KULTer.hu - Dollárpapa és gyermekei
96623
post-template-default,single,single-post,postid-96623,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Dollárpapa és gyermekei

A világ összes pénze (All the Money in the World)

Ridley Scott legújabb filmje – mely a zaklatási botrányba keveredett Kevin Spacey szó szerinti eltüntetése miatt már jóval a premier előtt felhívta magára a figyelmet – valós eseményeken alapuló dráma-thriller az emberi kapzsiság végtelenségéről.

A nemrégiben a nyolcadik ikszbe lépő brit rendező mára egy megbízható iparossá vált, aki ha nem egy éppen saját maga által felépített mitológiát rombol szét (Alien: Covenant), jól összerakott, precízen megszerkesztett, a tőle elvárt színvonalat korrektül képviselő darabokat tesz le az asztalra. A világ összes pénze pontosan ilyen mű: senki se várjon tőle világmegváltó ötleteket vagy hatalmas katarzist, de Scott filmje tisztességesen teljesíti az általa vállaltakat, és egy feszült thrillerbe oltott, valamelyest még potens üzenetet is közvetítő karakterdrámával gazdagítja a nézőt.

1973 nyarán Rómában elrabolják a világ akkori leggazdagabb embere, az olajmágnás John Paul Getty (Christopher Plummer) tizenhat éves unokáját (Charlie Plummer, aki a valóságban csupán névrokona a nagyapját játszó színészlegendának). A tettesek 17 millió dolláros váltságdíjat követelnek, a nagypapa – aki mindössze annyiban különbözik Dagobert bácsitól, hogy nem szeret úszkálni a pénzében – viszont megtagadja a vérdíj kifizetését, sőt, arra gyanakszik, hogy a fiú és anyja (Michelle Williams) által a pénz megkaparintásának reményében kieszelt átverésről van szó. Utóbbi egy volt CIA ügynök (Mark Wahlberg) és az olasz rendőrség segítségével próbálja megtalálni fia túszul ejtőit, de igyekezete a követelt pénz hiányában egyre reménytelenebbé válik.

A rendező ügyesen mozgat egyszerre két szálat, az emberrablás és a nyomozás feszült thriller vonalát, illetve a megcsömörlött, nárcisztikusan fukar idős pénzember és (volt) veje közötti drámai konfliktust. Előbbiben párhuzamosan követhetjük a szerencsétlenül járt kamaszfiú sorsát, illetve az előkerítéséért minden követ megmozgató édesanyja erőfeszítéseit, utóbbiban pedig két velejéig ellentétes világnézet kerül szembe egymással. A két narratív vonulat szervesen egészíti ki egymást, úgy folynak össze, hogy ettől egyik szál sem gyengül, sőt, erősíti egyik konfliktus a másikat.

Scott szintén ügyesen állítja párhuzamba a Gettyk világának fényűzését az emberrabló „szegénysori maffiózók” Pasolini-filmbe illő rongyos miliőjével. Miközben Getty nagypapa az ókori romok között álmodozik a dinasztia alapításról, az unokáját fogva tartó pitiáner bűnözők az élet apró örömeinek, a bornak és a harmonika olcsó dallamainak hódolnak. Míg előbbi bevallottan többre tartja az anyagi világot, „a szobrok állandóságát” a változékony emberi léleknél, addig utóbbiak megtanulták, hogyan tartsanak össze, illetve a nyomor és a vérükbe ivódott bűnözői lét ellenére miként tiszteljenek egy alapvető, ősi morális szabályrendszert. A szakadt Cinquanta (vagyis „ötvenlírás érme”) nem érti, miért nem képes valaki egy szerette életéért pénzt áldozni (a francia Romain Duris ügyesen hozza ezt az ízig-vérig olasz karaktert), csodálkozik rajta, mennyire nem törődik a családja az ifjú Paul sorsával, hiszen ő hasonló helyzetben bármit elkövetne a megmentéséért.

Összességében is elmondható, hogy hangulatosan, jó atmoszférateremtő képességgel kerül megidézésre a ’70-es évekbeli Róma és Olaszország jellegzetes világa, Az édes életből kölcsönzött nyitósnittől kezdve a korszak politikai krimijeinek és poliziotteschi műveinek jellegzetes, szürke öltönyös és vastag keretes szemüveges alakjai által benépesített irodák és terek. A kornak megfelelően a szereplők végigdohányozzák a filmet, fittyet hányva rá, hogy a mai „egészségcentrikus” Hollywoodban ez automatikusan magasabb korhatár besorolást jelent, miközben jellegzetes hatalmas telefonjaikon és csattogó írógépeiken lógva intézik sürgető ügyeiket.

A tempó a cselekmény nagy részében szintén jól eltalált és finomra hangolt, a vágó ollója szinte mindig a megfelelő helyeken csattant, a rendező pedig mindent megtesz azért, hogy ne pilledjünk el székünkben ülve a több mint kétórás játékidő alatt. A veterán mester egy-egy (melo)drámaibbra hangszerelt, személyes jelenetsort mindig igyekszik izgalmasabb suspense-zel vagy akciószekvenciával ellensúlyozni, többnyire sikerrel adagolva a fordulatokat. Emiatt kissé kicentizettnek, patikamérlegen kimértnek tűnhet helyenként a szüzsé, ami talán a film legfőbb gyengéje. Nem igazán érik a nézőt meglepetések, pontosan tudjuk előre, melyik jelenet milyen beállításokban (természetesen mindig a leginkább odaillőben) kerül feldolgozásra, milyen formanyelvi eszközökkel és hatáselemekkel él majd a rendező, miféle közérthető és klasszikus szimbolikával operál. Amolyan „régi iskolásnak”, tankönyvízűnek tűnhet emiatt a darab, ami persze egy klasszikus zsánerfilmnél nem feltétlenül baj. Scott felmondja a leckét és jelesre vizsgázik, de ennél továbbmenni már nem fűlik a foga.

A színészektől ugyanígy pont a tőlük elvárt alakításokat kapjuk, se többet, se kevesebbet, de igazán egyikükre sem lehet panasz. A Kevin Spacey helyére az utolsó pillanatban beugró Christopher Plummer a maga több mint fél évszázados színjátszási rutinjával hozza a rá bízott karaktert, magabiztosan és kellő élvezettel bújik bele az idős milliárdos bőrébe, még úgy is, hogy az összes jelentét mindössze nyolc nap leforgása alatt vették fel. Plummer igyekszik kidomborítani ezen ellentmondásos személyiség mindkét oldalát és komplex figurát kreálni egy olyan szerepből, ami egyébként jóval sablonosabban és kevesebb erőfeszítéssel is elintézhető lett volna.

A film valódi erőssége viszont egyértelműen Michelle Williams, aki hitelesen és kellő drámai érzékkel hozza a gyermeke előkerítéséért mindenre képes anya karakterét, hitelesen adva át a nézőnek a rá bízott kemény, kitartó és független nő alakját, aki sokszor mégis a tehetetlenség mocsarában vergődik. A Wahlberg által megformált „megoldóember” talán a legkevésbé komplex figura a vásznon, de az egyébként a sosem mély drámai szerepeiről ismert színész sallangok nélkül, korrektül kelti életre őt, miként az ifjú Chris Plummer sem válik hiteltelenné az általa megformált művészlelkű, nihilista kamasz pokoljárása során.

Összességében tehát A világ összes pénze egy élvezhető, ízig-vérig (a szó jó és rossz értelmében véve egyaránt) profi alkotás, ami egy percig sem untatja nézőjét. Scott bejáratott műfaji sablonokkal és jól megtanult rendezői fogásokkal operál, illetve klasszikus morális kérdésekkel foglalkozik, de mindez élvezhető egésszé áll össze kezei alatt. Nagy meglepetésre senki ne számítson, de örömmel konstatálhatjuk, hogy Hollywoodban még mindig értenek a míves thrillerek gyártásához.

A világ összes pénze (All the Money in the World), 2017. Rendezte: Ridley Scott. Forgatókönyv: John Pearson könyve alapján David Scarpa. Szereplők: Michelle Williams, Christopher Plummer, Mark Wahlberg, Romain Duris, Timothy Hutton, Charlie Plummer, Andrew Buchan. Forgalmazza: Freeman Film.

Rudolf Dániel

szerző: Rudolf Dániel
honlap e-mail
Rudolf Dániel 1987-ben született Budapesten. 2012-ben végzett az ELTE filmtudomány mesterszakán. Írásai megjelentek többek között a Filmkultúra, a Filmtett, a Filmvilág hasábjain, illetve több kötetben (Jean-Luc Godard dicsérete, Sára Sándor 80) is. Jelenleg a filmgyártásban dolgozik, illetve szabadúszó filmes újságíróként tevékenykedik.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum