KULTer.hu - „Elárul és elhagy”
96070
post-template-default,single,single-post,postid-96070,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Elárul és elhagy”

Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment

Átállíthatók-e rokonszenveink, vonzalmaink, ha kiderül, hogy vakvágányra vezettek? Tapasztalattá s így hasznosítható tudássá érlelhetők-e hétköznapi traumáink, vagy pedig a korrekció esélye nélkül újra és újra elszenvedjük őket?

A fenti kérdésekkel Király Kinga Júlia hősnője, Jázmin szembesül a szerző új könyvében, az Apa Szarajevóba ment című regényben. Ő egyben a narrátor, saját élettörténetét az első fejezetben jó adag iróniával összegzi, hogy aztán kiderüljön, folytathatatlanul kínzónak érzi jelenét. 35 éves, hát könnyű szívvel címkézzük búbaját midlife crisisnek, de aztán aggódva figyeljük, ahogy egy szerelmi hullámvasút mélypontján Münchhausenként rántaná ki magát a depresszió mocsarából. Igaz, a véletlen a kezére játszik: 27 éve nem látott apja váratlanul hírt ad magáról, s így az eredetileg marosvásárhelyi Jázminnak módja lesz Budapestről még nyugatabbra, Münchenbe menni, s reményei szerint új életet kezdeni. Az utat némi kerülővel teszi meg: apja nyomvonalát követi, aki 1984-ben a szarajevói téli olimpia ürügyén tudott elmenekülni Romániából a Szekuritáté elől, maga mögött hagyva anyját, feleségét és nyolcéves kislányát. S bár időközben rendszerváltásra is sor került Romániában, s így a diktatúra legnyomorgatóbb változata, „a kárhozat” (azaz Ceaușescu) regnálása megszűnt, az apa egyetlen pénzküldeményt leszámítva 2011-ig nem adott életjelt magáról.

A szerbiai és boszniai kerülőút ötlete a pillanat szülötte volt, ám jó ösztönre vallott. Jázmin öntudatlanul ugyan, de igyekezett késleltetni a találkozást a hajdan körberajongott apával, mint aki sejti, a szerelmi rángásoktól (elhagyásoktól és visszatérésektől) megrendült énjével nem állhat apja elébe. Fel kell készülnie a viszontlátásra, újra kell építenie vagy legalább meg kell erősítenie a személyiségét. S valami terápiás folyamat tényleg beindul. Egyrészt Jázmin kénytelen a külvilágra is figyelni, a környezetre s egy hozzá csatlakozó útitársra (nem futhatja tovább az önutálat és önsajnálat mágikus köreit), másrészt a térbeli távolodás a közelmúlttól, illetve az apára készülődés egy időbeli utazást is előhív belőle. Újrajátszódik és egyre több jelentéssel egészül ki a régmúlt, s ez előbb csak háttérbe szorítja, később újrakeretezi az elmúlt három év történéseit: a „mint lámpa, ha lecsavarom” szeretői pozíciót, a bizonytalanság, a függés, az alárendelődés kínjait s az aktusokat, melyek sokkal inkább a hatalomról s az agresszió kiélési lehetőségéről szóltak, mint a szerelemről.

Az utazás leírásából – ahogy a fülszöveg is jelzi – valóságos road movie lesz, sok-sok képpel és drámai jelenettel – múltból és jelenből egyaránt. Van, hogy látványokat pásztáz a szövegkamera, van, hogy látomásokat (Gelsomina trombitálását Fellini Országútonjából, illetve a balkáni háború egy kivégzési jelenetét a szerető és az apa szerepeltetésével). A próza mozi egy boszniai családi idill s egy provokálóan durva, de megvilágosító erejű álomkép kontrasztjával zárja az úti képek sorát. A valóság- s az idősíkok könnyen beazonosíthatók, a szerző az elbeszélő tudatáramlása, asszociációi mentén hozza létre a kapcsolatokat látomás és tényvilág, múlt és jelen között.

Megterhelőbb a reflexiók követése. Jázmin az emlékeit és a jelenét is rendszeresen kommentálja, értelmezi. Okoskodása, fékezhetetlen agyveleje időnként bosszant, bár belátom, az elbeszélő mentális zűrzavara és alkata is indokolhatja a túlpörgő belső monológokat. Jázmin befelé él: nincs folyamatos kapcsolata a külvilággal, így annak megnyilvánulásaira nem is tud azonnal reagálni. Ezt belső beszéddel kompenzálja. Ott bent mérlegeli a maga és mások gesztusait, cselekedeteit, kifelé pedig önmegtagadó szolgai alkalmazkodással vagy fölényes gőggel leplezi az „itt és most” jelenlét hiányát. Viselkedésében felváltva érvényesíti az anyai és a nagymamai mintát. A szolgálatkész, gondoskodó anyáét, aki a férje szökése után megőszül, s bár igyekszik minden figyelmével a lánya felé fordulni, képtelen beszélni, beszélgetni vele. Összeszorítja a száját, és összeszorítja a combját: a férfiakat – jó időre – eltemeti magában. Egész más példát nyújt az apai nagymama a maga lekezelő modorával, agresszivitásával és élvetegségével. Menyének szóló figyelmeztetését – „Nincs az a rendszer vagy senyvedés, amit a férfi odahagy, ha jó a pina” (22.) – majd a felnőtt Jázmin próbálja hasznosítani, kétes eredménnyel. Hiába tárja szét engedelmesen a lábait, hiába fojtja el a maga vágyait, s megy elébe a férfiakénak, egyetlen férfit sem tud tartósan maga mellé állítani.

A balkáni út meglepő felismerésekkel zárul. A gyermekkori s a fiatalkori emlékek, melyekbe a felnőttség tudása és fájó tapasztalatai is átsugárzódhattak, most más színben tüntetik fel az apát, az anyát és a nagyanyát, mint ahogy Jázmin hajdan megélte. Most tudatosul benne, hogy apja emigrációja milyen torzulásokkal járt őrá és az anyjára nézve, s milyen nagy szerepet játszhatott az iskolai kiközösítésekben, szekatúrákban, mobbingokban. Társai számára szabad prédává vált, s ez azóta is kísérti kapcsolataiban. Nem csoda, hogy Münchenben már így összegzi utazását: „A szarajevói kitérő, amit valójában apám miatt vállaltam, éppenséggel tőle távolított el a leginkább. Ugyanakkor közelebb vitt anyámhoz” (223.). A müncheni záróakkord – apja kétértelmű viselkedése folytán – csak ráerősít erre a változásra. A migránslét kiszolgáltatottsága, a nyelvi elbizonytalanodás paradox módon az anya szívósságát és racionalitását mozgósítja benne, ezek segítik a túlélésben (meg a telefonos kapcsolat pár útközben megismert emberrel). Maga is megdöbben, hogy a sorskönyvi forgatókönyvtől s az áldozat szerepkörétől meg lehet szabadulni, igaz, azt is érzékeli, hogy a visszacsúszás bármikor bekövetkezhet. Mindenesetre a szembeszállás, az egyezkedés és az elutasítás lehetőségeivel kezd kísérletezni, mielőtt elhagyja Münchent és az apját.

A fenti értelmezés nagyarányú leegyszerűsítés eredménye. A mű roppant gazdag (tematikusan és motívumaiban is), ehhez képest a magam egyetlen nézőpontjából sem tudtam valamennyi összetevőjét számba venni. Mert mi mindenen múlik egy ember viszonya önmagához s a körülötte élőkhöz? A regény csupán erre az egy kérdésre is olyan komplexen felel, hogy illett volna kitérnem még sok egyébre. Például arra, hogy milyen nyomot hagy egy kelet-közép-európai diktatúra a családok viszonyrendszerében. Vagy arra, milyen áttelepültnek lenni, illetve milyen migránsnak lenni. Hogyan erősítheti az identitást a spontán segítségnyújtás vagy egy őszinte, egyenrangú viszony?

Amit azonban végképp nem hagyhatok el, az a regény testpoétikája. Király Kinga Júlia már az előző könyvében, A test hangjai című novelláskötetben is provokálóan nyíltan írt a szexuális érintkezésről s a női test működéséről. Új könyvének a testképe még inkább performatív. A főhős számára ugyanis nem a beszéd, a nyelv, hanem a saját teste nyújtja a legközvetlenebb kapcsolatot a környezettel. Részben mert a szép alakra, arcra, a hosszú fekete hajra sokan felfigyelnek, részben mert Jázmin szervezete azonnal és hevesen reagál a külvilág kényszereire, illetve saját lelkiállapotaira. A hallgatás gyermekkori parancsa olyannyira beléivódott, hogy a teste vette át a reagálást: erőszakra ovulációval, hányással, szorongásra puffadással, vizesedéssel, kialvatlanságra a haj és egyéb szőrzetek gyorsabb növesztésével reagál. Van, hogy Jázmin az akarata megfeszítésével sem tudja fegyelmezni tiltakozó testét, ennek ellenére nem idegenedik el tőle. Énjének ugyanis ez a legstabilabb és legmegbízhatóbb része, nem beszélve arról, hogy élvezetek forrása is. Testét még a szégyen helyzeteiben is elfogadja, miközben személyisége más rétegeihez ambivalensen viszonyul. Megalázó szerelmi kapcsolatában és a viharos egyetemi évek alatt egyaránt szolidáris a férfivágyaknak és időnként brutális erőszaknak kiszolgáltatott testével, talán meg is követné. Megbékél ő a testnedvekkel, a szagokkal, a test hangjaival is, a sajátjaival és másokéval. Természetesek számára, ahogy a csecsemők váladéka, hangkiadása, illata is az.

Befejezésül hadd reflektáljak Visy Beatrixnak az Élet és Irodalomban megjelent kritikájára (2017/49. szám). Király Kinga Júlia regényében ő is sok értéket fölfedez, de úgy érzi, a szöveg „zabolátlan” áradása és a „regénytér díszítettsége” – a mikrotörténetek, reflexiók, szimbólumok, filozófiai és filmes utalások, a mágikus és „bombasztikus elemek” sokasága – „szövegkáosz”-t eredményez. Szerinte ezek elfedik a mű „mélységben kavargó lényegét, a felvetett kérdések, az emberi, lélektani komplexitás jelentőségét”. Én nem éreztem se „túlzsúfolt”-nak, se kaotikusnak a regényt. A főhős reflexióit ugyan magam is sokalltam, de a cselekményelemek, motívumok változatossága, bősége, hatásosságuk vagy túlzó voltuk nem zavart. Király Kinga Júlia ugyanis jól szerkeszt, ügyesen vág, bánni tud a maga életanyagával. A könyv fejezeteit a novellák mintájára alakította ki, s ezek az arányos, 12-18 oldalas egységek képesek kiemelni a főhős mentalitástörténetéből a lényeges mozzanatokat (s bizony e szemszögből egy látomás vagy egy hatásvadásznak tűnő „helyettes halál” is fontos lehet), s elhallgatják a mentalitástörténet nézőpontjából érdektelen utazási vagy életrajzi részleteket.

Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment, Kalligram, Budapest, 2017.

Domján Edit

szerző: Domján Edit
honlap e-mail
Domján Edit Veszprémben élő pedagógus. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett, kritikái online fórumokon jelennek meg, eddig a Literán, a Librariuson és a Revizoron a Vár Ucca Műhelyen és a KULTer.hu-n közölte írásait.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum