KULTer.hu - Rekviem a csodaszarvasért
95965
post-template-default,single,single-post,postid-95965,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Rekviem a csodaszarvasért

Egy szent szarvas meggyilkolása (The Killing of a Sacred Deer)

Passiójáték és görög tragédia egy metaforákkal, szimbólumokkal átszőtt szürreális tükörvilágban. Yorgos Lanthimos filmje oly sok minden egyben: pszichológiai thriller, társadalomkritika, költészet, de leginkább mestermű.

Yorgos Lanthimos (Kutyafog, A homár) saját bevallása szerint nem tud „egyértelmű” filmet rendezni, de sokan pontosan így szeretjük őt. Az Egy szent szarvas meggyilkolása sokféleképpen értelmezhető, összetett film, melyben egyre mélyebbre merülve újabb és újabb jelentésrétegeket fedezhetünk fel. Ez persze lehet idegesítő, nyomasztó vagy csak szimplán zavaró, de aki vevő egy kis kincskeresésre, annak valószínűleg tetszeni fog Lanthimos legújabb filmes labirintusa.

Erős kezdés a Stabat Materrel és egy műtét közben látható dobogó szívvel indítani, viszont Lanthimos esetében cseppet sem hatásvadászatról van szó: itt mindennek jelentése van, minden funkciót képvisel. A műtét után közelről nézhetjük végig, ahogy egy orvos leveti a véres kesztyűit. Szűz Mária siraloménekével a fülünkben pedig mi másra asszociálhatnánk erről a képsorról, mint a pilátusi „mosom kezeimet” pillanatra, annak legalábbis a modern változatára, ahol a bűntől sokkal egyszerűbb megszabadulni, csak eldobjuk és elfeledkezünk róla, mert a vér nem is a mi kezünkhöz tapad, hanem a kesztyűre. Tehát rögtön az első képsorokból kirajzolódni látszik a történet gerince: ha ez egy passió története, akkor ez az orvos valakit halálra ítélt, és ami előttünk áll, az bizony valakinek a kínszenvedése és halála.

Persze azt már a címből is sejteni lehetett, hogy valakinek meg kell halnia, ugyanis a szent szarvas meggyilkolása egyértelműen utal Iphigénia történetére. Iphigéniát apja áldozta fel Artemisz parancsára, engesztelésül az istennő szent szarvasának megöléséért. A filmben még említik is Euripidész tragédiáját, amiről épp főhősünk ártatlan leánya ír remek fogalmazást, így azonnal látni véljük a párhuzamot. Viszont nem kellene. Ez a film ugyanis nem feldolgozza Iphigénia történetét, csak építkezik belőle, felhasználja, talán kicsit félre is vezet vele.

Nézzük az alaptörténetet: a véres kesztyű birtokosa egy sikeres kardiológus, Steven (Colin Farrell), aki nyugodt, kissé steril életet él feleségével, a szemészorvos Annával (Nicole Kidman), illetve gyermekeikkel, Kimmel (Raffey Cassidy) és Bobbal (Sunny Suljic). Stevennek van egy rendhagyó „barátja”, Martin (Barry Keoghan), egy 16 éves fiú, akinek az apja Steven műtőasztalán halt meg. Kapcsolatuk a kezdetektől fogva furcsa, mondhatni baljós, így nem meglepő, hogy a család békés életét Martin egycsapásra felforgatja. A fiú ugyanis közli az orvossal, hogy amennyiben nem végez saját kezűleg valamelyik családtagjával, egy rejtélyes átok megbetegíti, majd megöli őket. Először lebénul a lábuk, aztán visszautasítják az ételt, végül a szemük vérezni kezd, ezután órákon belül meghalnak.

Ez a dilemma önmagában már elegendő lenne egy korrekt pszichothrillerhez, de van itt még más is. Apránként észrevesszük, hogy Steven világával valami nem stimmel. Ki az, aki egy elegáns estélyen társalkodási témaként dobja be a tinédzser lánya első menzeszét? Vagy a kisfiát saját abszurd szexuális titkával próbálja jobb viselkedésre sarkallni? A teljes filmet átlengi ez a furcsa, helyenként kifejezetten bizarr, szexuális töltetű légkör, amelyhez egyéb groteszk mondatok, helyzetek és reakciók tartoznak. Az egész világ szürreális, kicsit mintha egy tükörvilág lenne, pont az ellenkezője történik annak, amit várnánk.

Nagyban hozzájárul ehhez a szürreális légkörhöz a színészi játék, amely tudatosan teátrális, monoton, hangsúlytalan vagy éppen teljesen oda nem illő stílusban előadott mondatokkal és üres arckifejezésekkel irányítja a figyelmet magára a szövegre, a mondandóra. Colin Farrell, aki egyébként A homárban már dolgozott a rendezővel, pedáns, önhitt magabiztossággal, szinte automatikusan, változatlan hangsúllyal dobálja mondatait környezetére, ami tökéletesen passzol Steven karakteréhez. Nicole Kidman a tőle csöppet sem idegen jégkirálynő, illetve mintafeleség szerepkörből indul (Másvilág, Hatalmas kis hazugságok), végül Anna karakterén figyelhetjük meg a legtöbb érzelmet. És bár az orvos házaspár mindkét tagja remekel, mégis a Martint és az őrület határán lavírozó édesanyját játszó Barry Keoghan (Dunkirk), illetve Alicia Silverstone (Spinédzserek, Egy ropi naplója) alakítása a legmaradandóbb élmény. Keoghan az ijesztő skálán egészen vad értékeket képes megütni, míg Silverstone tökéletesen hozza a kiszámíthatatlan, labilis nőt, akinek nem mersz hátat fordítani, mert talán tényleg egy szelet tortát akar vágni, de az is lehet, hogy inkább lemetszi a füledet.

De térjünk vissza kicsit az Iphigéniára meg a passióra, és arra, hogyan határozza meg ez a két téma a film egészét. Míg Iphigéniát Akhilleusz becsületből a végsőkig védelmezné, és a lány dönt úgy, hogy feláldozza magát a közjó érdekében, addig Kim, aki Iphigénia megfelelője lehetne, rideg és kegyetlen saját családjával szemben. Nagyobb tragédiának tartja az MP3 lejátszójának elvesztését, mint öccse lehetséges halálát. „Önfeláldozása”, vagyis az, mikor arra kéri apját, hogy őt áldozza fel, teljességgel számító és hamis. Bár nincs Akhilleusz, aki küzdjön érte, Kim különös kapcsolatot alakít ki Martinnal, annak ellenére is, hogy látszólag Martin beavatta őt az átok részleteibe, a lány tisztában van a lehetséges következményekkel. Iphigénia karakterének radikális megváltoztatása nyomán felvetődik a kérdés: értelmezhető-e az Iphigénia-történet kifordítása egyfajta társadalomkritikaként? Vajon a mi világunk is egy abszurd tükörvilág az ókori görög tragédiáéhoz képest? A mi értékrendünk is elfajzott annyira, hogy a tárgyak fontosabbak legyenek, mint az emberek? Az önfeláldozást felváltja az önzés?

És mégis mi Martin szerepe mindebben? Rejtélyes módon képes irányítani az átkot, Kim feltétel nélkül rajong érte, Anna megcsókolja a lábát. Először az sem egyértelmű, hogy miért bünteti Stevent, mert hibázott, vagy mert nem érzi magát hibásnak, ám végül sokkal inkább az utóbbi tűnik valószínűnek. A filmet nézve minden jel arra utal (és a filmzene zömében keresztény témájú zeneművei is), hogy Martin maga Jézus Krisztus megfelelője vagy inkább tükörvilági alteregója, bármily morbidnak is hangozzék. Csak éppen nem az első eljövetele során bűneinket megváltó, megbocsájtó Jézus Krisztust testesíti meg, hanem a Bibliában megjövendölt visszatérő, bosszúálló Krisztust (Jel., 6, 12-17; 2 Thessz., 1, 6-10).

Tehát ha Martin a bosszúálló Krisztus, lehet, hogy Iphigénia kifordított világa megérett a pusztulásra? Steven világa mindenesetre igen. Itt a passió, a szenvedéstörténet ugyanis nem Krisztusé, hanem Stevené, a keresztje pedig egy döntés, amit nem akar meghozni, még ha emberi életeket tart is a kezében nap mint nap. Mert Stevennek az a bűne, hogy miközben életekért felel, mégsem érzi a felelősségét, nem vállalja a hibáját, sőt, néha mintha nem is lenne szíve, ahogy felesége is mondja: élettelen, érzelemmentes. Martin küldetése az, hogy Steven igazi bűntudatot érezzen, hogy felélessze a kardiológus szívét és elindítsa saját keresztútján.

A záróképen Martint látjuk és közben Bach János passiójának első kórusa szól. Martin elvégezte a feladatát, Lanthimos pedig az övét. Az Egy szent szarvas meggyilkolása ellentmondásos, összetett és határozottan elgondolkoztató film. Minden képkockája gyönyörű, Thimios Bakatakis operatőri munkája ismét kiemelkedő, akárcsak A homárban. Aki szeret bolyongani Lanthimos labirintusában, vagy csak szeret teóriákat gyártani, apró szimbólumokat felfedezni, és közben bírja a pszichológiai feszültséget, annak mindenképpen ajánlott.

Egy szent szarvas meggyilkolása (The Killing of a Sacred Deer), 2017. Rendezte: Yorgos Lanthimos. Forgatókönyv: Yorgos Lanthimos, Efthymis Filippou. Szereplők: Colin Farrell, Nicole Kidman, Barry Keoghan, Raffey Cassidy, Sunny Suljic, Alicia Silverstone. Forgalmazza: Vertigo Média.

Kiss Bernadett

szerző: Kiss Bernadett
honlap e-mail
Kiss Bernadett 1989-ben született Budapesten. 2010-ben diplomázott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem anglisztika alapszakán, 2014-ben ugyanitt szerezte meg a mesterfokozatot. Sokat ír, még többet olvas és igyekszik naprakész lenni a legtöbb aktuális kulturális témában.

KULTprogramok

<< 2018. feb. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum