KULTer.hu - A nemlétezés évfordulói
97030
post-template-default,single,single-post,postid-97030,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A nemlétezés évfordulói

Czinki Ferenc: A pozsonyi metró

Czinki Ferenc kisregénye, A pozsonyi metró arra vállalkozik, hogy szociografikus igényű epizódokon keresztül ragadja meg Kelet-Európa jellegzetes karakterét. Pozsony városának absztrakt módon megrajzolt képeit a kietlen valóság darabjai váltják fel, és ez a kettős perspektíva mindvégig meghatározó marad: néhol meseszerűek ezek a hétköznapok, megejtőek az intimitás baltával faragott formái, a hatalmas, ufóként emlegetett létesítmény, máskor pedig húsbavágóak azok az elbeszélő által is rögzített tapasztalatok, amiket a legtöbben jól ismerünk.

A műfaji hagyományok ugyanígy keverednek egymással, az alcím ezt meg is engedi, sőt, előre jelzi: ez egy kelet-európai ballada. A már említett szociográfia, a mítosz, a krimi, a misztikum jól megférnek egymás mellett, mondhatni elegánsan – egybeforrasztja őket egy krómos, füstös, sörhabos közeg. A kötet legnagyobb erénye talán az a nagyon erős atmoszféra, amit mindvégig képes fenntartani.

A címszereplő metró nemlétezésében is létezik, és ezzel jelképévé válik a soha be nem teljesült ígéreteknek, a mindig csak félig felhúzott jólétnek. „Pedig iszonyú lassan szívja. Minden slukknak története van. Odaképzel valamit a városszéli üres égre. Felhőkarcolókat, repülőket, tankokat, szárnyukkal verdeső hattyúkat, esetleg hegyeket, nézi a nagy józan semmit. És még egyszer beleszív. Hátha.” Ez a hátha életérzésként jelenik meg a regényben, pecsét mindenen. Hátha-embereket látunk, hátha-jeleneteket, hátha-metrót. A „háthaság” ott van az apjától igazságtalanul pofont kapó fiúban, a káposztát ebédelő öregemberben vagy a tizedikről szemlélődő srácban, ahogy barátnője minden elkészített képében is ott rejlik. Mindez azért különleges, mert a rezignáltság helyett áll. Attól tartok, hogy egy rezignált Kelet-Európa sokkal kevésbé lenne érdekes: a rezignált pozsonyi fiatalok nem ünnepelnék meg „a soha meg nem épült metró születésnapját. A nemlétezés évfordulóját.” A hátha azonban itt egy világot képes mozgatni – ezt poétikailag is teljesítménynek tartom.

Két idősík fut egymás mellett. Egyfelől a szöveget lejegyző magyar író bolyong Pozsony utcáin 2014-ben, ismerkedik a hellyel, a közeggel, tapasztalatokat gyűjt, olvassa a várost és annak történéseit. A másik szál ebbe ágyazódik bele oly módon, hogy egy bizonyos Adatközlő számol be egy különös esetről 1983-ból. Egy kocsmában ülnek, beszélgetnek, de ennek a diskurzusnak mi nem vagyunk közvetlenül tanúi, az elbeszélt történetről egy második történetszálként értesülünk. A regény rövidsége ellenére is nagyon lassan bomlanak ki az események, a történet megfoghatatlansága a misztikum felé tolja a végkifejletet, érvényesül az alcím, a balladai homály elfed minden konkrétumot.

A szöveg végig nagyon látványközpontú, nem véletlenül kerül elő többször is a fotózás aktusa, hiszen a tapasztalatok rögzítése a leggyakrabban képszerű. Mindezt nagyon jól kiegészítik Varga Gábor Farkas illusztrációi, melyek rendkívül kifejezőek és találóak. A 18. oldalon a fényképezőgép lencséje ránk mered, mintha az olvasó lenne a fókuszban, mintha ő is a szövegvilág része lenne. Ez érdekes játék, hiszen a kollektív tapasztalatok okán a bevonódás már sokkal előbb megtörténik; ez a légkör még akkor is nagyon ismerős számunkra, ha a bolygóvároshoz van hozzárendelve. Pozsony itt Kelet-Európa reprezentánsa.

A paneltelep létesítését is nyomon követhetjük, és 2014-ből is rátekinthetünk. Ez a betonszív központi motívum, van valami titka, amit nem egészen ad át. Ezt a telepet is valami misztikum övezi, miközben van benne valami „metrószerű” beteljesületlenség. A város kiépültségéhez, a soha meg nem épült metróhoz és a paneltömbhöz hozzárendelődik egyfajta morális tartalom, a félkész járatokba beköltözött az Ördög, a telep pedig olykor fenyegetővé válik, mintha a gonosz letéteményese volna. A két fiatal – tehát az Adatközlő és a társa, egy fiatal lány fényképezőgéppel – elhatározzák, hogy megölik a jóságot. A jóság hattyú képében úszik a Dunán, késsel akarják leszúrni. Nem tudják, „milyen is lehet pontosan a jóság lábnyoma”. A véres hattyú a borítón is megjelenik, de valójában ez egy origami figura csupán. Ami papírból van hajtva, azt nem lehet megölni, ellenben aki megkísérelte a jót elpusztítani, az a pokolra jut – legalábbis az Ördöghöz címzett fogadóba költözteti át törzshelyét.

Összességében elmondható, hogy Czinki Ferenc regénye eszköztárával, absztrakcióival, rezignált hangvételével a kelet-európai művészeti éra egy reprezentatív eleme, amely képviseli egy sajátos közeg perspektíváját, tükrözi annak világképét, és mindezt megfelelő kérdéseken keresztül, ígéretesen viszi véghez.

Czinki Ferenc: A pozsonyi metró, Scolar Kiadó, Budapest, 2017.

Pintér Dóra

szerző: Pintér Dóra
honlap e-mail
Pintér Dóra jelenleg az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterképzésén vesz részt. Érdeklődése főként a fenomenológia és az irodalom kapcsolata, a vizuális művészetek, valamint a kortárs magyar irodalom köré összpontosul. Kutatásában Krasznahorkai László prózájával foglalkozik.

KULTprogramok

<< 2018. ápr. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum