KULTer.hu - Múlttechnikák
95345
post-template-default,single,single-post,postid-95345,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Múlttechnikák

Nádas Péter: Világló részletek

Az, hogy Nádas Péter emlékiratait írta meg, nem hat különösebb meglepetésként – csupán annyiban, hogy nagy terjedelmű munkája ezúttal mellőz bármiféle regényességet. A Világló részletekben a pszichés, irodalmi, társadalmi és politikai folyamatok elemzése se nem szolgál fiktív történetek alapjául, se nem fordul absztrakt vizsgálódásba, hanem mindig az igazolhatóság igényével fellépve beszél kézzelfogható, legtöbbször ténylegesen kézzel végzett apró technikákról, amelyekből az említett folyamatok állnak.

A könyv felütése egy, a családi tudatot idéző kinyilatkoztatással kezdődik („Nem volt apelláta, délre a vasárnapi ebédnek készen kellett lennie.” [I./7.]), ám jellemző, hogy még a nyitó bekezdésben átveszi helyét az elbeszélő józanságra intő szólama, aki nem imperatívuszokban és kollektív képzetekben érdekelt – sokkal inkább az azokat felépítő részletekre kérdez rá. Ahhoz, hogy ezt megtegye, fordított eljárásra van szüksége: egy-egy fontosabb kép, esemény (a vasárnapi ebédek), gondolat megragadásából bomlanak ki azok összetevői, mintegy magyarázatképpen. Ám Nádastól nem szokatlan módon a részletek nem csupán magyarázatok; inkább felülkerekednek a magyarázandón, önálló ismeretet közvetítenek. A belátás, hogy tulajdonképpen befejezhetetlen vállalkozása (a részleteknek mindig lehet újabb részlete), nem bénítja meg az elbeszélőt, hiszen a minél több igazolható adat összegyűjtése önmagában is értékként jelenik meg a szövegben.

A könyv kétféle módon próbálja az igazolhatóságot és a valósághoz való közelséget elérni. Egyrészt az összegyűjtött, feldolgozott és rendszerezett dokumentumok által, másrészt azon keresztül, hogy a nagyobb folyamatokat mindig a kisebb, rutinszerű gyakorlatok felől próbálja megérteni. Ezek az elemi technikák amellett, hogy jól adatolható és lokalizálható eljárások, egyben a nagyobb társadalmi folyamatok és azok résztvevőinek valódi felépítői is. Azaz Nádas memoárjában a világ dolgaiban való gyakorlati jártasság lesz bármiféle elméleti vagy társadalmi következtetés feltétele. Így olvashatunk a kertészkedésről, a fényképezésről, a jegesember szakmájáról vagy akár a századforduló polgári ebédjeihez való megterítésről nagyon pontos ismertetéseket. Ez gyakran az eljárásokat leíró szakszavak ismertetésén keresztül történik, ahogyan a gyerekkor során is a társas létezés elsajátítása a szavak használatának elsajátításán keresztül tematizálódik. A Világló részletek arra kérdez rá, hogyan lehet és kell használni a dolgokat, és ezek hogyan építik fel magát a használót, valamint a körülötte lévő világot.

Ennek megfelelően a technikákat leíró pillanatfelvételek sorozatai adják ki ugyanúgy a hétköznapok társadalomtörténetét, mint az ideológiák és eszmék működését. Kitűnő példa erre a könyv egyik fő szála, a szülők a kommunista ellenállás hősies pillanataitól az államszocializmusban betöltött tisztségükig terjedő életútja. Nádas érzékletes módon végigköveti, hogy a Párt utasításait betartó, így a rendszert kiszolgáló és fenntartó egyének viselkedése miként eredeztethető a háborús embermentések gyakorlatából: a konspirációs technika lényege ugyanis, hogy a kapcsolattartó személyén és az adott részfeladaton kívül szinte semmit ne tudjon egy-egy résztvevő a konspiráció egészéről, így védve a szervezetet egy esetleges lebukás és kihallgatás esetén. Fontos felismerés, hogy ezek a reflexek rutinszerűségük miatt mindig lassabban és nehezebben változnak, mint az eszmerendszerek körülöttük. A Világló részletek felől a kommunizmus ideológiájának azért kellett ezekre a működő eljárásokra épülnie, mert az absztrakt elképzelések önmagukban semmiféle valóságvonatkozást nem tartalmaznak, így hamar összeroppantak volna a látszat és a valóság feszültsége alatt. Valódibb működésük és azokban az egyes szereplők a gyakorlat és a gyakorlatok története alapján analizálható.

Nádas történetírói módszere tehát miközben közvetlenebb, „valódibb” hozzáférést ígér (és véleményem szerint: biztosít) a valósághoz, nem oldódik fel egy hasonló retorikára építő kultúrkritikai vagy azon belül marxista megközelítésben, hanem megmarad a leírás és rögzítés alapvető eljárásainál – ami mindenképpen a kötetek értékét növeli. Ugyanakkor a szöveg klasszikus mikrotörténetek sorozataként sem olvasható, hiszen a leírás célja mégis túlmutat a puszta rögzítésen, de nem ideologikus megfontolásból: az elbeszélő saját életének mintázatait kívánja felismerni és rendszerezni. Ahogyan az Emlékiratok könyve esetében is láttuk, ezek a mintázatok a szellemi, az anyagi és a történeti meghatározottságok összjátékaként értelmezhetők. (Vö. Szemes Botond: Kölcsönviszony – Szellemi, anyagi és történeti meghatározottságok: az Emlékiratok könyvének szubjektumképe, Irodalmi Szemle, 2017/10, 51–63.) Amit jelen esetben azért is kell hangsúlyozni, mert habár a könyv tanulsága szerint az elvont képzeteket mindig habitualizált technikák építik fel, ezek az elméletek és gondolatrendszerek is ugyanolyan hatással vannak a személyiség alakulására, mint a tárgyi és testi környezete, szociális kapcsolatai és történeti helyzete. Így tágul az önéletírás családtörténetté, majd társadalomtörténetté, miközben végig egy személyes perspektíva szervezi a szöveget. A könyvben a társadalmilag érvényes állítások csak a személyesség ilyen felvállalásán keresztül valósulhatnak meg.

A strukturális párhuzamokon kívül tematikusan is erősen kapcsolódik korábbi regényeihez Nádas. Leginkább az Emlékiratok gyerekkori síkjának „alapanyagát” olvashatjuk, ami ismét egy technikai mozzanatra, a személyes élmények és a regényírás kapcsolatának kezelésére világít rá. De ugyanígy magának a memoárnak a keletkezéséről és eljárásairól is olvashatunk, hiszen a szöveg egyik fő kérdéséve az válik, hogy milyen technikákkal dokumentálható a valóság? Ennek megfelelően folyamatos beszámolókat olvashatunk a szöveg előkészületeiről, a jegyzetelés, az olvasás, az anyaggyűjtés, valamint a levéltárak és a múzeumok archívumainak feldolgozásának módozatairól. Ezáltal az irodalom is mint elemi technikák eredménye jelenik meg – az adatgyűjtés és a forráskezelés precíz, professzionális eljárásainak, valamint a dramaturgiai fogásoknak az eredményeként. Így tehát a kétféle igazoló eljárás (a gyakorlatokra reflektáló és azok körülményeit adatoló technika) eggyé válik, hiszen míg az egyes technikák leírásai szintén dokumentumértékűek, addig a dokumentáció folyamata is technikák alkalmazását jelenti.

Miközben a látszat és a valóság egyszerre személyes és szakmai problémaként is megjelenő feszültsége csupán látszólag oldódik fel ebben a kétséget kizárólag nagyszabású és lehengerlő vállalkozásban. Akármilyen lenyűgöző ismeretanyagot szerkeszt össze Nádas, szüntelenül megjelenik ennek töredezettsége és megbízhatatlansága is. Az adatok sokszor hiányosak, számuk véges, közülük több ellentmond egymásnak és az emlékezés folyamata is állandó torzítást jelent. Vállaltan konstrukció a Világló részletek szövege és értelmezései, ám ez nem merül fel komolyabb akadályként, hiszen az objektivitás szubjektív célok alá van rendelve, azaz az egyes szöveghelyek annyiban válnak lényegessé és bírnak nagy magyarázóerővel, amennyiben az elbeszélő életének, személyiségének részleteire világítanak rá. A „hogy volt?” kérdése így összefonódik a „hogyan váltam azzá, aki vagyok?” kérdésével, miközben a konstruálás műveleteinek láthatóvá tétele olyan szakmai eljárásokat fed fel, amelyek a professzionális történetírás feltételeinek is megfelelnek.

A megkonstruáltság továbbá nyelvi értelemben is érvényes a szövegre, hiszen Nádas memoárja nagyon is írói munka eredménye. Ahogy láttuk, az egzakt megjelölések (a megfelelő szavak használata) a szakmai tudás feltételei a könyvben, és ez talán magára a szövegre tűnik a legérvényesebbnek. Mondatainak csodálatos pontossága az analitikus nyelvezet és a költői leírás együttesében alakul. A szöveg látványos művészi megformáltsága távolítja el leginkább a történetírói vállalkozástól a könyvet, és az említett önértelmezési téttel összekapcsolódva közelíti a Nádas esetében erősen meghatározó emlékezésregényekhez (elsősorban Prousthoz). Persze – az életművet ismerve nem meglepő módon – ezek intellektualizáló és pszichologizáló vonulatával gyökeresen szembemegy. Stiláris szempontból érdekes megfigyelni, hogy mely szöveghelyeknél érvényesül a felülretorizált beszédmód az egyszerű leírással szemben, hiszen ezek dramaturgiailag lényeges pontokon következnek be; például a születés pillanatának és a szinkrón világtörténések borzalmainak egymásra vetített, tagadhatatlanul erős hatást kiváltó szakaszok esetében. Ismét technikai, ez esetben írástechnikai fogások hozzák létre a szöveget. A több szempontból összekapcsolódó részletek a kapcsolatok számának növekedésével folytonos jelentéstöbblettel térnek vissza; ahogy a józanabb, összefoglaló-leíró mondatok is a stilárisan elemeltebb, retorikusabb szöveghelyek után. Ez a visszatérő és átértelmező dinamika alapvető hatásmechanizmusa a memoárnak, amit a különböző nézőpontok és események nyelvi egységesítése tovább növel.

A leírás szigorának, a személytelen dokumentációnak és a személyes tétnek a kölcsönviszonyában alakuló szöveg további feszültséget is termel. Egy helyen az elbeszélő még apja búcsúlevelét is mint forrást – és nem mint az érzelmi viszonyulás tárgyát – tartja fontosnak, hogy így lokalizálhassa nagyapjának belvárosi műhelyét. Miközben ez a távolságtartás a világ (benne apjának és saját magának) előítélet- és ideológiamentes megértését ígéri. Érzésem szerint az analizálás kíméletlensége egy ironikus hozzáállást is tartalmaz, miszerint nincs mit tenni, a hazugság és látszatmagyarázatok elleni küzdelmet folytatni kell, még ha ez a teljes bizonyosság lehetetlenségének tudatával is párosul. A lemondást és a feladat vállalását egyszerre jelöli az utolsó, akár az olvasóhoz is kiszóló mondat keserűsége és játékossága is – amit az azt megelőző mondattal együtt idézek, amely példaértékű elfogulatlanságot kínál a közgondolkodás számára: „Azóta nem csak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom elfordítani a fejem. Nagyon sajnálom.” (II./ 596.)

Az olvasónak és a kritikusnak hasonlóan nehéz feladatra kell vállalkoznia: a könyv szemléletét magáévá téve olyan technikákat kell kialakítania, amivel a két kötet több mint ezer oldalát kezelni, megismerni, jegyzetelni, idézni és olvasni tudja, hiszen ez generációmban nem tűnik magától értetődőnek. Jelen kritika csak rögzíteni tudja: a firkálás, a lapszélek behajtása, a könyvek hordozásának megoldása és a bennük felmerülő eseményre vonatkozó további keresések izgalmas, de nagy módszerességet igénylő munkát jelentenek, amelyekkel talán feldolgozhatóvá válhat az elmúlt időszak megítélésem szerint legfontosabb könyve.

Nádas Péter: Világló részletek, Jelenkor, Budapest, 2017.

Koltay Szonja Dorottya (1996, Budapest) az MKE festőszakának hallgatója Gaál József osztályában. A kritikával közölt képeit Nádas Péter munkássága ihlette.

Borítófotó: Cultura.hu

Szemes Botond

szerző: Szemes Botond
honlap e-mail
Szemes Botond 1994-ben Budapesten született, 2018-ban végez az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudomány mesterszakán, kritikus.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum