya Pompónia Túlóra című monodrámája nagyon jó, és szokatlanul nagy tapsot kapott a full szakmai közönségtől – a negyedik előadás lehetett, amit láttam, nem is hittem volna, hogy 25 ember (ez az Ódry klubjában pótszékes teltház) ekkora tapsot tud produkálni. Unokahúgommal talán mi ketten lehettünk civilek a nézőtéren, egyébként Janisch Attilától Gothár Péterig terjedt a skála, közben néhány ismert kritikus között még Závada Péter, akinek azóta is hálásak lehetünk mindnyájan az Ahogy tetszik színpadi szövege miatt. Pálya Pompónia a darab egy pontján megállt egy pillanatra, mikor a szövegben az „ennyi az idő” szerepelt, majd ezzel folytatta: „megáll az idő, ugye”, és kinézett Gothár Péterre. Ez a hibátlan színpadi érzék: nagyszínpadon nem működne ez a poén, mert ott nem tudná mindenki, hogy ki ül még a közönségben; civilebb nézők előtt is kockázatos, mert régi a film, még ha kultikus is – itt viszont tökéletesen mérte fel a várható hatást. Annyira pontos volt az alakítás, hogy én az előadás közben még el is gondolkodtam, vajon ki lehet az az ismert színházi nagy ember, aki házasságtörő viszonyt folytat Pálya Pompóniával – aztán persze leesett, hogy nem, ez itt nem ő személyesen, ez egy megírt szerep, amit eljátszik. Utoljára ilyen velem a Petra von Kant alatt történt, amikor elcsodálkoztam, hogy Pelsőczy Réka leszbikus. Általában szoktam érteni, hogy itt most valójában nem halt meg a függöny mögött leszúrt bácsi, csak van, amikor erősebb a varázs.

Még két előadás van, amiknek a kihagyását nehezen tudom megérteni: a Hullaégető és A félelem megeszi a lelket. Egyetlen magyarázatom a nem túl tudományos módszerem: az előadásokat mindig egymással összehasonlítva tettem feljebb vagy lejjebb a listán, és ez a kettő egészen egyszerűen kicsúszott a tízből. Pedig nagyon jók, bárkinek jó szívvel ajánlhatók, de ha most kellene döntenem, hogy melyiket nézzem meg újra: a Love Love Love-ot vagy A félelem megeszi a lelket, az előbbit választanám, pedig Hernádi Judit nagyon nagyot alakít az utóbbiban, ráadásul tőle szokatlan karaktert hozva, és az egész produkció jó úgy, ahogy van.

És ha már szóba került, akkor következzen is a tizedik helyezett.

10. Love Love Love (Orlai Produkció, rendező: Réthly Attila)

Nem tudom, ki találta ki a „minőségi bulvár” kifejezést, de nagyon jó lenne, ha az Orlai Produkció néhány előadására nem tapadna rá ez a nagyon pontatlan és nekem már eleve ellenszenves szókapcsolat. A Love Love Love esetében azért pontatlan, mert egy teljesen érvényes, értelmes, komoly előadásról van szó. Egyáltalán nem bulvárdarab, nem szükséges jelzőkkel megpróbálni enyhíteni a tévesen kategorizáló főnév negatív konnotációját. Az elején kétségtelenül vannak humoros szituációk benne, aztán ezek egyre fogynak, és átadják a helyüket a valódi drámának: meddig tart az ember önazonossága? Hol van az a pont, amikor észre sem vesszük, és feladtuk magunkat? És ha megtörtént, akkor kik vagyunk mi? Az kétségtelenül igaz, hogy ezek a nagyon súlyos kérdések nem különösebben nehezen dekódolhatóan jelennek meg az előadásban, és ezáltal egy könnyen fogyasztható, széles közönséghez szólni tudó produkció jön létre – ezt most talán ne rójuk fel a készítőknek. Én személy szerint nagy barátja és fogyasztója vagyok az olyan előadásoknak, amik egy kortárs észak-iráni szerző művét alaposan átdolgozva egy használaton kívüli postabontóban kerülnek bemutatásra, tele olyan utalásokkal, amiket a szerző közeli barátai sem mind értenek, vagy minimum három, különböző területről szerzett PhD kell a teljes befogadáshoz, de azért az sem baj, ha ennél kicsit könnyebb a néző dolga. Nem leegyszerűsített vagy pláne lebutított megoldásokról beszélek – nevezzük talán inkább nézőbarátnak az ilyen megközelítést.

Péter Kata egyszerűen elsöprő volt Sandra szerepében – ritkaság, hogy ilyen esetben örömmel lehet szerepátadásról beszélni, de ez itt most mégis igaz, mert a színésznő gyermeket vár, és Pálmai Anna vette át decembertől a szerepet. Nem akarok poént lelőni, de fog ő még szerepelni ebben a listában, nem is akárhogyan. Én biztosan megnézem még egyszer az előadást, mert vele is látni kell.

Nagy Dániel Viktornak ezúttal kisebb szerep jutott, de szokása szerint ebből is kihozza a maximumot. Biztos vagyok benne, hogy akik Paks 2 megépítését szükségesnek vélik, még nem látták őt színpadon. Annyi energia árad belőle, hogy egyszerűen csak rá kellene csatlakoztatni az országos hálózatra, nem lenne energiahiány sehol. Én sem értem, hogy a Leszámolás velem (monodráma Nagy Dániel Viktor főszereplésével) miért maradhatott ki ebből a tízes listából – tessék megnézni, ki fog derülni, hogy hiba volt kihagyni.

Csak az előadás befejezésével nehéz azonosulni: mi, nézők, egészen biztosan nem leszünk ilyen beszűkült, önző kispolgárok idős korunkra, akik még azt sem veszik észre, hogy tönkretették a gyerekeik életét. Nem, mi nem, ez nem rólunk szól.

9. Hamlet (Vígszínház, rendező: Eszenyi Enikő)

Nem volt nehéz megjósolni, hogy megosztó előadás lesz. Megint egy olyan produkció, ami a jelek szerint a Vígszínház régi törzsközönsége egy része számára „túl modern” (már ha lenne értelme ennek a szókapcsolatnak). Én a bemutató utáni napon láttam, és már az első felvonás közben is volt, aki kiment, aztán a második felvonásra többen nem jöttek vissza. Pedig sokat veszítettek vele, mert az utóbbi évek egyik legjobb Hamletjét élvezhették volna, ha egy kicsit nyitottabbak. Mert pont a Hamlet az, ami ennyire kínálja magát a nagyon szabad értelmezéseknek.

Eszenyi Enikő nem is marad adós, egy friss, erőteljes, nagyon pörgős előadást rendez, ami végig élvezetes és szórakoztató, több egészen kiemelkedő drámai pillanattal. Az egyik ilyen csúcspont Hajduk Károly belépője a Színész szerepében az Egérfogó-jelenetben (illetve helyette): amikor Hamlet egy verset kér tőle, ő elmondja József Attila Levegőt! című versét. Ki gondolta volna, hogy ez lesz, ha egy 1600 körül írt darabba beleteszünk egy 1935-ben írt verset, és azt elmondjuk 2017-ben? Valószínűleg Eszenyi Enikő, a rendező gondolta… Ahogy Hajduk Károly mondja, akkora a hatása, hogy a közönség beletapsol az előadásba – csakúgy, mint két évvel korábban a Haramiákban a Spiegelberg-monológ után; ezzel pedig meg is van Az év monológja díj idei nyertese, gratulálunk Hajduk Károlynak, hogy immár másodszor érdemelte ki a virtuális elismerést.

Természetesen minden Hamlet alapkérdése a címszereplő – és ifj. Vidnyánszky Attila nem csak a kötelezőt hozza, hanem teljesen uralja is az egész előadást. Hiába fiatalabb a darab szerint a főszereplő, gyakran osztják harmincas vagy akár azon túli színészekre, akiktől jobban remélhető, hogy a szerep mélységét és sokszínűségét megbízhatóbban tudják hozni. Ifj. Vidnyánszky Attila megoldja gond és erőlködés nélkül, és nem azért ennyire túlmozgásos, hogy a több évtizedes rutint kompenzálja, hanem mert ez az alakítás pont így jó – ő ilyen Hamlet, és nagyon jó, hogy ilyen.

Érzésem szerint talán ez az előadás is egy lépcső azon az úton, amerre Eszenyi Enikő vinni szeretné a Vígszínházat – korábban ilyennek véltem az Istenítéletet, a Haramiákat, a Koldusoperát, a Revizort, a Julius Caesart, hogy csak néhányat említsek. Mindben közös, hogy remek előadások – és hogy nem lettek a Víg hagyományos közönségének kedvencei. De lehet, hogy nem irány, csak profilszélesítés – sajnálnám. Kováts Adélnak több szerencséje van a Radnótiban, de kisebb is az irányváltás, és mintha a közönség ott jobban menne vele. A Nemzetiben meg… Trill Zsolt mondta egy interjúban, hogy bizony „még nem igazán” talál utat a nézőkhöz az ott meghonosítani próbált színház. És nagyon igaza van: több olyan nemzetis előadáson voltam, ahol én még tapsoltam volna, de egyedül maradtam.

8. Kétely (Orlai Produkció, rendező: Pelsőczy Réka)

Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy ha Udvaros Dorottya és Fekete Ernő mellé még Simkó Katalin is szerepet kap egy előadásban, akkor sokat már nem kell aggódni, mert a végeredmény jósolhatóan remek lesz. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy Pelsőczy Réka a rendező, akkor meg már túl is vagyunk biztosítva.

De persze nem csak ezért nagyon jó előadás a Kétely. Viszont nem is azért, amit sokan emlegetnek, vagyis hogy „nem lehet tudni, kinek van igaza”, tehát nyitva marad a kérdés, tényleg elkövette-e Flynn atya, amivel vádolják. Ez így túl konkrét, túl egyszerű lenne, ennyiből nem jön ki egy erős előadás, legfeljebb egy jó krimi. Itt viszont általánosabb kérdéseket feszegetnek, valódi erkölcsi konfliktusokat látunk: hol van a határ, mekkora bizonyosságot kell szereznünk egy olyan ügyben, amelyről tudható, hogy objektív bizonyítékunk soha nem lesz egyik irányban sem? És ki itt a jó? Aki esetleg ártatlan embert vádol, egy másik ártatlan védelmében? Mindegyik jelenetben egy-egy új szemponttal gazdagodik a kirakós játék. Aloysius nővért könnyű lenne utálni, de mégsem lehet igazán, mert ő is összetett karakter (Udvaros Dorottyának ez szinte jutalomjáték), és a végére még tartogat meglepetést. Fekete Ernő is kiemelkedő teljesítményt nyújt, de ezt gyakorlatilag bármelyik előadásáról el lehetne mondani, ez nála nem hírértékű.

Nem is tudom, igazságos-e ezek után azt mondani, hogy mégis Simkó Katalin a legjobb az egész előadásban, mert hogy lehet a hibátlannál még jobb valaki? Hagyjuk is a méricskélést, és inkább örüljünk annak, hogy megint itt van egy olyan előadás, ami amellett, hogy érvényes problémákat ábrázol értelmes és komoly módon, mégis nézőbarát tud maradni. A Kétely is fenntartások nélkül ajánlható bárkinek.

7. Lélegezz (Katona József Színház, rendező: Forgács Péter)

Hogy tud ennyire hatásos lenni egy ennyire egyszerűnek tűnő előadás? Két színész ül (igen, többnyire még csak nem is mozognak), díszlet gyakorlatilag nulla (egy pad), kellékek megint csak szinte semmi (egy szatyor), és mégis nagyon erős előadás jön létre. Persze Duncan Macmillan színpadi szövege is kell ehhez, tehát az irodalmi alapanyagra nem lehet panasz, de ami az igazi magyarázat, az nyilván a színészi játék és a rendezés. Pálos Hanna és Nagy Ervin kihozzák a maximumot ebből a két szerepből, sok színét megmutatva mindkét karakternek. Különösen a sötétebb részekben erősek, és a legvégére tartogatják a legütősebb megoldásokat.

Az egyéb eszközök elhagyása még jobban ráirányítja a figyelmet a színészekre, akik a jelenetek közti átkötést legtöbbször paradox módon pont a csendek és szünetek elhagyásával valósítják meg, ezzel is fenntartva a figyelmet.

A kétszereplős darab nem könnyű műfaj – a monodrámához elég egy jó színész, ide meg nem elég kettő, mert kettejüknek együtt is kell működniük. És ezt tökéletesen hozzák – nekem régen tetszett Nagy Ervin ennyire (pedig nagyra tartom), itt talán még a Bajnokbeli alakításánál is jobb.

Hogy miről szól a darab? Nem teljesen pontos a félmondatos ismertető, miszerint arról beszélgetnek, hogy legyen-e gyerekük. Jó, legnagyobb részt erről szól, de azért ettől sokkal több van benne – konkrétan két ember teljes élete, a kapcsolatukon keresztül. Végig érdekesen, sokszor humorosan előadva, de mégis nagyon komolyan, pátoszmentesen.

Két olyan embertől is elég lehangoló véleményt hallottam az előadásról, akiknek az ítéletére pedig adok, és akikkel egyet szoktam érteni – ők még a bemutatóhoz közel látták. Nem tudom, hogy javult-e az előadás abban a háromnegyed évben, mire én is meg tudtam nézni, vagy egyszerűen máshogy láttuk, de aznapi nézőtársam szerint is kiemelkedő produkció volt. Én bátran merem ajánlani bárkinek.

6. Kitagadottak (Ódry Színpad, rendező: Olasz Renátó)

Azt a hétszázát! Ezt nem kicsit tették oda a srácok! – Ezt mormoltam magam elé, miközben jöttem ki az Ódryról az előadás után, és több mint fél évvel később is ez az érzés van bennem. Meg a szomorúság, hogy a jelek szerint nem tudom újra megnézni, mert nem játsszák már. Talán azért, mert a 2017-ben végzős osztály nagy része benne van, és Nagy Zsolttal meg Rába Rolanddal is kellene egyeztetni az ország több különböző részén játszó végzettekkel együtt, de a Moor Károlyt játszó Baki Dániel londoni tanulmányi féléve sem segített ebből a szempontból. Akármiért is, de úgy néz ki, megismételhetetlen marad az a kora nyári éjszaka – hát, előfordul az ember életében több ilyen is.

A darab egy másik előadásban már szerepelt a tavalyi listában is – úgy látszik, valamiért aktuálisnak érzik egymástól eléggé különböző színházi alkotók a törvényen kívülre taszítottak történetét. Persze, ha a másik oldalról nézem, akkor ők maguk választották a törvényen kívüliséget, vagy inkább a saját törvényeik szerinti létezést. Ez a mostani előadás csak finoman aktualizál, inkább jelzésszinten, mint konkrét szavakban-mondatokban.

Már a színpadkép is utal rá, hogy nem hétköznapi produkcióval van dolgunk: a színpadon üljük körbe három oldalról Olasz Renátó díszletét (igen, nem csak rendezte) – bár ennek praktikus oka is van (a nézőtérről ez a díszlet nem lenne rendesen látható), az is felmerült bennem, hogy akkor most tulajdonképpen mi itt privilegizált helyzetben vagyunk, mint nézők, mert még közelebbről nézhetjük a kitagadottakat. Ha lenne legjobb díszletet jutalmazó díj, ebben a visszatekintésben, ez nyerne – bár tudják, mit? Mostantól van: tehát a KULTer.hu 2017-es Legjobb díszlet díját Olasz Renátó nyerte a Kitagadottak díszletéért, gratulálunk!

A sok remek alakítás közül muszáj kiemelni Waskovics Andrea Moor Ferencét – nem nadrágszerepként játssza (és egyáltalán nem viccesen), hanem eldönthetetlen, mi lenne a korrekt besorolás (valószínűleg szándékosan, mert szerepe szerint ő sem örül helyzetének, sőt); maradjunk az androgün megnevezésnél.

Egyebekben, amennyire meg tudtam állapítani, a sztori vonalát változatlanul hagyták, csak a színpadi szövegen módosítottak, ott viszont jó sokat – végig nagyon komor az előadás, még a szellemes beszúrások is inkább keserűek, és a végére pedig még sötétebb lesz minden. De így nagyon is önazonos marad: úgy jó ez a produkció, ahogy van. Bárcsak lenne!

5. Szürke galamb (Stúdió K Színház, rendező: Horváth Csaba)

Horváth Csaba rendezett már egy kiváló előadást Tar Sándor művei alapján: a Te országod a Trafóban a Forte Társulat produkciójában ment megérdemelt sikerrel (korábban az Ódryn a Mi utcánk is az övé volt). Most egy másik független csapatnál mutatja meg, hogy mennyire értő tolmácsolója a tragikus sorsú alkotónak. A Szürke galamb több dologban is különbözik a legtöbb Tar-műtől, és sokan a legjobb munkájának tartják. Komor, sötét, kilátástalan világot ábrázol, talán az egész év legkomorabb előadása volt. Ha nevettünk is, leginkább kínunkban, valami borzasztó dolog kigúnyolása kapcsán – például a remek zenebetétek közben. Egyúttal gratulálunk is Legjobb színpadi zene kategória győztesének, Spilák Lajosnak – sokat ad hozzá a produkcióhoz virtuozitásával is.

Bűnregény, szokás idézni a regény alcímét vagy stílusmeghatározását, de a bűn itt mintha mindennapos lenne, szinte magától értetődőnek hat, még akkor is, ha nagyrészt ennek a bűnnek az üldözéséről szól az előadás.

Fizikai színház, szokták még erre mondani, bár sokkal kevésbé fizikai, mint a Te országod, de azért Nagypál Gábor mászkál a falon rendesen. Mondjuk neki nagyjából minden jól áll – érdekes feladat lenne csak úgy sportból kitalálni neki egy olyan szerepet, amiben nem tud jó lenni.

„A hetedik napon az Úr megpihen, és nézi, mit teremtett. Most azt kell látnia: emberek halnak meg titokzatos betegségekben, igazságosztó gyilkos szedi áldozatait a kisvárosban, az emberekből elfojtott ösztönök és vágyak törnek fel…” – a címlap szerint erről szól, és betű szerint stimmel. Csak persze (és szerencsére) ennél többről is: az életről, úgy általában, mint minden jó előadás.

A Stúdió K társulata annyira kompakt csapat, hogy nem is érdemes minden előadásuknál elmondani, mennyire jól dolgoznak együtt, mennyire lecsiszoltnak hat minden egyes jelenetük, milyen természetességgel játszanak el gyakorlatilag nulla díszlettel bármilyen jelenetet, hibátlanul teremtve meg az atmoszférát, elvarázsolva a nézőt. Szinte mindegyik színész több szerepet játszik az előadásban, és igazságtalanság kiemelni egyet közülük, de Nyakó Júliát muszáj: az ő rendőrkapitánya sokáig emlékezetes marad.

4. Ádám almái (Radnóti Miklós Színház, rendező: Szikszai Rémusz)

Mindig teher egy előadásnak, ha előtte filmként már ismert volt a sztori, mert képek maradnak meg a nézők emlékeiben – könyvek esetén azért a legtöbb ember könnyebben hajlandó elvonatkoztatni az előzetes elképzeléseitől. Nekem annyiban volt szerencsém, hogy nem láttam a filmet, de több olyan nézővel is beszéltem, akik igen, és mégis ez az előadás tetszett nekik jobban. Kár viszont, hogy sokan nem tudnak elvonatkoztatni egy korábbi élménytől – vannak olyanok, akik egy régi, nagy sikerű előadás miatt nem hajlandók megnézni ugyanazt a darabot újra, más rendezésben és színészekkel. Ugyanígy fosztják meg saját magukat egy potenciálisan jó, új élménytől, akik nem tudják elengedni a korábban látott filmet.

Pedig ez tényleg nem hétköznapi előadás. Szikszai Rémusz továbbra sem tud hibázni, de nem azért, mert biztonsági játékot játszik – sőt, feszegeti a határokat rendesen. Itt most ez leginkább a Baltazár Színház bevonására vonatkozik – erről röviden írni nem érdemes, hosszan meg nem lenne idevaló, maradjunk annyiban, hogy nálam működött a dolog, számomra illeszkedett az előadás hangulatába. A másik Csomós Mari karaktere, aki közönségesen csak a Jóisten maga. Elképzelem az olvasópróba előtti beszélgetést: „Figyelj, Rémusz, én ilyen szerepre nem emlékszem a filmből, és a karakter neve helyett is az van ideírva, hogy ’Aki veled van’ – ez mi, kit fogok én játszani?” – „Istent.” – „Ja, kösz.” És mekkora pillanatok vannak még ezeken túl is ebben az előadásban! Poénok lelövése nélkül nehéz ezeket elmondani, bemondásra tessék elhinni, de leginkább tessék elmenni megnézni. Működni fog, ígérem.

Ilyen színészekkel még jó, hogy működik. László Zsolt az egyik főszereplő, és annyira jó, hogy a Radnótiban többször is olyan szerepek találják meg, amiket elsőre nem mindenki osztana rá – a Futótűzben ugyancsak mennyire jó, és mennyire szokatlan választás ott is. Pál András, Schneider Zoltán, Rusznák András. Aki jár a Radnótiba, az tudja, hogy ez a névsor mit jelent. Aki nem… az járjon! Nem akarok túlzó hasonlatokkal élni, ezért nem írom ide, hogy mondjuk: Messi, Pavarotti, Hawking (hogy mindenki el tudja képzelni, azért három különböző területről – az említett művészek tetszésük szerint osszák ki a megfeleltetéseket).

Hogy miről szól? Egy nagyon náci srácnak azt a feladatot adja egy pap, hogy süssön almás pitét. Mondom, hogy muszáj megnézni!

A Radnóti egyébként is nagyon szép sikereket mondhat magáénak az utóbbi időben, és ha arányosítva nézzük, szerintem jelenleg ők Legjobb budapesti színház, vagyis náluk vannak a legmagasabb arányban kiemelkedő előadások – jelenleg ez a Párnaember, az Iván, a rettenet, az Ádám almái és a Futótűz. Viszont összesen 17 futó darabjuk van (egy ilyen kicsi színháztól ez is rengeteg!), tehát majdnem minden negyedik produkciójuk abszolút topkategóriás, gyenge előadásuk viszont egyszerűen nincs. És még nincs vége az évadnak, jön Şerban a III. Richárddal és Mohácsi egy Závadával (Egy piaci nap).

3. Futótűz (Radnóti Miklós Színház, rendezte: Alföldi Róbert)

És megint a Radnóti, ezúttal Alföldi Róbert rendezésében, Wajdi Mouawad kortárs libanoni-kanadai szerző drámájával. Színházi értelemben ez még tavalyi előadás, mert a 2016/17-es szezonban mutatták be januárban. Ha az ember nem ismeri a történetet, már akkor is ízelítőt kap a hangulatból, amint belép a nézőtérre, és ott várja Kováts Adél az üvegkalitkában. Az ebben az elképesztő, hogy nem csinál semmit, csak áll, amikor még el sem kezdődött az előadás, és mégis azonnal hat, és nagyon erősen.

Igazgatók nem szoktak ennyit játszani saját színházukban, és ráadásul nem ilyen sok főszerepet. A színházbajárók érdekében viszont azt remélem, hogy Kováts Adél nem csökkenti szerepléseit, mert komoly veszteség lenne. Elképesztő munkabírás, és nem megy a minőség rovására, egészen hihetetlen. Néztem az Üvegfigurák tapsrendje közben a főpróbán, és nem tűnt fáradtnak így a főpróbahét vége felé, egy főszereplőként lehozott előadás után, gyakorlatilag két felvonásban végig a színpadon. Azt mondják, azért is alacsonyabbak a magyarországi bérek a nyugatiaknál, mert kisebb a hatékonyságunk. Esetleg Kováts Adél tarthatna ilyen tréningeket országszerte – biztos vagyok benne, hogy megdobná a GDP-t.

Egyébként is úgy tűnik nekem, hogy nem eléggé világos a szélesebb értelemben vett közönség számára, mennyire magas színvonalat képvisel több társulat is jelenleg hazánkban. Ha nem játszik szappanoperákban vagy sikerfilmekben, akkor nem ismerik, mondják a színészekről. Gondolom, ezzel érdemben nincs mit tenni, azon kívül, hogy meg kell próbálni meggyőzni minél több embert, hogy nézzék meg, kik játszanak színházban (is), és ébredjenek rá, hogy mondjuk körülbelül a Barcelona látható minden este tőlük esetleg pár metrómegállóra, némileg kevesebb pénzért.

És bár ugyan mintha tavaly is drágultak volna a színházjegyek, még mindig nevetségesen olcsók például a londoni vagy bécsi árakhoz képest (tudom, a fizetések is…). De megint csak a perspektíva érzékeltetése érdekében: mit gondolnak, hány színházjegyet lehet venni egy szezonban annyi pénzből, amennyit egy átlagos dohányos elkölt cigarettára egy évben? Nem, kitért dohányosként nem azt a nagyon elcsépelt és hamis összehasonlítást akarom elsütni, hogy milyen csúcskategóriás autót vehetne valaki, ha nem cigarettázna húsz évig, hanem csak a nagyságrend kedvéért vessük össze. Tehát ha az átlagos dohányos napi egy dobozzal szív, akkor az annyiba kerül, mintha egy évben nagyjából 75-80-szor menne színházba, vagyis szezonban hetente kétszer. Az azért nem színházi embernek extrém sok, igaz?

De nem azért kanyarodtam el a Futótűztől, mert nehéz beszélni róla – bár tényleg nem könnyű. Klasszikus görög tragédia motívumai rajzolódnak ki a cselekmény előrehaladtával, és egyre borzalmasabb jelenetek váltják egymást. Paradox módon a teljesen visszafogott rendezés csak még nyomasztóbbá teszi a hangulatot. Az ilyen jellegű darabok, amikben egy ember egész életét követjük végig, mindig nehéz kérdés elé állítják az alkotókat: hány színész játssza az adott szereplőt? És ha egy, akkor mennyit kell rajta maszkírozni? Legyen inkább fiatal színészé a szerep, mert öregíteni könnyebb? Ezeket a kérdéseket itt mintha fel sem tették volna, annyira egyértelmű a válasz: Kováts Adél a fiatal Nawal és a felnőtt is, egészen a haláláig. Minden különösebben észrevehető smink nélkül, pusztán csak a színészi erejével.

Annyira sok rétege van a darabnak, és mindegyik annyira súlyos területeket érint, hogy nézőként lelkileg eléggé megterhelő, bár felemelő élmény is ez a három óra. Mindenképpen érdemes bevállalni.

2. A kaukázusi krétakör (Katona József Színház, rendező: Székely Kriszta)

Vannak stabil pontok a pesti színházakban. Az egyik a Katona. És már mióta! Most éppen megint egy kiemelten jó korszakát éli – nem mintha bármi baj lett volna vele korábban, csak nyilván nem lehet az abszolút csúcson végigvinni harmincnál több évet. De ők is olyanok, mint Martina Navratilova, akitől a karrierje vége felé egyszer megkérdezték, miért indul még mindig tornákon ilyen idősen, amikor már a negyeddöntőig se nagyon jut el. „Az én leszálló ágam hosszabb és sikeresebb, mint a legtöbb teniszező csúcskorszaka”, mondta, objektíven tekintve eredményeire. A Katona szerencsére nem leszálló ágban van, de igaz rájuk ez a megállapítás kicsit átalakítva: még a gyengébb előadásaik is jobbak, mint néhány színház elmúlt öt évének legjobb produkciója.

És hát elég gyakran csúszik ki belőlük egy-egy abszolút top előadás, mint például a Kaukázusi krétakör. Először is gyorsan köszönjük meg Máté Gábornak, hogy meglátta Székely Krisztában a zseniális rendezőt és leigazolta. Azután köszönjük meg Székely Krisztának, hogy Gruse szerepét Pálmai Annára osztotta, akinek örömmel gratulálunk a Legjobb színésznő díjhoz. Már régóta szerettem volna hasonlóan nagy szerepben tapsolni neki, de hát ez az egyik baj a Katonával: annyi a remek színész a társulatban, hogy egyszerűen lehetetlen mindenkinek az őt megillető összes nagy szerepet megkapni.

De törekszenek rá, mert rengeteg előadást játszanak, harmincnál több futó darabjuk van rendszeresen (jelen pillanatban 33 saját produkció, a vendégjátékokat és koprodukciókat nem számolva). De nem tudnak eleget játszani, mert hiába vannak olyan péntek-szombat-vasárnap hétvégék, hogy tíz (!) előadásuk is van (egyszer 12, plusz egy nyílt próba, teljesen hihetetlen, de ellenőrizhetően igaz: február 9-10-11.), s az ipari mennyiségű előadásszám ellenére december végén nem lehetett már jegyet kapni a teljes január-februárra. Úgy értem, hogy egyetlen jegyet sem, semelyik előadásra, több mint két hónapra előre. És ez nem rendhagyó; valójában a Katonánál ez a megszokott. Kíváncsi lennék, mi lenne, ha egyszer csak a kísérlet kedvéért meghirdetnének még egyszer ennyi előadást, amik persze már csak hétköznap délutánra férnének be – az a tippem, hogy ugyanúgy elkapkodnák a jegyeket: „Végre meg tudom nézni a Mi osztályunkat, az sem érdekel, hogy szabadságot kell kivennem, mert legalább van jegy!”

Inkább ne is hasonlítsuk ezt össze a Nemzeti Színház teljesítményével: ott januárban 10, februárban 11 este tartanak a nagyszínpadon előadást (nincs benne főpróbahét, nem azért; a délutáni ingyenes János vitézeket most ne számoljuk), és a Gobbi Hilda Színpadon jó esetben átlag minden második este van valami – a többi játszóhelyükön még rosszabb a kihasználtság. A nézőszámokat most hagyjuk inkább. Persze én is voltam szinte teltházas nemzetis előadáson, sőt, több kifejezetten tetszett, de a közönségről ugyanez nem volt elmondható. A Bánk bánon, ami pedig kritikai siker, amikor én néztem, összesen háromszor sikerült kijönniük a tapsrendre a játszóknak, de a harmadiknál már gyér volt a taps és szivárogtak el a nézők. Az legyen az én bajom, hogy hazug előadásnak éreztem, és az előtte tartott Ráhangolóban elhangzott minősítést, miszerint „tűpontos leírása a mostani migránsválságnak” nettó hülyeségnek tartom. De például a Részegek közben is többen kifejezetten szenvedtek (pedig az szerintem jó volt). Nem, ez a közönség nem vevő az ilyen előadásokra, mert mást ígértek nekik, a „remény színházát”, és amikor nemzeti rapet kapnak, az nekik sok, csakúgy, mint a Psyché 140 perce, párhuzamos történései és szereplősokszorozásai, hiába csodálatos előadás – nem ezt várják, nem kérnek a metál gitárszólóból a színpadon.

Ezzel csak azt szerettem volna bemutatni, hogy a közönség mennyire igazságtalan tud lenni. A Nemzetiben egyrészt azért, mert egy részük be sem megy (ha bemennének, nekik jó eséllyel pont tetszene némelyik előadás!), másrészt meg aki bemegy, az nem hajlandó kicsit nyitottabban nézni, mert nem ezt várja.

A Katona közönsége is gyakran igazságtalan; csak egyetlen példa: a Borisz Godunov kapcsán hallottam többektől, hogy „semmi különös” – na, ilyen egy elkényeztetett néző (elnézést, ha valaki magára ismert). Ez egy teljesen jó előadás, nincs vele semmi baj. Legfeljebb annyi, hogy van nála sok jobb a jelenlegi repertoárban. De ez inkább a többi előadás érdeme, és nem annyira ennek a hibája. Vegyük észre, hogy amit a Katona (és az Örkény meg a Radnóti) csinál, az nem szimplán átlagosan jó, hanem ma Magyarországon a csúcs, és nem olyan magyar narancsosan csúcs. Hogy megint egy hasonlattal próbálkozzak: olyan szintet kell elképzelni, mint mondjuk matematikából az Akadémia matematikai intézetének kutatói. Ennek tudatában tessenek legközelebb ezekbe a színházakba menni.

Visszatérve Székely Krisztára és Pálmai Annára (akiket így most már remélhetőleg végre az őket megillető fényben láthatnak), ők tették lehetővé, hogy Mészáros Béla elnyerhesse a Legjobb férfi mellékszereplő díját. Valószínűleg magától is képes lett volna hatalmas alakításra, de biztos vagyok benne, hogy a rendező és a darabbeli partner is inspiráló volt.

Az előadás Vajdai Vilmos bemelegítő szavaival kezdődik. Az ilyesmi általában nem túl jól szokott elsülni, komoly előadásnál ritkán alkalmazzák, mert még el sem kezdték, és máris megtörik a varázs: egy színész nem szereplőként van jelen, hanem közvetlenül a nézőket szólítja meg. Ráadásul nem csak megszólítja, hanem kérdezi is őket, válaszokat vár. Ez már duplán veszélyes, mert bármikor lehet egy hülye a nézőtéren, vagy csak egy simán szereplésre vágyó, most lehetőséget látó szerencsétlen (volt már ilyen magyar színházban, sajnos). De nem, teljesen jól jön ki mindenki belőle (az előadás egésze is) – köszönhető ez részben Vajdai Vilmos stílusának és intelligenciájának, s részben annak, hogy Székely Kriszta tudja, a Katonának van saját közönsége, és ismeri is ezt a közönséget, tudja, ezt itt meg lehet húzni, működni fog. Nyilván minden este egy kicsit más történik ekkor, de biztos vagyok benne, hogy nem csak akkor sikerült ez jól, amikor én láttam.

A közönség bevonása a nézőtér elrendezésében szintén megvalósul: körbeüljük a színpadot mind a négy oldalról – és később is benne leszünk az előadásban, amikor a színészek egyszer leülnek egy néző helyére vagy másokkal interakcióba lépnek.

Fontos része még az előadásnak Péterfy Bori, aki énekes narrátorként kettős szerepben vezet végig vagy inkább akaszt meg minket – ezt mintha teljesen rá szabták volna.

Az egész előadás ilyen töredékekből épül fel, mint a fenti szaggatott bekezdések, és mégis már közben összeáll egy nagyon erős, nagyon magával ragadó produkcióvá. Nem tanmese ez, hanem egy gyönyörűen igaz történet az emberségről, a helyes választásokról a legnagyobb nehézségek közepette.

És még egyszer: Pálmai Anna.

1. Peer Gynt (Stúdió K Színház, rendező: Hegymegi Máté)

Nem gyakori, hogy az ember már előadás közben érezze: színháztörténelem születik a szeme előtt. A Stúdió K Peer Gyntjével ezt az élményt nyújtja. Már a kezdet is erős, ahogy az első jelenetben minden szereplő a színpadon van (de hogyan!), pedig könyv szerint nincsenek is benne; rögtön hatással vannak a fehér jelmezek, és Nagypál Gábor már a legelejétől szárnyal, visz magával, lenyűgöz. És ezt folytatja tovább közel öt órán keresztül.

A második jelenetben kijövünk a színházteremből, de akkor még csak a színház kávézójába, innen pedig buszra szállunk, ahol folytatódik a történet, egészen a kőbányai pincerendszer bejáratáig – majd követjük a játszókat a föld alá. Igen, olyan borzalmas, ahogyan hangzik. Nem nézzük az előadást, hanem benne élünk, megyünk a játszókkal együtt, sötét, nedves, nagyon hideg termeken és folyosókon keresztül. Felsóhajtunk, amikor kiérünk egy kicsit a friss levegőre, de tudjuk, hogy itt csak két rövid jelenet lesz a szünet után, és megyünk vissza… Ilyen az élet, na.

Végigkísérjük Peer Gynt életét, és közben magunkra ismerünk, kicsinyességeinkre, megalkuvásainkra, tévelygéseinkre, de mindezt olyan elnézően és kedvesen olvassák a fejünkre, hogy majdnem megbocsátunk magunknak. Persze Peer elsősorban saját magának akarja kialkudni a menekülést, még a Gomböntővel sem képes vagy hajlandó illő komolysággal beszélni, pedig hát kérem ez itt elvileg a komplett drámairodalom egyik legsúlyosabb jelenete. Az egész előadáson végighúzódik ez az ironikusság vagy játékosság – korábban a másik nagy klasszikus jelenetben, Åse halálakor szinte végig Spilák Lajosra kell figyelni, aki macskaként fekszik egy kiskádban.

Nevezhető-e Åse és a Gomböntő összevont szerepe mellékszerepnek? Ne válaszoljunk erre a kérdésre, mert benne van a veszély, hogy esetleg nemleges lesz, akkor viszont nagy bajban lennénk, mert nem lehetne a Legjobb női mellékszereplő díját Nyakó Júliának adni. Így viszont teljesen megérdemelten az övé – majd meglátják, nagyon nagy alakítások. Hegymegi Mátéé a Legjobb rendezés díja – nem az első kiváló munkája, és minden bizonnyal nem is az utolsó. Nézzék meg tőle a Bádogdobot is a Kamrában.

Amit Nagypál Gábor művel az egész előadás során, azt nehéz szavakba foglalni, mert egyrészt tökéletes Peer Gynt, másrészt megfoghatatlanul összetett: komolytalan, drámai, ügyeskedő, lúzer (istenem, az a kerti jelenet a nőkkel!), szerethető… Egyértelműen övé a Legjobb színész díja, hálás lehet neki mindenki, akinek módja volt és lesz megnézni az előadást.

Jut eszembe, megnézni az előadást: nos, azt nem lesz könnyű. Télen eleve nem tudják játszani – helyspecifikus színház, ugye, a kinti jelenetek megvalósíthatatlanok lennének ilyenkor. Nyár végén már előjegyzési listát volt kénytelen bevezetni a színház, annyian szerették volna látni. Ajánlatos figyelni a honlapjukat, esetleg e-mailt írni nekik, hogy mikor kezdik el vezetni a listát, bár az is lehet, hogy még őszről annyian vannak rajta, hogy az első néhány tavaszi előadást már eleve úgy fogják meghirdetni, hogy a jegyek elkeltek. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy tényleg nagyon hideg van a kőbányai pincerendszerben – és közel négy órát töltünk el ott, egy rövid megszakítással a közepén. Nem lebeszélni akarok senkit, hiszen egyértelműen az év előadásáról van szó, de akinek a mozgás vagy hosszú, meredek lépcsők mászása nehézséget okoz, esetleg jegyvásárlás előtt konzultáljon a színházzal, hogy mik a tapasztalatok. Sokat követel ez az előadás a befogadótól, lelkileg különösen megterhelő, de nagyon, nagyon sokat ad cserébe – maximálisan megéri.

Mikor másodszor jövünk ki a pincéből, megint csak nincs megkönnyebbülés, mert addigra már a lelkünkön ül az elmúlt több mint négy óra, és még nincs vége. Peer ott alszik köztünk a buszon a visszaúton, de mi nem tudunk pihenni, mert tudjuk vagy legalábbis sejtjük, mi a vége – aztán még annál is erősebb lesz a befejezés.

Nincs taps a végén, és ez így van jól, így van kitalálva, még ha hiányérzet is marad a nézőben emiatt, hogy nem tudja állva-bravózva-tapsolva kiadni magából öt óra feszültségét. Mert ilyen az élet, nem jöhet össze minden – Peer életének végére ez különösen illik.

Más emberek jönnek vissza azon a buszon Kőbányáról, mint akik odautaztak. Színház ennél többet nem adhat.

Borítókép: Dömölky Dániel (Vígszínház archívum)

Máthé Elek

szerző: Máthé Elek
honlap e-mail
Máthé Elek 1967-ben született Budapesten, és itt él azóta is, angoltanár. Tanítói és angol nyelvtanári diplomája van az ELTE-ről, tanított általános és középiskolában, óraadóként főiskolán, dolgozott az Oktatási Minisztériumban. Az online nyelvoktatás az egyik kedvelt témája. Lányai is szeretnek színházba járni, pedig a kettő együtt még nincs 10 éves.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum