KULTer.hu - A negyedik hatalmi ág
97314
post-template-default,single,single-post,postid-97314,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A negyedik hatalmi ág

A Pentagon titkai (The Post)

Steven Spielberg újságíró-opusa elsősorban Meryl Streep és Tom Hanks jutalomjátéka, emellett egy szinte végig érdekfeszítő politikai thrillerbe oltott tanmese a sajtószabadságról és az amerikai demokrácia alapértékeiről.

Alan J. Pakula 1976-os klasszikusa, Az elnök emberei óta különleges helyet foglalnak el a hollywoodi filmekben az igazság felderítéséért és napvilágra hozataláért mindenre elszánt, a politikai machinációk által érinthetetlen, kizárólag a tájékoztatás szabadságában és jogában hívő oknyomozó újságírók, akik egyrészt megtestesítik az amerikaiak demokráciájuk stabilitásába és korrekt működésébe vetett hitét, másrészt pedig ténykedésük kiváló politikai thriller alapanyagként szolgálhat. Nem véletlen, hogy két éve is egy hasonló film, a Spotlight – Egy nyomozás részletei vitte el a legjobb alkotásnak járó Oscar szobrocskát, most pedig – kellő áthallásokkal a Trump-éra „fake news” légkörére – az „Álomgyár” legismertebb veteránja is a politikai zsurnalizmus témájához nyúl.

Spielberg új filmje tulajdonképpen Az elnök emberei előzményének tekinthető (a zárókép egy az egyben Pakula művének nyitósnittjét idézi), melyben – három évvel a Watergate-botrány előtt – a Washington Post munkatársai minden eddiginél nagyobb szakmai és morális dilemmával kerülnek szembe. A kérdés: publikálják-e azt a kiszivárogtatott, a vietnami háború kormányzati propagandájának teljes mértékben ellentmondó bizalmas katonai jelentést, melynek már a birtoklása is törvénysértő, és ami miatt a Nixon-adminisztráció perbe fogta a rivális New York Times-t. A kérdéses dokumentumok merőben aláássák az USA Vietnam-politikáját, és akár nemzetbiztonsági kockázatot is jelenthetnek, közlésük pedig a lap ázsiójának és munkatársainak karrierjébe (vagy akár szabadságába) kerülhet. Ellenben – mint ahogy az elveiben rendíthetetlen Bob Bradlee főszerkesztő (Tom Hanks) vallja – a köz valós és elfogulatlan tájékoztatása mindig elsőbbséget élvez, a népnek pedig joga van ahhoz, hogy megtudja, ha általuk választott vezetőik hazudtak nekik.

Spielberg folytatja az „egy szórakoztató látványfilm mellé egy komolyabb drámai mű” alkotói politikáját, miként annak idején a Jurassic Park és a Schindler listája, vagy nemrégiben A barátságos óriás és a Kémek hídja párosításakor, most a március végére várható sci-fi kaland, a Ready Player One „pandantjaként” érkezett egy földhözragadtabb, a látványvilág és az akciók helyett a drámára és színészi játékra koncentráló alkotás. A Pentagon titkai az a fajta film, melyben a játékidő nagy részében jól öltözött emberek beszélgetnek, telefonálnak vagy cigarettáznak zárt terekben, miközben egy nagyon fontos, a világpolitika alakulására kiható ügy szálait próbálják felgöngyölíteni. Természetesen a rendező és a forgatókönyvírók feladata mindezt érdekfeszítően és kellően hatásosan prezentálni számunkra, ennek nagyjából eleget is tesznek.

Spielberg nem bízza amatőrökre a sztori tolmácsolását, hiszen a főszerepekre két színészlegendát szerződtetett: Tom Hanks immár rekordszámú ötödik alkalommal, Meryl Streep viszont most először áll a rendező kamerája előtt. Előbbi a maga sok évtizedes rutinjával ölti magára a már említett főszerkesztő alakját, aki jól illeszkedik a Hanks által gyakran megformált tettre kész, morálisan elkötelezett átlag amerikai figurák sorába. Hanks ügyesen tölti meg a figurát élettel, a mindig hírre éhes (és munkájuk miatt nem éppen példás családi életet élő) újságírók jellegzetes vonásaival egészíti ki a rá bízott alakítást. A valódi főszereplő azonban a Post tulajdonosát játszó Meryl Streep, aki huszonegyedik Oscar-jelölését gyűjthette be alakításával.

Kay Graham karakterszála a film igazi bravúrja, elsősorban Streep alakításának, mintsem a szerep vagy a sztori eredetiségének köszönhetően. Az izgalmas közéleti-politikai cselekményszál mellé kapunk egy legalább ennyire érdekfeszítő magánéleti drámát is, az Államok első női laptulajdonosának szakmai és lelki kálváriáját. Grahamnek, aki édesapjától, majd öngyilkossá vált férjétől „örökölte” a Post tulajdonosi székét, üzletember-feleségből, háziasszonyból kellett hirtelen üzletasszonnyá avanzsálnia és egy feltörekvő politikai napilap közvetlen irányítójává lennie, mely természetesen eléggé herkulesi feladat, pláne úgy, hogy néhai hitvesének tanácsadói sincsenek igazán meggyőződve arról, hogy egy nő megfelelően képes menedzselni egy jelentős befolyással bíró sajtócéget. Kay most élete legnehezebb döntésével szembesül: publikáljon egy olyan, szenzációs és felkavaró anyagot, mely akár potenciálisan a lap politikai és üzleti ellehetetlenítését jelenti (és melytől óva intik az említett jogi és üzleti tanácsadók), vagy hagyja, hogy éppen a közéleti elkötelezettségéről híres orgánum visszakozása által csorbuljon a sajtószabadság és a tájékoztatáshoz való alkotmányos jog.

Streep és Hanks mellett a kisebb szerepekre is remek csapat lett összeválogatva, olyan – érdemeik ellenére kevéssé méltatott és foglalkoztatott – karakterszínészek adják egymásnak a kilincset, mint Bob Odenkirk (Breaking Bad – Totál szívás, Nebraska), Bruce Greenwood (Capote, Star Trek [2009], Gerald’s Game) vagy Jesse Plemons (Barry Seal: A beszállító, Fekete tükör). A stábból Spielberg állandó alkotótársai, Janusz Kaminski operatőr, Michael Kahn vágó és John Williams zeneszerző garantálják az elvárt színvonalat.

Spielberg és forgatókönyvírói természetesen – mint fentebb említettük – nem véletlenül bányászták elő ezt a majd fél évszázados történetet, hiszen az erős áthallások, melyeket a film nézése közben napjaink politikai légkörével kapcsolatban érezhetünk, nagyon is aktuálissá teszik az amerikai sajtótörténet ezen fejezetét. De természetesen nem Hollywoodról és nem Spielbergről lenne szó, ha a cselekmény végén nem kapnánk egy kellemes, már-már giccses tanulságlevonást, afféle megerősítést, miszerint nem szabad elveszítenünk az amerikai demokráciába vetett hitünket. Lehet, hogy a kormányok olykor hazudnak a népnek és egy felesleges háború ürügyén próbálják manipulálni a közvéleményt, de a szent és sérthetetlen demokratikus intézményrendszerek, az alapító atyák által oly bölcsen ránk hagyományozott amerikai alapértékek mindig és mindenkor kiállnak az igazság felderítése és annak nyilvánosságra kerülése mellett. Ez a „csillagos-sávos farok” kicsit didaktikusnak hathat (pláne a nem amerikai néző számára), de egyébként nem von le az azt megelőző száznegyven perc jó tempó- és stílusérzékű, sodró lendületéből.

A Pentagon titkai nem egy eget rengető, világmegváltó alkotás – sőt, inkább a „sokszor láttunk már effélét” kategóriát erősíti –, de egy kellő profizmussal összerakott, jól működő dráma-thriller, mely a gyakran kissé szájbarágósan közölt, didaktikus üzenetek dacára is képes megfogni a nézőt. Ha másért nem, Streep és Hanks jutalomjátéka miatt érdemes egyszer beülni rá és elcsodálkozni, hogy bizony, máshol így működik (vagy legalábbis így is működhet) a független tényközlő újságírás.

A Pentagon titkai (The Post), 2017. Rendezte: Steven Spielberg. Forgatókönyv: Liz Hannah, Josh Singer. Operatőr: Janusz Kaminski. Szereplők: Meryl Streep, Tom Hanks, Sarah Paulson, Bob Odenkirk, Tracy Letts, Bradley Whitford, Bruce Greenwood, Matthey Rhys. Forgalmazó: Freeman Film.

Rudolf Dániel

szerző: Rudolf Dániel
honlap e-mail
Rudolf Dániel 1987-ben született Budapesten. 2012-ben végzett az ELTE filmtudomány mesterszakán. Írásai megjelentek többek között a Filmkultúra, a Filmtett, a Filmvilág hasábjain, illetve több kötetben (Jean-Luc Godard dicsérete, Sára Sándor 80) is. Jelenleg a filmgyártásban dolgozik, illetve szabadúszó filmes újságíróként tevékenykedik.

KULTprogramok

<< 2018. ápr. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum