KULTer.hu - „Csak ne volnának rossz álmaim”
97711
post-template-default,single,single-post,postid-97711,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Csak ne volnának rossz álmaim”

Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Ian McEwan értő kézzel és szellemes elgondolásokkal nyúl hoz hozzá a világirodalom egyik legismertebb klasszikusához, a Hamlethez, és egy kétségkívül eredeti narratív megoldást alkalmaz, ami által a mű arra is rávilágít – az eredeti Arany-fordítást idézve –, hogy amihez végső soron Hamlet helyzete elvezet, az „a lét vagy a nem-lét kérdése”.

Természetesen nem először történik kísérlet a jól ismert történet újraértelmezésére, sőt, az egy-egy szereplő nézőpontjából való újramondására (lásd például Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című abszurd drámáját). De McEwan az első, aki a meg sem született Hamlet herceg magzati nézőpontjából narrálja újra a persze kissé modernizált cselekményt, amelyben az idős Hamlet Johnná, a költővé, Gertrudis Trudyvá, a feleségévé, és Claudius pedig Claude-dá, az ingatlanügynökké, ennek sógorává változik át.

A kiindulópont pedig a Hamlet egy szintén jól ismert mondata, amelyben a herceg az idézett Stoppard-darab két főszereplőjével beszélgetve Dániát börtönnel azonosítja, és kijelenti, hogy „Egy csigahéjban ellaknám, s végetlen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim” (Arany János fordítása). A „csigahéj” ez esetben a „nutshell”, azaz szó szerint dióhéj, és ha egészen pontosan idézzük az angol eredetit, amelyben az „I could be bounded in a nutshell” kifejezés szerepel, akkor több, másfajta értelmezési lehetőség is megnyílik. A „bounded” (mai angolban „bound” lenne) szó szerint ugyanis „megkötözve lenni”, „kötve lenni”, „kötelezve lenni”, „kötöttségek között élni”, „szerződés által kötelezve lenni” jelentéstartalmakkal bír. Egyrészt ebben a kötetben a fiú alakja valóban „be van kötve” egy fizikai könyv formátumába, ráadásul viszonylag „dióhéjban” (mintegy kétszáz oldalban) összefoglalva a történet egy új variánsát. Másrészt McEwan történetében a magzat-Hamlet egy köldökzsinóron keresztül össze van kötve Trudy-Gertrudisszal egy valóban szűk tér dimenzióira kárhoztatva, elszenvedve mindazokat a „kötöttségeket”, amelyekre ez a fajta lét ítéli: szinte csak hallás alapján képes a körülötte lévő eseményeket értelmezni, és csakis azokon a szűrőkön keresztül, amelyeket ez a környezet megenged.

A Shakespeare-darabban a „bound” szónak természetesen szintén számtalan asszociációja lehetséges. Egyrészt Hamletet kötik a hercegi lét korlátai, magában Elsinore-ban is kötöttségek között él a királyi udvarban, képtelenné válva az autentikus, gondolkodó reneszánsz nemesi létet beteljesíteni, köti a szellem-apjának tett esküje, a morális dilemmái, az anyja iránti szeretete, az uralkodás várható feladatai és még számtalan más körülmény. A fizikai értelemben vett „lét vagy nem-lét”-en kívül az önazonos, kötelmektől és tettetéstől, színleléstől, sőt, színészkedéstől, mesterkedésektől mentes „lét” és az ezek hiányában tengetett „nem-lét” a darab igazi tétje. Az apja meggyilkolása után hogyan tud újra megszületni az igazi Hamlet? Milyen valójában az igazi lét? A dióhéjban vagy azon kívül? Nos, McEwan regénye ezt a metaforikus kifejezést amolyan Jonathan Swift-i szatíra módján a fizikai síkra fordítja le.

Mert a hátrányokon kívül (elszigeteltség, korlátozottság, kötöttség) milyen vélt vagy valós előnyöket is jelenthetne a dióhéjba (méhbe) zárt lét? „Álmodozva gondolok mindarra, ami idebent megillet – biztonság, súlytalan béke, kötelességmentes létezés bűn és bűntudat nélkül. (…) Gondoljuk csak el: semmi dolgom, csak lenni és nőni, ami aligha tudatos cselekvés. A puszta létezés öröme, az egybeolvadó napok nyugalma.” (78.) Létezik tehát eszerint egy békés, súlytalan nirvána-állapot, amely a külvilág kizárásával érhető el. Ugyanakkor a megszületendő narrátor-magzat nem teheti meg, hogy ne vonódjon be a külvilág eseményeibe, már csak azért sem, mert ha látványokat nem is, de ízeket és hangokat, mozdulatokat fel tud fogni és orientálni tudja magát ezek által. De ami ennél is fontosabb, az elbeszélő tudatában van annak: „Erre az életre számíthattam hát, míg anyám úgy nem döntött, hogy apám haljon meg. Azóta egy történetben élek, és szorongva izgulok, hogy mi lesz a végkifejlet.” (78.)

A könyv számos szójátéka közül itt a „plot” szó kétféle jelentése érdemel figyelmet, ami jelent egyrészt „cselekményt”, másrészt „összeesküvést”. A magzat-Hamlet tehát egyszerre vonódik be egy mások által szervezett összeesküvésbe, illetve cselekménybe, azaz életét mások, a szülei és nagybátyja kezdik el írni, mielőtt még megszületett volna, megfosztva őt a kötöttségektől és felelősségtől mentes léttől. Shakespeare hőse is ugyanezzel a dilemmával néz szembe: megteheti-e, hogy visszavonul a kényelmes dióhéjba és a „végetlen birodalom királyának” véli magát, vagy kénytelen „megszületni”, felnőni, és a mások által írt történetben (összeesküvésben) felvállalni és eljátszani a szerepét.

Mély dilemma ez, és egyébként nem McEwan az első, aki felveti a világtól való elvonulás kontra felelősség kérdését, elég lehet utalni Orwell 1940-ben megjelent A cethal gyomrában című esszéjére, amelyben a bibliai Jónás történetét a modern korra vetítve ugyanezeket a témákat járja körül (némi vulgárfreudizmust sem mellőzve). A mű rámutat, hogy a cethal meleg, zsíros, sötét ürege valójában egy hatalmas anyaméh. Ebben a fénytörésben persze Jónás volt az egyik első Hamlet-figura, aki inkább az elvonulást választotta volna a prófétai vezetői szerep helyett. Ha logikusan végiggondoljuk az ebből a helyzetből fakadó problémákat, akkor azt találjuk, hogy a „külvilágtól” való elszigetelődés, a „gondolkodom, tehát vagyok” helyett a „vagyok, tehát vagyok” elvi síkjára való helyezkedés és az ehhez az úgymond magzati, lebegő, de kétségkívül kényelmes léthez való ragaszkodás manapság mintha egyre nagyobb teret hódítana.

Úgy tűnik, McEwan elbeszélője is ezt az álláspontot képviseli, amikor úgy véli, hogy „A méh, vagy ez a nem is olyan rossz hely […] Én az érzelmek aktivistája leszek, harcosan, hangosan kampányolok, könnyekkel, sóhajokkal formálok sérülékeny lényem köré intézményeket. Önazonosságom lesz az egyetlen igazi, értékes tulajdonom, mely elvezet egyetlen igazságomhoz. […] Diákéletemhez megteremtem az anyaméh módosított változatát” (144.). Félreérthetetlen az utalás az utóbbi években számos amerikai egyetemen megjelenő különféle, a „safe space” jogát követelő, valamint a választott identitás, sőt választott személyes névmás jogát hangsúlyozó mozgalmakra, amelyek ebből a szempontból valóban értelmezhetők metaforikus dióhéjként, csigaházként, anyaméhként, ahogy tetszik. A regény vajmi csekély értékkel bírna, ha McEwan pusztán egy szellemes ötletet aknázna ki a magzati elbeszélő és a Hamlet-történet kombinálásával. A dilemma a lét és a nem-lét kérdése, illetve pontosabban ennek a létnek a milyensége.

Mondhatjuk-e, hogy a „nem-lét” megfeleltethető az izolált, az információkat szűrő, szolipszisztikus létmódnak és a „lét” pedig a külvilágról tudomást vevő, a problémáktól és kihívásoktól nem elzárkózó, a cselekményben részt vevő státusznak – avagy ellenkezőleg: az igazi lét a szabadságot, az egyéni, választott identitást és önazonosságot őrző lét, és fordítva, a kötöttségek, kötelezettségek, a cselekménybe kötöttség fölér egy létellenes, méltatlan összeesküvéssel? Nos, úgy tűnik, McEwan (vagy legalábbis elbeszélője) az előbbi állásponton van.

Ugyanis ha a gondolatkísérlet második részeként utalunk a fentebb idézett, dióhéjban lakást feszegető shakespeare-i mondatra, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon mitől vannak Hamletnak rossz álmai? Hamlet ideálja a visszavonulás, ha úgy tetszik, választott identitásának gyakorlása lenne, ebben az esetben viszont mentes lenne mindazon kötelezettségektől, amelyek a külvilágból (a királyi udvarból) érkeznek. Ekkor végetlen birodalom királyának mondaná magát, azaz lehetne költő, művész, gondolkodó, az érzelmek, gondolatok és álmok embere. Ebben a kényelmes elszigeteltségben ugyanis szelektálunk, és kénytelenek vagyunk, mint egy magzat, csak bizonyos, egymásnak akár ellentmondó információk alapján is valamilyen képet összerakni a fejünkben. Leegyszerűsítve: az ilyen ember álomvilágban él. Hamlet kiegyezne ezzel a kényelmes, Jónás-szerű, szinte az anyaméhbe visszavágyódó léttel: nincs kötöttség, nincs felelősség, van viszont autonómia és művészi szabadság. Azonban a drámai helyzetben a cselekmény beindulása után Hamletnek „rossz álmai” támadnak. Nem csoda. A rossz álmok maga a valóság; vagy a regény végét idézve: „A többi néma káosz.” (191.) Nem véletlen, hogy híres monológjában a halált szintén az alvással és az álommal azonosítja, azonban visszariad a cselekvéstől: „Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt, / Ez visszadöbbent.” (Arany János fordítása) Az álom számára csakis kellemes álom lehet benn a dióhéjban, a képzelet „végetlen” birodalmában.

Azonban ha elfogadjuk azt az értelmezést, miszerint Hamletet szinte betegesen vonzza a melankolikus passzivitás, a lehető legkisebb energiaszint elérése, az izoláció, elvonulás (amit megint leegyszerűsítő freudi értelmezés szerint a tudattalan halálvággyal lehetne azonosítani), akkor – visszatérve McEwan regényéhez – az ontológiai (Mi a lét? Milyen lét ez a lét?) és etikai szempontok (cselekedni, bevonódni, vagy elzárkózni és megőrizni a identitásunkat) mellett a szöveg felvet episztemológiai, ismeretelméleti kérdéseket is. Ha az önként vállalt izoláció következtében nincs kellő információnk a külvilágról, hasonlóan Trudy és John magzatához, aki csak hallás, mozgás és emésztés segítségével érzékeli a számára nem látható világot, és ráadásul minderről a világról csak az ő kétszáz oldalas belső monológján keresztül értesülünk, akkor akár kételkedhetünk is. Valóban az történt meg, amit mi hiszünk? Hiszen ő csak a kötött („bounded”) helyzete folytán hozzá elérkező valóságdarabokat tudja összeilleszteni szinte álomszerűen végetlen királysága uralkodójaként. Emelve a tétet: vajon tényleg az történik Shakespeare drámájában is, amit mi hiszünk, illetve amit a külvilág Hamlettel elhitet? Mert ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, a hercegnek csak közvetett bizonyítékai vannak: apjának szelleme, a színielőadás után Claudius reakciója, Claudius imája, és az ifjú herceg nem lehet biztos benne, hogy nem valamilyen cselekmény-összeesküvésbe próbálják belerángatni, többek között ezért is hezitál. Így persze a kérdés az, hogy ki tudunk-e bármikor is törni a csigaházból vagy a dióhéjból. Talán az egész világ nem más, mint körkörös dióhéjak egymásra boruló szeletei és a megszületés is csak illúzió.

Ian McEwan új regénye nemcsak egy szellemes ötletet dolgoz ki és visz végig egy nyilvánvalóan képtelen szituációt a teljes hitelesség látszatát megteremtve, hanem újabb értelmezési szempontokkal is hozzájárul a Shakespeare drámájának több könyvtárnyi helyet megtöltő fejtegetéseihez. Súlyos lételméleti, ismeretelméleti és etikai dilemmákat is felvet, amelyek napjainkban, az identitás kérdéskörének talán egyik legbonyolultabb és legtöbb kihívással szembenéző időszakában különösen aktuálisak. Nem mellesleg persze a regény krimi-vonulata is folyamatos feszültségben tartja az olvasót. Az olvasás értékét pedig jelentősen növeli Lukács Laura pontos, gördülékeny és lábjegyzetekkel bőven ellátott fordítása, amelyek az irodalmi referenciák megvilágításában nagy segítséget nyújtanak.

Ian McEwan: Dióhéjba zárva, ford. Lukács Laura, Scolar, Budapest, 2017.

Tukacs Tamás

szerző: Tukacs Tamás
honlap e-mail
Tukacs Tamás 1979-ben született Nyíregyházán. A Nyíregyházi Egyetem Angol Nyelv és Kultúra Tanszékén dolgozik docensként. A Debreceni Egyetem angol szakán végzett 2002-ben, majd ugyanitt szerzett doktori fokozatot 2010-ben irodalomtudományból. Fő kutatási területe a modernista angol regény, különösen a késő modern korszakban. Megjelent kötetének a címe: A megrekedt idő - Az emlékezet válsága a késő modern angol regényben (2014).

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum