KULTer.hu - 2017 KULTkölteményei (TOP 10)
96370
post-template-default,single,single-post,postid-96370,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2017 KULTkölteményei (TOP 10)

Az év versei, amelyeken nem érdemes átlapozni

Ahogy telnek az évek, egyre nehezebb feladatot jelent listába szedni költeményeket. Aláhúzott, beszínezett, megkönnyezett versek tucatjai nem kerülnek ide igazságtalanul föl, s ezúttal tartózkodom néhány további, listán kívüli ajánlat sorolásától is: az sem volna kevésbé fair. Persze, ez nem több egy ajánlónál, tekintsünk rá csak így, s jöjjenek a versek, valamint az, ami megszületett az utóbbi hetek érzelmi-gondolati munkájából.

10. Dévai Lili: Ne turkáld az ételt, – „hallom őrlőfogait” (Műút, 2017. november 12.)

Dévai Lili Műútban közölt verseit nem volt nehéz megszeretnem. Magával ragad az, hogy láthatóan nem a nagyotmondás lehetőségeit keresi, hanem inkább a részletek kidolgozásában látja a költészet szavatosságát. Aprólékosság mind a megjelenített élethelyzetekben, mind a nyelvi működésben: a mondatok nem agyoncsiszoltak és tündöklőek, hanem hol természetes gazdagságukkal, hol gazdag természetességükkel hatnak, s vannak – meglehetősen stabilan – a helyükön. Ha megbillennek, akkor (is) szépek: „Hártyás csöndjének elég egy repedés, / mélyén a sodrása állhatatlan.” De különben nincs itt nagy zsonglőrködés, sem erőlködés, sem egyensúlyozás. A szerző egy másik verse figyelmeztet a veszélyre, amely a versíró gyakorlatra is vonatkozhat: „Figyelj, mert könnyen beleeshetsz / abba, hogy bizonyos részleteket / önkényesen pakolsz halomra, mintha / jelentéssé állhatna össze bármi.” Itt összeáll. Két ember ül egymással szemben, sejtjük is, tudjuk is, kik ők egymásnak, átsugárzik rajtuk a hely, s körülöttük keringenek felhőkkel borított emlékeik.

Ne turkáld az ételt

a nézéséből tudom,
hiába bólogat lassan, egyenletes ütemben
némán velem szemben, ismerem mondatait.
Amit mesélek, arra általában lesüt, hallgat.
Jó, te tudod… Ismerem a folyamot, ami beáll
ilyenkor. Hártyás csöndjének elég egy repedés,
mélyén a sodrása állhatatlan. Egy utcára tőlünk,
a körúton elhalad valami nagy. Teherautó vagy
betonkeverő lehet. Mint puha, vak falakban
a gerendák reszketése, mely átsugárzik testen,
kisded álmokon, és arra riaszt gyerekként, hogy
rezeg a léc, föl-alá mellkasomból ez mormol.
A hangalak egy fekete lyuk, ha kitátom a szám,
elnyeli a szobát. A párnát meleg, ráncos oldalával
lefelé fordítom, a halántékon szűz hómező dereng,
a nyál is folytatja lassan, részvéttelen. A forgalomba
így remeg bele most a kirakatüveg, talpán a borospohár,
terített asztal fölött angyal inog, suhan át agyamon.
Emelem, kortyolok mindarra, hogy. Ha ritkán
személyesen is, általában közömbös tömegben.
Fussunk össze, mondjuk kedden, így szoktuk,
valahol a városban. Egyikünknek sem esik útba,
ahol tősgyökeresek vagyunk. Rémlik néha egy-egy
abból, mikor még otthon laktam. Tudok idézni szokást,
szólást, érzetet, mégis akár lekapott, túlhabzó pillanat,
mikor éjfélkor pezsgőt bontanak, és kattan a zár.
Mintha lecsapnák a villanyt, a vicc kihuny, pár év
és az estéből egyedül vihogásunk rögzült vonásai,
az emlékezet szabott, kilencszer tizenhármas
keretei közt. Így szemlélem egy ideje magunk.
Ha utazom hozzá, repülök. Nem szívesen hívjuk
vendégségnek, pedig. Ha ő jön, étterembe megyünk.
Aprólékosan szelem a húst, rágós. Figyelem, beszéd
közben villájáról egy kisebb rizscsomó visszahull,
hallom őrlőfogait. Lelkesen bólogatok neki, holott
magamban a magamét darálom ugyanúgy. Nem
tagadom, le se tagadhatjuk egymást. A csillár élesen,
közel, arcunkba vág, ha óvatlanul állunk fel. Tört-
fehér abroszon a desszertvilla megnyúlt, halvány
ágai. Mintha lenne még miről, ücsörgünk egy darabig.
Mesél. Hozzák a feketét, túl égett, keserű, hogy lehet
ezt szeretni?! 
 Mit mondhatnék, nekem sem ízlik
feltétlenül. Hogy lettünk mégis ennyire, mikor.
Van-e rá ige, mód, jó szó, bármi magaslat, ami
segít belátni. A földnyelv, amit laktam, fakó
hamu alatt, de fortyog szakadatlan.

9. Follinus Anna: Az erőszak természetrajza – „Magával mos össze, aki félreért” (Litera, 2017. november 1.; I–V. szakasz eredetileg: Élet és Irodalom, 2015. június 26.)

Kivétel nélkül minden évben előfordul, hogy csak jó idő elteltével ismerem föl egy vers nagyszerűségét, fontosságát – tévedésből, figyelmetlenségből, szellemi elégtelenségből. Follinus Anna verse első felének (1–5. szakasz) 2015-ös közlése is megérdemelte volna az észrevételt (természetesen fellapoztam akkori vonatkozó jegyzeteim), de szélesebb körben visszhangzóvá idei, a 6–10. szakaszokkal kiegészített újraközlésekor vált, az ismert, #metoo-hoz is kapcsolódó körülmények között. Ez önmagában persze a legkevésbé sem indítana arra, hogy ehelyütt is ajánljam a költeményt, hacsak nem azért, hogy ismertségében ne váljék olvasatlanná. Mert érdemes felülni erre a klasszikus modalitású, kitartott ritmusú költői hullámvasútra; amennyire lehet, lassítani rajta, s menet közben letekinteni a mélységbe, odafigyelni a képekre, hasonlatokra, utalásokra. Tadzióra. Elgondolkodtató az is, hogy milyen elődöktől kölcsönzi, kölcsönözheti lírai kifejezéseit, s beszélhet egyáltalán rabságról, bűnről, énről, szégyenről, hatalomról. Erőszakról. Follinus Anna érti a költői mesterséget, versei mindig is szépek, elegánsak voltak – most előlépett, előléphetett a korábban választott témák homlokzata mögül. Kutya nehéz megírni egy ilyen verset, s nem csak a technikáról beszélek.

Az erőszak természetrajza

I.

A test vonyít, ha kínja újraéled,
ha régvolt poklába lerántják megint –
tudatodban már múmiák az emlékek,
vagy múltad nyakán a tompa penge ing
elhitetve, hogy ringás is lehetne,
de legbelül érzed, torz sötétje int,
mert akaratod alájuk temetve
önnön magára mint árnyékra tekint.

Hiába mondtál nemet, elsöpörték.
Úgy formáltak át, hogy azt hidd, te vagy ott,
pedig ádáz és elmebeteg csörték
ellenére sem lett önvoltod halott.
Kinek bűneit tisztán látod most már,
ráccsá válva őrzi magát, a rabot –
szenvedésed míg fennakad a rostán,
nem dalolod őt, csak mert nyomot hagyott.

Deformációk sorát úgy hordozod,
mint mások sajátos arcvonásaik,
s benned a gyermek napra nap felzokog,
rá miért nem vigyáztak egykor, akik
védhették volna – magukkal törődve
miért nem őrizték, legalább alig?
Előtted hever szilánkokra törve
eddigi életed, a dúlt mozaik.

Ki mégis ennek ellenére lettél,
s nemcsak ellenére, éppúgy: általa,
őz lelkébe, szép hazájába megtér,
lehull testéről a rászögelt pala –
lassan körülnéz s hinni kezd magában,
mert bár a kínnak nincs tere, csak fala,
képzeletével megőrizte tágan
belső erdeit, mint költőt a szava.

II.

Körömmel tépték a verset belőled,
s hogyha nem ment, írtak helyetted párat,
pedig lelkedben, miképp néma kőben,
ott élt a szöveggé ránduló bánat.
Ki ha volt, csak magával, elégedett,
a vad vitákba bele sosem fáradt:
örökké hajtott és mindent kevesellt –
szavaiból nyílt önakarás áradt.

Hiába sírtál te s ordított a vers,
hiába úsztatok mindketten vérben,
hiába látta, hogy a földön heversz,
vagy menekülnél bárhová a térben –
nem hagyott saját ritmusodban írni,
magadba zárt emlékeidhez térten,
mert semmibe vette azt, ki megsínyli,
hogy nem létezhet, csupán hozzá mérten.

Bárha birokra keltél épségedért,
önvédelmed azonmód kigúnyolták.
Magával mos össze, aki félreért:
mi benned folyó, hozzá érve holtág.
Írsz, s fölülírni nem fog többé senki –
még a Rorschach-tesztben is tisztán ott áll,
hogy tudatod mindazt verssé hegeszti,
mi beléd nőtt, mint fém, ha fába rozsdáll.

III.

Kifeszült rongyként feküdtél az ágyon,
míg testedből rabolták öntudatod –
ha eztán lépsz, nincs lábad alatt lábnyom,
s erdőd mélye helyett csak kontúrja zsong.
Az akkor kívánt kiszolgáltatottság
máig rettegő végpontok közt csapong,
s bár szabadnak mondtak, legvadabb fogság,
mikor rabja a rabtartóért rajong.

Szégyenérzet nélkül nem múlik el nap:
más bűntudatát sajátként hordozod.
Az emlék bármely utcasarkon elkap,
megbénult lépted felé a múlt mozog,
s mi történt, visszarendeződve tör rád,
ismét a gyerekkor emlőit szopod,
mígnem arcodon kisebzik az önvád,
hogy e valóság nincs – nemcsak megkopott.

Azóta nyálasnak látod a száját,
bőröd legalsó rétegig mocskosnak.
Csalásain mint ördöggolyón látsz át,
bűnét leplező csonthéjak ha fogynak.
Téged, ki szorong szavak s szerepek közt,
a kín centrumában mindaddig ott tart,
amíg nem találsz magad mélyén eszközt,
hallgatásból a csöndre mi átszoktat.

IV.

Úgy olvastatta el obszcén levelét,
hogy tekintetével kontrollált végig
(sűrű sorok által uralva terét
kiszorított a papír pereméig).
Más méltóságán, mint holttesten lép át,
s új sebet vágva hegedtet is mélyít,
ki a világra kiált kígyót, békát,
de áldozatot szeretéssel szédít.

S ha nem akarnál mégsem azzá válni,
megvonja tőled áhított figyelmét,
mígnem belátod, bírhatóbb már bármi,
mint árvaságod, mely tíz körömmel tép.
Így végül dermedve roskaszt alája,
s léted hiányát felváltja a nemlét,
valami furcsa, misztikus és kába
álomvaló, méhen kívüli emlék.

Nem mért időn át tűrni bántásait
elsöprő gondoskodásért cserébe –
most kövenként hull e torz mozaik
egy-egy felismerés mentén a mélybe.
Hiába érted meg, mi miért történt,
alkonyatkor a kétség hozzád tér be –
tenyeredbe gyűjtve megannyi tört fényt
szentjánosbogarat formázol éjre.

V.

Két felnőtt állt egy nagykamasszal szemben,
ki magáért sohasem lázadhatott.
E túlerőtől talán visszaretten,
ha sejtenként addigra át nem hatol
rajta a gyerekkor tömör magánya.
Ellenük feszülő támadása volt
minden előlük menekülő vágya,
míg testén szimultán két árny zakatolt. – – –

Számtalanszor zokogásig bántottak,
majd neked kellett bocsánatot kérned.
Úgy bolyongtak, mint boldogtalan holtak,
kik más életén bűneikhez térnek
időaranylássá olvasztva, ami
tiszta tudattal csak börtönben fér meg –
magukat felmentve fogják vallani:
temérdek hegyet mozgattak meg érted.

A hálátlan, ha túlélted, te leszel,
hogy hegyeikért sokallod az árat.
Egyik kezével lélegzetet vesz el,
másikkal tüdődre ültetne fákat.
Mindennap messzebbre siklik már múltad,
s helyébe az a furcsa érzés árad,
mint mikor kő csobban mélyén a kútnak,
de a hang benned koppanássá szárad.

VI.

Mikor az ember úgy hinné, már felnőtt,
s legalább annyi ideig gyerek még,
két mozdulat közt az akarat eltört,
hogy kitapintsa, meddig tart a nemlét.
Most több száz fotón őrzik hiányodat,
és testeden két szempár végez szemlét,
magát a szót is tagadják: áldozat,
megvonva minden erőt, ami megvéd.

Okos nem, csupán kékharisnya voltál,
és inkább girhes, mint amennyire szép –
a jelző bárha szégyenítést szolgál,
hozzád kötötte mindegyre, ki beszélt.
Tettük a házasság takaróján át
nem tűnt bűnnek – de hogy nem vették neszét,
akik közelről nézték, és nem látták,
melyikük épp hol pihenteti kezét?

Ha kínos kérdést mégis bárki föltett,
tagadás mentén feslettek határok.
Elméjük roncsig istenítve nőket
egy egész világrendet összetákolt,
melyben a gyönyört nem vigyázta morál,
s mindkettő tette gáttalan, mit vágyott – – –
szakrális fényben úsztatott e koráll,
hogy véletlen se láthasd meg a zátonyt.

VII.

Ha hiányok és veszteségek mentén
szerveződött az első naptól sorsod,
hiába érzed, valami nincs rendjén,
akkor se fulladsz, mikor már megfojtott
ama két árny, kit többé nem engedsz be,
kik átlépték tested határát folyton – –
szeretet láncán erőszakra edzve
viseltél fémes csöndjeikből kordont.

Volt, ki ágyba zárt, majd súlyokat tett rá,
s volt, ki nap mint nap a bordád alá nyúlt –
hozzájuk múltad olyképp vezetett át,
hogy egyik kín a másikba továbbmúlt.
Végül csak most, harmincon túl kezded el,
mikor a jelen felülete rándul,
megtagadni, ki előír és terel,
nem pedig saját lépteiden ámul.

Nincs az a fény, mely bevilágíthatná
ismérvükben rekedt valóságaid,
ám aki lettél, magára mutat rá,
és az önhívők kultuszával szakít.
Már nem az a fontos, ki miért bántott,
hanem hogy a bántás kit mire tanít –
más lépte elé hasítani árkot,
vagy ívelt testtel fogni át árkaid.

VIII.

Ki nyíltan saját önkényére szoktat,
s hangos nemedből is az igent érti,
prűdnek nevez, mert elutasítottad,
az ötvenöt évvel idősebb férfi.
Ha menekülnél, szűk csatornán hajt át,
melynek mélyéről szomjas szava fénylik –
hogy odaadná érted a fél karját,
csak adj magadból te is egy tenyérnyit!

És ahol ijedt akaratod zárul,
az övé ott tör rád higgadt fölénnyel,
mígnem tested torz vágya felé rándul,
s pórusaidban kialszik a fényjel.
Kínoddal együtt átsiklik bűnén is –
mintha menyasszonyt vetkőztetne, érvel,
hogy a gyerekkor álomszerű fétis,
amit ha újraél, akkor se él fel.

Mindössze téged foszt meg a jövőtől
nem neki szánt élményt lopva magának –
ahogy az árnykép váratlan előtör,
múltbéli szörnyeid sorfalat állnak.
Mióta nem félsz, nem érinthetnek már,
kik pokluknál jobbá sohase váltak –
önmagadtól el többé senki nem zár,
még hogyha tágas terekkel is áltat.

IX.

Habár nem vágytál szeretkezni nővel,
ők felülírták legbensőbb terveid,
s minthogy a kérdés más döntésén dőlt el,
kéjjel telt kínod egyre jobban feszít,
mígnem már esengted melle vonalát
a régi hiány lüktetése szerint –
egyik trauma a másikba hal át,
s ki nem áll ellen, bűne ellen veszít.

Vagyis álltál a világosi házban
az előszoba s a nappali között,
egyszerre roggyanó s megkövült lábbal,
amíg csókjával révületbe lökött,
majd fölvezetett a lépcsőn urához,
hol már nem színleltek sértődött közönyt –
sikolt a perc, melyet azóta átkoz
akkori magad, ki végleg elköszönt.

És hiába, hogy akaratod ellen,
tárt suhogással öleltek át végül,
a zuhanást úgy oldva föl a csendben,
miként mezők fölé sólyomnyi ég ül.
A bűn, mikor tagadják, tükröt repeszt,
s mert szilánkjától önérzetük sérül,
nap nap után rád olyképp zártak reteszt,
hogy e rabság majd neked is megtérül.

Ki harmincegy, mire anyaszült szabad,
többé sohasem szabadul a vágytól,
hogy lebontson minden önkényes falat,
mely bárkit szabad mozgásában gátol.
Most először néz vissza rá a múltja,
amint felnőttként megérti a mából,
csak úgy kerülhet fogságukon túlra,
ha magán belül lakja be a távolt.

X.

Mint patkány úszik csatornán az emlék,
ha Velence képe elborít újra,
és kimossa a csönd összes sejtelmét
szurokmély zugokból, ahová bújva
veled játszatta el csupasz titkait,
s e játék sodra vitte át a múltba
ama két csőrmaszkos maskarát, akik
nem hagytak látni a negéden túlra.

A hely törvényét azóta is hiszed –
díszlet és tett folyton egymásba mart át,
mígnem tört fénnyel vonták be a vizet,
hogy felszínét torz vágyaikhoz szabják.
Ha más lelkéből hívogató fény gyúlt,
s vissza mertél nézni, rögtön harag járt,
nehogy szem elől veszítsenek épp úgy,
mint Aschenbach egykor Tadzio arcát.

Mióta sejtelmük sincs, merre, hol vagy,
és határt nem szab mozgásodnak korlát,
saját pályára állt bolygótlan holdad,
mit egyre mások akarata formált.
Nézed a csöndet, és ahogy átitat,
megérzed a vers erejének sodrát –
míg szűköl, tagad, kérdőre von, sirat,
foszlik a kín, mi önlétedtől elzárt.

8. Szöllősi Mátyás: Lélekzet – „Milyen volt kinevetni a kínt.” (Élet és Irodalom, 2017. október 20.)

Az is jó ebben a versben, hogy már az elején érezzük, hogy nagyon tart valahová, de nagyon nem tudjuk, merre. Így azért meg is tud lepni kicsit. De mégsem a poénra kihegyezett, s azok ismeretében élményszerűségükből sokat veszítő költemények egyike Szöllősi Mátyásé – szívesen olvasom, szívesen feledkezem bele újra. (Szalay Álmos írja az Apokrif Online-on évértékelőjében: „a legszebb, a leghihetetlenebb, amit idén olvastam”, s felüdítő volt ilyen lelkendező sorokat olvasni egy versről.) Milyen belehelyezkedni a másikba, s ott lélegezni benne. Szó sincs az én visszaszorulásáról, az odakérdezett én nagyon is elevenen él, s ragyog a másikban. Valamiféle profán epifánia az, mi megtörténik itt, felemelő, katartikus, a vers ritmusának, retorikájának s jelentésalakulásának hatásos együttműködése révén. Kisebb csoda, hogy nincs benne hiteltelenség.

Lélekzet

Mondd, mire eszméltél aznap reggel. Milyen volt
az első lélegzetvétel. Milyen volt leküzdeni a sírást,
pedig valakit eltemettél a téllel. Milyen volt idegennek lenni.
Milyen volt belépni a kádba. Milyen volt a víz érintése.
Hogy azt hitted, senki, de tényleg senki se láthat. Milyen volt a hőség,
s hogy izzadsz a forró víz után. Milyen volt az arcod a tükörben.
Milyen volt egyedül, félni tán. Milyen volt öltözködni. Hogy valami
a testedhez ér. Érezni, lüktet a halántékod. Ahogy az arcod elönti a vér.
Milyen volt a lakás csöndje. Hogy a szomszéd nénitől semmi sem
szivárog át, aki minden egyes éjjel csak a délelőtti misére vár.
Milyen volt a kulcs zörgése. Zavart-e a hőség odakint.
Gyalog menni egy kilométeren át. Hogy a szembejövők
végigmértek mind. Milyen volt szépnek lenni. Egyszerűnek.
Terhet hordozni legbelül. Milyen volt könnyes szemmel elvonulni,
majd a sötétben énekelni felhőtlenül. Milyen volt arcot mosni.
Mutatkozni megint. Milyen volt enni, mert muszáj. Milyen volt kinevetni
a kínt. Milyen volt elindulni, a sok beton közt, a város zajában.
Milyen volt hazafelé menni, ahol lehet, hogy csak magány van.
Milyen volt megérkezni. Leülni az ágyra. Megérezni egy illatot.
Nemet mondani egy vágynak. Milyen volt bámulni a falat.
Hosszasan zokogni, úgy igazán. Milyen volt a düh. Szidni az időt,
hogy múlna már. Milyen volt talpra állni. Azt mondani, jól vagyok.
Ruhát váltani. Finoman sminkelni. Szétszórni mindent, mert most
úgy a jobb. Elindulni ismét, abban a piros kabátban. Belépni a helyre.
A pulthoz állni – látszólag vidáman. Milyen volt rám nézni először.
Milyen volt a pillantásom. Miért engedted éreznem, hogy vágysz rá,
valaki lásson. Milyen volt az első mondatom. Milyen volt a nevetésem.
Milyen volt a hangom. Mikor először a szemedbe néztem.
Milyen volt zavarba esni. Mégis mosolyogni rám. Milyen volt hazafelé
az izgalom, hogy kereslek-e egyáltalán. Milyen volt gondolkodni rólam.
Miféle hőség volt, ami átjárt ott belül, mikor felvillant
az első szó tőlem, neked, és már nem voltál egyedül.

7. Kovács Edward: A krizantémok ősszel nyílnak; A bizonyosság – „oly sima lesz, akár / az arcvonásaim” (Alföld, 2017/7.)

Úgy alakult, hogy az idei listámon a halálhoz különböző módokon bár, de valamiképp erőteljesebben kötődő költemények vannak túlsúlyban. Képtelen vagyok megmondani, hogy ez amiatt van, mert idén valóban ezek a versek erősebbek, vagy az én érzékeim élesednek ki ebben a közegben – nem tudom. A fiatal Kovács Edwardnak az adott Alföld-számban közölt mindhárom verse kifejezetten erős, és mindhárom húz az elmúláshoz. Az első kettő közül nem is választok, hanem mindkettőt javaslom olvasásra, bennük nagyon szépen mutatkozik meg két különböző viszonyosság: a saját és a más halálhoz. A bizonyosság – mint ahogyan erről egy lentebbi mű révén még lesz szó – a temetés, az én elmúlásának helyzetébe ereszkedik bele, s a kifejlés gazdag, sokrétű, a közösségi rítustól az ontológiai kérdésföltevésig jutva el. A krizantémok ősszel nyílnak a saját halált a másikén keresztül számítgató, olvasó nagymama – „az elmúlás munkása” – alakja köré szövődik. Megejtően egyediek a képek, pontosak a mondatok. Érdemes engedni a költemények lassú ritmusának, az érzéki hullámoknak, az alig észrevehetően finom hangzósság csáberejének – az ihletnek.

A bizonyosság

Csak azt tudom, hogy engem is koporsóba helyeznek
majd, megborotválnak előtte, rám adják az egyik frissen
vasalt nadrágomat és ingemet, amely oly sima lesz, akár
az arcvonásaim, a többi ruhámat kidobják, nem kell a lom
a házhoz, nem kell a megemlékezés, a gyász, a pátosz,
azt mondják, a múlt úgyis csak akadályoz a továbblépésben,
értem pedig, e szétmálló testért senki ne toporogjon álltó
helyében, ne rágódjon rajtam, akár húson a férgek, ne ejtsen
könnycseppet, ne kulcsolja imára kezét, ne higgye, hogy a test
külső kéreg, lehántva rétegeit pedig ékeskedik a lélek,
mint megbúvó lényeg az írás sorai között, mint értelem
a koponyában, mely medret váj a látás tapasztalt irányainak,
hogy olvassa, értelmezze a létet, amelyen túl úgysem látok,
csak a nehezülő földrétegek alatt keresem a bizonyosságot.

A krizantémok ősszel nyílnak

Az ég a földre nehezül, mint beton
sírlap. Nagyanyám, az elmúlás munkása,
hidegen, ahogy kőfaragók a márványba
írnak, kapálja szülei sírját. Ahogy emelivágja,
emeli-vágja, izmainak kiszámítható,
töredezett dinamikája. Mikor végez,
imára kulcsolja poros kezeit, széjjelnéz,
találgatja, hogy a sírját majd hova helyezik.
Összeráncolt szemöldökkel csak számol
és számol, hogy mennyi lehet vajon még
hátra a nyárból, mert tudja már, idegei
mennyit bírnak, és ahogy a sírhanton,
a krizantémok bennünk is ősszel nyílnak.

6. Deres Kornélia: Keserű szigetek – „valaki más történeteit engedik belém.” (Zempléni Múzsa, 2017/1.)

Deres Kornéliától tavaly még olvashattunk verseket a 2017-es Bábhasadás című kötetéből (mint amilyen a listára kiválasztott, amely a Zempléni Múzsában jelent meg, vagy a Hitelben publikált Jugoszláv démon), de már találkozhattunk a kötetanyag lezárása után keletkezett művekkel is (mint például az Alföldben megjelentek). A szerző versvilága engem nem engedett nagyon könnyen, gyorsan magához, eleinte egy-egy különös képe, sora vált nagyon érdekfeszítővé, de nem bántam meg, hogy több időt töltöttem el a társaságukban, mert egészen különös és különleges univerzumba kerülhetünk át. Egy asszociációk, emlékek (emlékbetörések?), benyomások, hallucinációk, történetfoszlányok által szabdalt nyelvi térbe, amely annyira borzongatóan emberközeli, amennyire szürreálisan szövevényes. A görcsbe rándult fantáziák zsigeri tapasztalatokat rejtenek s elásott múltvázdarabok fordulnak ki a talajból. Idegfényben úszó kórháztermek, emlékbetörések, érzékkitörések, a nedvek történetei. S félek rájönni, hogy mi lakozik a Keserű szigeteken.

Keserű szigetek

A trauma-központban fekszem. Valami zümmögés rohaszt.
Csövek futnak a mennyezet alatt, aztán le rézsútosan, bele
a karba, át a vénákon, egészen az emlékekig.
Törlést kérek: neontól csíkos arccal.

Valaki más történeteit engedik belém. Nem ismerem
a szereplőket, bár hasonlóan szólnak, mint a rokonok.
Északon más az akcentus. A történetek kerekek
és bizarrak: egy asztalt látok alulról, nyolc láb
lóg alá, nyolc fogpálcika. Beletörnek a földbe.
Én meg titokzatosan, mint barna nyúl a töltésen,
meglapulok, hallgatózom.

Az asztal felett a felnőttek a Keserű szigetekről
beszélnek. Halkan, tapintattal. Megoldás kell,
mert valakit ott felejtettek. Egy gigászt.
Valaki miatt most gyűlést rendez a kis tanács.

Aztán hirtelen: neonzümmögés szaggatja szét
a felnőttek pálcikalábait. A történetek megnyúlt
képpel lesik az asztal alatti kölyköt, a gátlások
előbújnak, az ösztönén pánikol.

És ahogy kontrollt vesztenek az idegpályák,
vadállatok szaladnak végig a baleseti osztály
sterilszínű, csíkos folyosóján.

5. Sopotnik Zoltán: Lidércnyelv – „a lélek-lyukak az utcában” (Hévíz, 2017/4–5.)

Ködként lengi be valamiféle sajátos szürrealitás Sopotnik Zoltán művét. A vers körülfog minket, szorongató-megejtő dinamikája elámít és óvatlanná tesz, hogy váratlan töréseiben, ismétlésszerkezeteiben aztán kizökkentsen, meglepő alakokkal rémisszen tovább. Mégis, mintha a vers a szeretetről szólna (az is-t mindig tegyük hozzá), és nem csak az anyáéról. Nem csak a morfiuméról. És a küzdelemről, ahogy mennek, bele az életbe, a nyelvbe. (Legutóbb Kukorelly Endre kisfiúja ment ilyen emlékezetesen valahová, ő az apjával.) A logopédus mint szuperhős, mint Csáth Géza, mint Josef K. Mint Polgár Judit. A lidérc mint lidérc, mint sors. Akivel ki lehet csellózni. (Majdnem.) S a tökéletes trükk az, hogy mindebből ilyen vers gyarapítható. Nem hiába.

Lidércnyelv

Óvatos rossz idő a városon. A dadogós kisfiú az anyjával a
morfinista logopédushoz siet. Nincs ma, nincs tegnap,
sehova sehonnan, csak a most van, pontosabban akkor. Nincsen.
A Vásártéren át mennek, ahol a nagymamája feküdt, mikor
belelőttek a tömegbe. Ahol két szomszédnak is kampec, azóta
is ott tátongnak azok a lélek-lyukak az utcában. Ahol. A logopédus
szerint akkor tűnt fel a lidérc először, ami most a fiú nyelvét
akarja. Az indulatok és a kétségbeesés szaga teremtette
meg, most meg nem hagyja beszélni, legalábbis normálisan
nem. A logopédus majdnem világhírű. Rendelőjének ablaka
a sakkozókra néz, akik félemberes figurákkal játszanak. Majdnem
akkorák a figurák, mint a gyerek. Majdnem. Minden lépésnél
fordul egyet a környék, de csak kevesen veszik észre. A morfinista
logopédus egészen biztosan – ott van a szemében az a sűrű
fekete, ami bizonyíték. Már ötvenhatban is a nyelvvel
foglalkozott, de akkor még nem használt drogot, akkor még
bírta ép ésszel a lidérceket. Néha kijárt mattot adni a ház elé,
néha önmagát tagadta. Sok gyakorlás, sok mondóka, sok ritmus,
énekelve beszéd, sok fájdalom, hosszan zengetett szavak. Vak.
Mi legyen a fiúval, akinek ilyen kitartó lidérce van? Mi legyen,
ha ilyen kába a ritmusokhoz? Ha verseket mondat vele,
vérzik a füle – erősen, kitartóan, alig bírja elállítani. Ha énekelteti,
egyszerűen elájul. Ha. Az anyja meg csak bámul maga elé,
mintha mindent ködben látna, olyan szemekkel. Mindig ködben
él, nincs mintha. Az egész város ködben: ködben gyarapodik,
ködben üdvözül, ködben szedi szét lakóit, mikor szétszedi. Ez a
két ember, anyja és fia átjáró egy másik világba, mégsem fognak
érteni belőle semmit. A gyerek megtanul majd viszonylag
normálisan beszélni, az anyja meg másban is nézni a köd helyett.
Mondjuk, azt a szakember nem tudja meg soha, hiába
jövőlátó kicsit. Hiába vannak trükkjei a világra meg
a nyelvre, a lidércről nem is beszélve. Hiába.

4. Izsó Zita: Ivadékaikat a bölcsőszájú halak – „én sem tudtam mindjárt, hogy belőlem jön” (Jelenkor, 2017/12.); Belső naprendszer – „befészkeljék magukat / szíved repedéseibe” (Kalligram, 2017/5.)

Izsó Zitától több helyen olvashattunk nagyobb versanyagot az idén (a Jelenkoron és Kalligramon túl például a 2017/3-as Esőben), s ezeken át betekintést nyerhetünk markánsan formálódó új költői világába. Ez elsősorban tematikus koncentrációt jelenthet, hiszen úgy tűnik, a különféle traumák és válságok szervezik a költeményeket. Ez nem mondható újszerűnek a kortárs lírában, a háború és a gyerekkor traumái által meghatározott beszéd több szerzőnél (Terék Annánál, Drenyovszki Andreánál és másoknál is) feltűnik, ám nagyon izgalmas kérdés, hogy egy olyan elsőrangú szerző, mint Izsó Zita, mit kezd mindezzel. Átolvasva az idei műveket, az izgatottságon és meghatottságon túl a kétely érzései is elfogtak, hiszen olykor egyszerűen túlzottan erősek a hatáselemek, s a kevesebb több lehetne (kevésbé blikkfangos zárlatok és kiszámítható fordulatokat például elbírnánk a szövegek, olyan „háborús” alkotás esetében például, mint a Minden házból elviszik a lányokat vagy a Magánbiológia és a Fakír). Ám a bírálható esztétikai megoldásoknak is lehet nem-esztétikai hatékonysága, s az időnkénti aránytévesztésekkel együtt is úgy gondolom, hogy jelentős vállalkozásról van szó, nagyszerű költemények vannak a korpuszban, s a kevésbé kimagaslóakban is ilyen sorokat találunk: „a szavak összeragasztották a fogainkat, / mint a törökméz” (Csúcsdísz). Az Ivadékaikat a bölcsőszájú halak érzékletes képek és közvetlen, egyenes kijelentések egyvelegén keresztül értet meg keménységet és kegyetlenséget, a Belső naprendszert pedig azért választottam, mert egy mély emberi gondot képes – hogy egy régi, elkoptatott fordulattal éljek – fájdalmasan szépen megmutatni.

Ivadékaikat a bölcsőszájú halak

Az egészből leginkább a hóra emlékszem.
Könyököltünk a párkányon, és a végtelen fehérséget néztük,
amikor ránk törték az ajtót a katonák.
Arra még volt időm, hogy berángassam a húgomat a kamrába.
Mialatt ott rejtőztünk,
minden lélegzetvétel úgy fájt,
mintha puskák szuronyaival döfködnének,
és attól féltem,
a szurkálások helyén
be lehet majd nyúlni a bordáim közé.
Aztán mindennek vége lett.
Megtalálnak minket, a húgom sikítani kezd,
én összeszorítom a szemem, hogy ne lássam, mit tesznek vele.
Azt mondják, a legnagyobb szükségben halljuk meg az Isten szavát.
De talán azért nem tudsz beszélni,
mert nem a tenyereden, hanem a szádban hordasz minket, uram,
mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak.
Kirángatnak a kertbe, szétfeszítik a lábamat.
Hóval tömik be a szám, mert zavarja őket
az a furcsa, elnyújtott, magas sikítás,
amiről én sem tudtam mindjárt, hogy belőlem jön,
azt hittem, megint beragadt egy oltalmat kereső rágcsáló
a szigetelés és a tető közé,
és annyiszor fut neki a faburkolatnak,
míg véresre nem veri a fejét, és ott nem marad.
De amikor betömték a számat hóval, rájöttem,
hogy belőlem jött az a hang.
A hó szépen lassan olvad a számban,
a leve lassan csurog le a torkomon.
Pont olyan íze van, mint amikor a húgommal a hóesésben
kinyújtottuk a nyelvünket.
Pedig mióta elkezdődött a háború,
semminek sincs ugyanolyan íze,
sem anyám levesének,
sem a dédi sült almájának,
sem a nagyanyám piskótájának,
de a hó íze semmit sem változott.
Anyám azt mondta, az Isten nem a szájában,
hanem a tenyerén hord minket.

Belső naprendszer

miközben kórházról kórházra jársz
és ha újszülöttet látsz, folyton elsírod magad
azt javasolják,
hallgass meg mindenkit,
hagyd, hogy a tanácsok befészkeljék magukat
szíved repedéseibe
apró lárváikat letegyék

amik kikelve úgy zsongnak majd körül
mint a Szaturnuszt a gyűrűjét alkotó porszemek

és akkor végre elhiszed,
hogy te is egy olyan bolygó vagy,
amin megvannak az élet feltételei
és az orvosok egyszer majd lakhatóvá tesznek téged is.

3. Nádasdy Ádám: Milyen kertem lesz? – „Fügefát, / hogy eltakarjam magam” (Élet és Irodalom, 2017/3., január 20.)

Halálunk és azt követő (nem)létünk elképzelése régi toposza az irodalomnak. Nádasdy Ádám, a nagy műveltségű költő-műfordító-nyelvész ezt teszi meg verse kiinduló helyzetének és témájának – természetesen csavarva rajta egyet –, s a rá jellemző nemes egyszerűséggel és csöndes jelentékenységgel dolgozza azt ki. John Keats lírai énje a széles világ partján áll egyedül, s azon mereng félelmekkel telten, hogy mi lesz, ha idő előtt szűnik meg létezni, „mielőtt agyam termését behordtam” (When I Have Fears…– Szabó Lőrinc fordításában: Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok), avagy, amikor még, Babitscsal szólva: „Mennyi munka maradt végezetlen! / S a gyönyörök fája megszedetlen…” A Nádasdy-vers beszélője nem a világból kiveszés egyenes félelmét éli meg: abban a paradox léthelyzetben találja magát, hogy mivel tölti ki (el, föl stb.) majd a nemlétet, amely ekként persze éppenséggel megfosztódik nem-lét voltától: „Mikor tudok majd szembenézni azzal, / hogy nem nézek már szembe semmivel?” A tétek áthelyeződnek. Nem az a kérdés, hogy mi nem lett elvégezve, hanem egyfelől az, hogy milyen hatással van rám, amit eddig elvégeztem, másfelől pedig, hogy mit kell majd még aztán elvégezni? Hogyan műveljük akkor, milyen kertjeinket? Mit örökítünk tovább, mit növesztünk evilági magunkból? Megállunk-e Őelőtte? A kérdés, ki leszek, aligha választható el attól, ki vagyok. És hogy milyen kertem van.

Milyen kertem lesz?

Én nem hiszem, hogy halálom után
majd nézem valahonnan mások életét –
de akkor mit csinálok?
Hol lesz időm elgondolkodni mélyen,
hogy hogyan éltem, s mért volt érdekes
épp ez a néhány év, pár évtized?
Mikor tudok majd szembenézni azzal,
hogy nem nézek már szembe semmivel?
Hogyan fogom élvezni azt a létet,
amikor nem kell naptár, és a hold
kedvéért éjjel lemegyek a kertbe –
egyáltalán, miféle kertem lesz,
és mit növesztek benne? Fügefát,
hogy eltakarjam magam, amikor
majd jön és azt kérdezi: hol vagyok?

2. Antal Balázs: Az öregeink a földbe vesztek és a föld megrohadt tőlük – „a balta fokát is összeszarták” (Bárka, 2017/2.)

Van olyan vers, amely gyomrosként vagy pofonként hat az emberre. Ezúttal erősen kell állnunk az ütéseket. Gyorsan a falhoz szorít, és módszeresen viszi be a találatokat. Összeszorított szájjal, dühösen. Look back in anger. A tavaly két takarékos című kötettel (Le; Vad) is jelentkező Antal Balázs visszanéz, s közben persze előretekint. És magába. Beléjük. Magunkba. Megmutatja, mi volt. Van. Lesz. Mit rontottunk el mi, s mit rontottak el ők. (Semmit. Mindent. Egyszerre.) Mi az, ami nem levetkőzhető, ami belénk szorult, belénk égett. Mi az, amit száradó bőrünkön fogunk érezni. Hogyan élnek, élünk le egy életet. A szerző leguggol, kezét a földbe vájja, és beszél. Onnan beszél, sziszeg, kiált, kiönt. Aztán, mintegy menet közben, lenyugszik vagy kimerül talán, nem az indulat, pusztán a hevület, de mondja tovább, már nincs megállás, ez a vers az, amit mondani kell. Kíméletlenül. Keményen, az arcunkba. A tükrünkbe. Káromkodásból diagnózis. Kit okoljunk? Antal Balázs ökölbe szorított jobbkeze vagyok. A gödörbe hulló sáros földdarab vagyok.

Az öregeink a földbe vesztek és a föld megrohadt tőlük

Valakik őket is elvitték
mielőtt mi megérkeztünk volna

belevesztek a feldúlt anyaföldbe
amellyel mérgezték maguk
s amelyet ők maguk mérgeztek meg
hogy mostanra egészen el is rohadt

vitték a folyósszemű golyvás macskáikat
a húgyszagú kötőiket
a zsírszagú szerszámaikat
az örök nyavalygásaikat
a sirámaikat a rosszakaratukat
a vigyorgó cseresznyéjüket
a kurva görbe botjukat
amivel védték tőlünk
hogy inkább ott rohadjon meg az ágon

a rossz ráncos arcukat
a gümős orrukat
a mindig mohón őrlő
fogatlan fekete szájuk
a göbös kezüket
a hajlott hátukat
a fösvény szívüket
ami már életükben is egészen megrohadt

a részeg tántorgásuk
a cinkos kacsintásuk
az ételük amit belénk tömtek
ha kellett ha nem
még ha az utolsó falat volt is a háznál
az egy korty pálinkájuk
amit megnyalattak velünk
a cigijük amit titokban
a szájunkba toltak csak egy slukkra
hogy a tüdőnk is attól rohadt el
és mikor köhögtünk akkor meg röhögtek
meg amikor behugyoztunk

a gyerekeiket az unokáikat
az összes rohadt rokonukat
akik mindig okosabbak szebbek
ügyesebbek gazdagabbak
jobb tanulók jobban öltözöttek
tisztábbak illemtudóbbak
törekvőbbek vallásosabbak
vagy éppen betegebbek
szerencsétlenebbek nyomorultabbak
és sokkal szegényebbek
de még akkor is még abban is különbek
voltak minálunk

az utolsó pár vén tojójukat
amik a szomszédos kertekből mindent kikapartak
és a balta fokát is összeszarták ha véletlen kint maradt
a kutyájuk amivel nem bírtak
és ezért rövidláncra fogták
és azok ettől megőrültek
és tébolyultan ugattak bennünket
ők meg még miránk veszekedtek
hogy így meg úgy rohadtunk volna meg anyánkban

a süket és összevissza történeteiket
a sok régenmindenjobbvolt-at
a sok régennemvoltennyigazemberség-et
a sok babonás templomi szövegüket
a meddő káromkodásaikat
egy olyan világ szokásait
amivel már nem kezdhettünk semmit
mégis ránk erőltették volna
ha megszakadunk is

és bár kiszabadultunk meg aztán
idejük módjuk sem maradt rá de
valami gyötrő fúró és lebírhatatlan
szorongás megmaradt ott belül mégis
hogy mindig kicsi lesz tőle a kicsi
hogy mindig kicsi lesz tőle a nagy

ez húz oda vissza és ez lök onnan el

a régi oltalmuktól a rohadt idegenekkel
a jöttmentekkel szemben
vagy ha a rossz idő éppen az ő házuk előtt ért
vagy ha bármi baj közelített és ők épp ott voltak
a féltésüktől a gondoskodásuktól

csak maguktól nem védtek meg
hogy őket egyszer el fogjuk veszíteni
meg az úgyis ránk rohanó
súlyos csalódástól
hogy nem olyan nagy barátunk a világ
és az emberek akik eztán majd az életünkbe jönnek

magukkal vitték
a kilopott szemüket
a lelopott kerítésüket
az elcsórt tyúkjukat
az agyonvert kutyájukat
a letördelt kukoricájukat
a kikapart krumplijukat
a széthordott tüzelőjüket
a kifosztott kamrájukat
az elrabolt temetési pénzüket
az uruktól feleségüktől apjuktól anyjuktól
azok szüleitől vagy épp a gyerekeiktől
utolsónak maradt és aztán elorzott dolgaikat
amik minek is voltak nekik már mikor másnak meg nincsen
a hátukon eltört botokat seprőnyeleket
elhajlott vascsöveket
a nyakukba döfött késeket csavarhúzókat

és elvitték
és a föld alá vitték
és soha nem lehet már onnan előkaparni
a gyerekeket
akik mi voltunk

és akik minden rohadt dolgot hagytunk
hogy rohadnánk meg érte

nem lehet kiszedni belőlük
valahol ott rohad velük
északon rideg agyag alatt
vagy már egészen el is rohadt
mint ahogy ők meg mibennünk
ilyenné meg olyanná változott
vagy már egészen el is rohadt
felnőtt emberekben
kik közül
mikor nem vigyáztunk
a már egészen el is rohadt
gyilkosaik kinőttek

akiknél nem
vagyunk különbek nem
vagyunk jobbak nem
vagyunk okosabbak nem
vagyunk tisztábbak csak
mi módszeresebben ölünk

mindent
egészen
el

1. Marno János: Az utolsó koporsóvacsora – „a lélek elvan egy / darab kőben” (Tiszatáj, 2017/5.)

Bevallom őszintén, hogy Marno János költészete olyan nekem, mint Petőfi számára a Kárpátok, azzal a különbséggel, hogy még csak csodálni se (mindig) tudom. Tiszteletteljesen fejet hajtok előtte, és saját gyengeségemnek és elégtelenségemként ismerem el, hogy nem sikerül hozzá közelebb kerülnöm. Az a vers azonban, amelyet a Tiszatáj májusi számában olvastam, és amelyet Radics Viktória „öt tételes szimfóniának” nevez, talán első jeleként gyógyulásomnak, azonnal megérintett, mégpedig nem is kevéssé. Merészség a vershelyzetben, szellemesség a kivitelezésben, életfeszültség a sorok között – magától értetődő költészetesség. S nagyon jól állnak neki az oda-odalopott összecsengések (bár a József Attila-rájátszást talán felednénk). Az a „póker üregű tekintet”, az abált szalonna „fantomszaga”! Aki beszél, egy retorikus élőhalott, maga is gyászol. S az egészből árad valamilyen túlerjedt (kora)romantikus lehelet, olyan világokat támasztva föl az iróniával, amilyenekről már álmodni sem szoktunk. Rothadó metafizika, vidéki karnevál. A szemünk előtt épp teremt a nyelv. Úgy gondolom, hogy az a magabiztos túlíráskísérlet, amelyet Marno ebben a versben végigvisz, valóban a legjobbak sajátja. (S miközben újraolvasom, az üt meg hirtelen, hogy ha Borbély Szilárd olvashatná, s gondolkodna róla…)

Az utolsó koporsóvacsora

Mahler V. szimfóniája és
a Kindertotenlieder dalciklusának
hallgatása közben

1

Megéltem és meghaltam. Holtomban
nem kísértettem sehol senkit, nyugton
oszlottam a rend szerint a sírban,
miközben odakint, fent a kertben
esett szakadatlanul; ősz lehetett
vagy a megszokottnál melegebb tél,
és nem tavasz, azt nagyon nem szeretném.
A nyár végre hidegen hagy. Még egész
kiskoromban jártam naponta erre
a nagymamámmal nyáron, a lyukas
locsoló kannán és a csigákon
kívül azonban nemigen emlékszem
semmi egyébre. A nagyanyámból
például nem maradt semmi. Mintha
kiégett volna, ő, akit öröknek
hittem és vadonnak, Vadonnának,
tréfásan mondva, habár a tréfának
nem voltam híve az életben soha.
De a nagymamámban volt valami vad,
vagy maradéka valami vadságnak,
ami napra nap ide vezette őt
a temetőbe, bennem pedig meg sem
fordult, hogy akár csak egyszer ne tartsak
vele. Megérkeztünk és rávetette
magát az elvadult, gondozatlanul
hagyott kis sírhalmokra, kigyomlálta
a gazt és ültette a füvet és az ég
tudja, milyen virágokat, én meg
hordtam neki a vizet a lyukas
kannában, mert azon a nyáron egyszer
sem esett. Csak én pisiltem be egyszer-
egyszer, ha megfeledkezve testemről
lestem a csigákat, melyik merre
húzza a gyorsan szikkadó csíkot,
mely ujjnyomásra megrepedezett.

2

Hogy mikre nem emlékszik mégiscsak
az ember, ha nem erőlteti magát
túl érte! Ezt szeretem még a sírban,
a síri csendet, mely ez életben
szorongást keltett gyakran, itt lent meg
halálos nyugalmat: póker üregű
tekintetet, amilyennel a rohadt
életben bármit megnyerhetett volna;
Csakhogy az a vonat már elment, mondja
untig a lusta férgeknek, melyek ott
döglenek rajta degeszre zabáltan.
Napoznak úgyszólván! És miért is ne,
ha egyszer de facto túlvilág van,
másvilág, más szóval, ütközésprogram
egy végtelen részecskerombolóban.
Amibe éppenséggel belehalhat
újra meg újra meg újra az ember.
Nagyanyám temetésére nem mentem
el annak idején, elment tőle még
előbb a kedvem, vagy elfelejtettem,
és most a földben sem mond semmi újat,
sem valami régit újra nekem. Ha
életben volnék most, akár mondhatnám
azt is, tetszik itt nekem. A természet
közönye, ha jól emlékszem. Arra
mondanám, hogy tetszik szinte. Hogy nem kell
lélekben sehol sem lennem, iránta,
a nagyanyám holléte iránt sem ébred
érdeklődés bennem, hogy ő vajon hol
fekszik ebben az örökesőben,
nem izgat a hangja, hogy jólesne-e
hallanom: „Jó vagy rossz helyen kopogtatol.”
Elhanyagolt szerzetes-sírokat
szeretett gondozni különösen,
lazaránusok, angolkisasszonyok
sírjait, gyomlált, ültetett a buja
madárcsicsergésben, én csak öntöztem,
szandálban, rövidnadrágban, mert délre
igen felforrósodott a levegő
még a dús lombok alatt is, a fején
szalmakalap, rajtam vizes zsebkendő,
a csücskei csomókba kötve. Együtt
háltam is otthon egy rossz kanapén
vele, és együtt keltünk a nappal, és
mentünk a hajnali misére, egy
karcsú és hűvös kis kápolnába.
A kápolna mellett élt szüleivel
a Bolond Sára, mígnem egy hidegebb
éjszaka fel nem falták őt a disznók
fagyos álmában. Mintha gyomromat
hallanám forogni a sír gyomrában,
egyre harsányabban, korogni most már
a sír gyomrát perforáló gyomromban,
a fájdalom elcsigáz, de mennyire
pompás csatajelenetnek leszek mindjárt
a tanúja, ha kibírom azt az egy-
másfél percet!

3

Nincs is gyomrom. Disznósajt készülhetett
volna belőle, eleven disznósajt,
ha történetesen én falom fel azt
a flúgos Sárát. És akkor a saját
disznósajtommal etethetném tovább
a féregcsordát, míg bele nem döglik
valamennyiük, s a síri csendben
akkor tényleg nem hallani mást,
csak az esőkopogást,
vagy a szemerkélés neszét. Örülök
az ilyen nesznek. A novemberi
felhők mikor mogorván szemetelnek,
szurkálódnak, pokrócot teregetnek
a kóbor kutyák fekélyes bőrére.
És kinek ne volna titkolt fekélye
valahol, amely a lelkét előre
kikezdte, hogy aztán a testével
már ne kelljen annyit vacakolnia.
Elmosva emlékeim az éjjeli
vackolódásokról mellette a szűk
kanapén, sem íz-, sem szagemlékem,
csupán az ujjbegyeim, melyekkel
tucatnyi írógép billentyűzetén
tanultam később tájékozódni, ők
őriznek elrothadtan is valamit
még a tapintásából, mivelhogy azt,
a hálóingét gyűrködve merültem
álomba ezer éjen át. Túloznék?
Túlozhat-e a síron túl akármit
fölemlegetve a lélek? Nagyanyám
egyszer csak eltűnt, nem sírtam utána,
felrótta anyám, a húgom, nővérem,
akik most mind nincsenek, ahogy én sem.
Nemlétünk különbözőségében
a nagyanyám sírját borítja csupán
sűrű homály, minthogy őt nem is a föld,
nem is a tenger vagy óceán, hanem
makacsul mindig a köd nyelte el.
Papokra főzött odakint, a gyűrűs
ujját ott darálta le, így enyelgett
velük néhány évig még csonkán, majd
visszatért közénk szalmakalapban és
cigányhabókos tarkaszínekben.

4

Az utolsó koporsóvacsora
freskóján őt látom ülni középen.
A fején fekete korona hajból
fonva, a lánykori sajátjáéból,
jól látni épp, ahogy eszi a rozsda
vörösbe forduló hajfonatát.
Látom az alkonyt, éjjel a kibomló
kontyát, a négy diófacsemetét
az ablak előtt, vénségére ültette
őket, mikor már félig befonta szemét
a szürke hályog. Nincs okom beszélni
róla többet, a köd, ami magába
vonta őt, a hajnali hidegben
kutyául köhögtet, és mért pont ekkor
fut össze a számban a nyál fantom-
szagától az abált szalonnának.
Fuldokolni és falatozni nyugton
egyidejűleg – csak idáig eljutnom:
ez a gondolat rágja csontjaimat
is itt a sírban, cibálja lelkemet,
mely ámulatomra még az örökké-
valótlanságban is kész öntögetni
magát némely szavakba, melyek szemre
fölöslegesek. Jobb tehát nem lenni
fent éjjel sem, nemcsak nappal, a Nap
csak arra való, hogy takarja előlem
az eget, és elnehezítse viselnem
a holttestemet. Éjszaka bezzeg ét-
vágyam támad főzelékre, mely hideg,
és odalökve ajtóm küszöbéhez.
Ezek volnának a serdülő évek
életképei, fantomkelései
szétkenődve a test bőrfelületén,
mely nem ismeri még az öregséget.
Az öregség reszketve ereszkedik
bele a székébe az asztalfőn,
bögréje fülébe kapaszkodik,
a bögrében bőrödzik a kakaó,
s a tanítványok mind azt lesik, mikor
billen meg a bögre az asztalszélen,
mert ez volt a szándéka, semmi kétség,
a figyelmet ébren tartani, végleg.

5

Halat mímelő polipot utánoz
egy hal. Legyen mondjuk a végső
szavam ez. Egy semmitmondó jelenet
talán egy ismeretterjesztő filmből,
melyet nem láttam, és nem is hallottam
róla, hogy műsorra tűzték volna, és
lement, s akik látták, azoknak tetszett,
nyugodtan aludtak tőle éjszaka,
néhányan akár nappal. Egész gyermek-
koromat tátott szájjal aludtam át,
mintha csodálattal adóznék annak,
ami nincs előttem sem formában,
sem tartalomban, sem jövő gyanánt,
mely ha elvirágzott, gyümölcsöt ád
unalmában. Dehogy ásítoztam!
Az orromban hibádzott a levegő
útja, amelyet most agyagos talaj
torlaszol el, mert a lélek elvan egy
darab kőben éppúgy, mint egy ágyú-
csőben, melyet betömve mutogatnak
kábult szülők a kába gyermeküknek.
A gyerek ki fogja hányni majd egy dísz-
sírhelyen a drága ebédet, drága
ebednek hogy legyen mit felnyalnia.
A természet tudja, hol mi a dolga,
tekintet nélkül a korra, amit
történelemként ad elő a szolga
személyzet. És rohanás a vonathoz
a pályaudvarra, dohányzófülke,
Rákosrendező, Angyalföld, Újpest, és
azután a vasúti híd a folyó
fölött, még egy közeledő gőzöst is
kiszúr magának a gyerek az acél-
pántok között a szürkésbarna vízen,
továbbá néhány kajakot. De tutaj
sehol, mint a Huckleberry Finnben.
Sehol a Herceg és a Király, meg a
saját apám. Nincs is apám. Mindössze
egy diónyi lyuk egy csontbőr alak
fonnyadt nyakán hamarosan, megy ajtót
nyitni a nővérem – és felsikolt; a
szavát viszont nem értem. Fekszem némán
a gödrömben, az esőt végtelenbe
nyúló gyufasercegésnek érzem.
És minduntalan elővesz emléke
a félelemnek, hogy égjen lámpa,
keljen a nap, az árnyékában végzem.

Lapis József

szerző: Lapis József
honlap e-mail
Lapis József 1981-ben született Sárospatakon, tanulmányait Debrecenben végezte, hosszú ideig ott is élt. Kritikus, irodalomtörténész, könyvtáros, a Prae és az Alföld folyóiratok szerkesztője. Elsősorban modern és kortárs magyar irodalommal, gyerekirodalommal kapcsolatos tanulmányokat, recenziókat publikál. Könyvei: Az elmúlás poétikája (2014); Líra 2.0. - Közelítések a kortárs magyar költészethez (2014). 2015-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.

KULTprogramok

<< 2018. aug. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum