KULTer.hu - Posztapokaliptikus víziók
97326
post-template-default,single,single-post,postid-97326,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Posztapokaliptikus víziók

Futurum Perfectum

Egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy vajon mi lehet a művészet szerepe, amikor a pazarló és elkényelmesedett életmód hatására napról napra közelebb kerülünk a globális, ökológiai összeomláshoz? Milyen szerepet vállalhat magára a művész, meddig terjed a felelősség?

Innen pedig már csak egy lépcsőfok a posztapokaliptikus gondolkodás, amely már önmagában is egy paradoxon, és eddig inkább csak a spekulációhoz vagy a science fictionhöz kötődött. Viszont örvendetesnek látom, hogy bár a művészet megoldást nem tud nyújtani a globális problémára, de legalább figyelemfelhívó szerepet magára vállal. Lichter Péter 2017-es kísérleti horrorfilmje, a Frozen May (Fagyott május) az utolsó életben maradt ember perspektívájából mutatja be a katasztrófa utáni világot, erre reflektált Keresztes Zsófia, Fridvalszki Márk, Szűcs Attila, Győrffy László és Kis Róka Csaba egy-egy műalkotással a Futurum Perfectum című kiállításon.

Ahogy körülnéztem a festmények és installációk között, első pillanatra a részvét vegytiszta hiánya tűnt fel. A posztapokaliptikus víziók egyike sem sugallt szánalmat vagy sajnálatot az elpusztult emberi civilizáció iránt – és többek között ebben is rejlik a Futurum Perfectum paradoxona –, amelynek maguk az alkotók is részesei. Azt hiszem, hogy a kiállítók bölcs távolságtartásról adtak tanúbizonyságot, mert ez a részvétlenség átcsaphatott volna vádaskodásba, bűntudatkeltésbe, netán provokációba is, ehelyett sokkal inkább az irgalom nélküli objektivitás érződött, ahogy egy ítélethirdetés kijelentő mondatában. A posztapokaliptikus gondolkodás – öltsön bármilyen tárgyiasult formát – már önmagában megfogalmaz egy kritikát a jelenről. Győrffy László WREK című alkotása hátborzongató egyértelműséggel sugallta a tényt, hogy ami az emberi civilizáció sírját ássa, az tulajdonképpen saját maga, önnön szellemi terméke. A csapdába esett agy felé irányuló szegen úgy csillan meg a fény, akár egy guillotine pengéjén.

A globális katasztrófa leginkább a testet veszi célba, ennélfogva egyértelmű, hogy a testiség, illetve a napjainkra oly jellemző testkultusz halvány gondolatként sem jelenik meg Lichter Péter alkotásában, csak egy arctalan, halott testet láthattunk a filmvetítés során, az utolsó túlélőt pedig egyáltalán nem. Emellett a korunkat meghatározó tárgykultusz ugyanúgy érvénytelenítve lett: elhagyatott, romos házakon kívül szinte semmilyen tárgy nem tűnt fel a Fagyott májusból kiragadott részletekben. A pusztulás után tehát az emberi vagy az ember alkotta szépség bármilyen megnyilvánulási formája abszolút mértékig elvesztette jelentőségét vagy értékhordozó szerepét. Érdekes módon viszont a „self”, azaz az ego – nem a soul! – továbbélése mindegyik műalkotáson érezhető. Kis Róka Csaba Finger Food From Shitty Hole című festményén bár fényes színeivel kitűnnek ugyan, és szinte hipnotikusan vonzzák a tekintetet az eltorzult, mohó arcokra emlékeztető formák, vonalaikkal mégis belesimulnak a környezetükbe. Mindeközben Szűcs Attila Study For Disappearance című munkáján oda nem illő elemként jelenik meg a „self”: egymásra vetíti az erdő fáit és az emberi alakokat, amivel egyúttal bravúrosan kapcsolja össze az egymástól távoli idősíkokat vagy akár az egymással párhuzamos alternatív dimenziókat. Egy képbe sűrítette az alakok tanácstalan álldogálásában Ádám pillantását az elvesztett Édenre.

Persze felvetődik az a kérdés is, hogy milyen jelentősége van az időnek az apokalipszis után? Az idő végső soron emberi fogalom, a természetben vagy az univerzumban miért is lenne jelentősége, ahol folyamatos a változás, az átalakulás, a mozgás? Nincs kezdet, sem vég, vagy ha van is, akkor valaminek a vége egy másik dolog kezdete, és az azokhoz rendelt pozitív vagy negatív fogalmaink szintén emberi kategóriák, az egyén értékei, amik a szubjektum eltűnésével szintén okafogyottakká válnak. Fridvalszki Márk kopár, élettelen tája – Hagere Perspektive – egyszerre hordozza magában az időt és az időtlenséget: az elsivatagosodás, a kietlenség szimbolikusan és valóságon is értelmezhető. Keresztes Zsófia Tearful Farewell című vegyes technikával készült installációja a szabad asszociációk végtelen játékát indítja el és engedi meg a maga puritánságával: fricskát ugyanúgy látni vélek benne, mint szomorúságot, amivel elegánsan átengedi a teret a befogadónak és meghagyja számára az ítélkezés jogát.

Ami számomra kifejezetten elszomorító volt, hogy a feloldozás vagy a megváltás lehetőségének legapróbb reménye is elillanni látszott. A posztapokaliptikus művek jó része – legyen szó akár filmről vagy könyvről – elrettentő erővel képes hatni, ezzel pedig maximálisan betölti figyelemfelhívó szerepét, miszerint fenntartható fejlődés nem létezik, a fejlődést a fenntarthatóság szolgálatába kellene állítani. A kiállítás megnyitóján Horváth Ádám Márton hangperformansza egy olyan érzelmi hullámvasútra ültette fel a hallgatóságot, amelynek végén nem a felszabadító öröm felkiáltójele, hanem a kétség és bizonytalanság három pontja és kérdőjele lógott egy pillanatig a döbbent csöndben, mielőtt felcsattant volna az alkotókat méltán elismerő taps.

A Futurum Perfectum című kiállítás a Stúdió Galériában látható Budapesten 2018. február 20. és március 23. között.

A fotókat a szerző készítette.

Vass Edit

szerző: Vass Edit
honlap e-mail
Vass Edit 1980-ban született Szegeden, a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán végzett magyar nyelv és irodalom tanár szakon. Azóta folyamatosan tanít és 2006-tól rendszertelenül jelennek meg írásai: könyvajánlók, színház- és filmkritikák, esszék, álnéven pedig a mai napig kisprózákat ír. 2006 és 2009 között a prokontra.hu ismeretterjesztő oldal szerkesztője és munkatársa volt.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum