KULTer.hu - Egyedül továbbra sem megy
97831
post-template-default,single,single-post,postid-97831,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egyedül továbbra sem megy

Vándorszínészek

Sándor Pál legújabb alkotása a 19. századba repíti vissza a nézőt. Egy vándorszínész-társulat ekhós szekerére felkapaszkodva elindul, hogy az ország különböző pontjain fellépve végre eljusson Pestre, s kőszínházban játszhasson.

Az országos premier után egy nappal, 2018. március 9-én a debreceni Apolló mozi közönsége is megtekinthette Sándor Pál legújabb játékfilmjét, a Vándorszínészeket. A közönségtalálkozóval egybekötött vetítést maga a rendező is megtisztelte a jelenlétével.

A film alaphelyzetét az egymásra utalt emberekből álló csoport működési mechanizmusa adja, amely a magyar filmművészetben járatos néző számára azonnal eszébe juttathatja a rendező korábbi, nagy sikerű filmjeiben felvetett szituációkat, s az ezeket kifejező szlogeneket, azaz a Ripacsok „Egyedül nem megy!”-ét és a Régi idők focija „Kell egy csapat!”-át – azonban véleményem szerint csak a kiinduló helyzet, amely kétség kívül, kiváló. Hiszen már önmagában az is izgalmas kérdés, hogy ki meddig, milyen feltételek mellett képes hűséges lenni a csapathoz, ki válik árulóvá, s mi van akkor, ha valaki kívülről, igazi outsiderként szeretne ehhez a kompániához csatlakozni.

A film eleje valóban ezekre a kérdésekre fókuszál elsősorban, hiszen az egyik társulati tag, Komáromy (Kovács Krisztián) megszökik a csapattól, miközben érkezik egy szökött katona, Fekete (Mohai Tamás), aki nulla színészi előélettel válik a csoport részévé. S bár a kompánia összetétele a film végéig folyamatosan változik – éppen az úton levést, az állandó mozgást is fémjelző párhuzamként –, innentől kezdve Sándor Pál filmjében a csapaton belüli interperszonális viszonyok nem önmagukban vagy nem önmagukért lesznek fontosak. Ha ugyanis „csak” arról szólna a film, hogy a fiatal színésznő, Emma (Martinovics Dorina) Komáromy után hogyan lesz szerelmes Feketébe, hogyan tudja meg, hogy igazi apja a társulat direktora, Kantó (Gáspár Sándor) vagy annak régi barátja, ugyanakkor riválisa, Kova (Hegedűs D. Géza), illetve, hogy a társulat „idősebb” színészeit képviselő Zengő és Zengőné hogyan élik meg az immár több évtizedes kapcsolatuk nehézségeit (akiket az életben is férj és feleségként funkcionáló, legendás színészházaspár, Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter alakítanak), az alkotás nézhető, ám feledhető lenne.

Sándor Pál azonban a csoportkohéziót erősítő vagy épp azt bomlasztó magánéleti történéseket, azaz a valóságot zseniális módon összekeveri azokkal a fikciós történésekkel, amelyeket a vándorszínészek épp színre visznek. Minden egyes magánéleti válság, szerelmi csalódás, rivalizálás, megcsalás „felkerül” a színpadra is, és ez egy idő után fordítva is igaz lesz. A színpadon meg- vagy betanult metódusokat az életbéli szituációkra is átviszik a szereplők, hogy a végén már se a nézők, se pedig a vándorszínészek ne tudják, hogy melyik is volt korábban, a „tyúk vagy a tojás”?

Ilyen, a valóságot és a fikciót összemosó szituációra számtalan példát szolgáltat a film. Ezek közül most csak párat emelek ki. Amikor Emmát az egyik fellépés alkalmával kinézi magának egy nemes úr, Fekete kénytelen lesz vele a lány kezéért párbajozni. A párbajra azonban olyan fegyvereket visznek ki, amelyekben a töltény helyett kóc van – hiszen évek óta a színpadon is ilyen ártalmatlanná tett pisztolyokkal lőnek egymásra, ha szükséges. Vagy amikor Zengőné a férje félrelépését megtorlandó a fiatal fiúnál, Feketénél keres vigasztalást. Emma és Zengő erről a légyottról értesülve – az egyik előadásban épp kötél általi halálra ítélt – Feketét legszívesebben az életben is felkötné, a darab közben ezért nem nagyon igyekeznek kiszabadítani őt a hurokból…

Ezekre az összemosódásokra összesen három színdarab betanulása és előadása ad módot a filmben. Ám a három darab nemcsak az élet, a valóság tükrözése miatt fontos, hanem egy újabb, a filmben szintén nagyon hangsúlyos kérdéskör miatt is: a színészlét iránti igény, az igazi, kőszínházi színésszé válás vágya szempontjából. Éppen ezért az előadások fokozatos minőségi javulása, az ezekben fellépők folyamatos fejlődése a szakma iránti elkötelezettséget is tükrözi – minden egyes szereplő esetében máshogyan. Például Fekete, aki szökött katonaként semmit sem tud erről a hivatásról, rengeteget gyakorol, hogy végre színpadképes legyen. Emma őstehetségnek bizonyul – olyannyira, hogy ő az, akiről nem tudjuk eldönteni, amikor szerelmet vall a fiúnak, komolyan mondja-e, vagy csak játszik. A színészek között oly gyakori rivalizálást is felvázolja az alkotás Kantó és Kova folyamatos „harcában”, amely természetesen szintén magánéleti eredetű. Szakmai „prostitualizálódásra” is látunk példát a csapatát is eláruló, otthagyó Komáromy esetében. A színésszé válás vágyának speciális esetét pedig annak a kellékesként funkcionáló Borostyánnak (Ifj. Vidnyánszky Attila) a személyén keresztül tapasztalhatjuk meg, aki „elvileg” nem játszik, de minden szerepet kívülről tud, s amikor végre színpadra engedik, az egyik legnagyobb tehetségnek bizonyul.

A film értékét mindezen felül nagyban növeli az a kiváló operatőri munka (Garas Dánieltől), amelynek eredményeként az összesen harminckét helyen forgatott alkotás minden egyes képsora lenyűgöző. S nem feledkezhetünk el arról a rendkívül magas minőségű színészi játékról sem, amelyet a film minden egyes szereplője produkál a vásznon. Amint azt a közönségtalálkozón a rendezőtől megtudtuk, ennyire összetartó, a közös cél, a jó film megszületése érdekében egymást támogató alkotói csapattal eddig még soha nem dolgozott, ezért elhatározta, hogy a következő filmjét csak és kizárólag ezekkel a művészekkel lesz hajlandó forgatni. A csapat működési mechanizmusa mint központi szüzsészervező-elem így nemcsak a filmbéli történések szempontjából és a megszületett fikció miatt fontos, hanem a valóság, a film létrejötte kapcsán is. Tehát a film és a filmkészítés mikéntje perspektívájából egyaránt összefüggésbe kerül, összekeveredik a kitaláció és az élet.

Ezt az összefüggést a közönségtalálkozón jelen levő két fiatal színművész, a Feketét játszó Mohai Tamás és a Komáromyt alakító Kovács Krisztián is megerősítette, olyannyira, hogy ők komoly kőszínházi munkákat hagytak ott annak érdekében, hogy Sándor Pál színészgárdájához tartozhassanak ebben a filmben. Mohai a Thália Színház tagjaként vállalta el a filmforgatást, ám a színház döntéshelyzet elé állította: vagy a színházi szerepei, vagy a Vándorszínészek forgatása. Kovács Krisztián pedig a Centrál Színházban játszott épp, amikor a rendező felfigyelt rá. Ők tehát épp fordított utat jártak be az életükben, mint az általuk a filmben megtestesített karakterek: kőszínházi színészből váltak a film érdekében „vándorszínészekké”, azaz szabadúszókká. S nemcsak a film érdekében, hanem nyilvánvalóan Sándor Pál zseniális csapatépítő és – ha a következő film valóban ezekkel a művészekkel fog forogni – csapatösszetartó képessége miatt is.

Vándorszínészek, 2017. Rendezte: Sándor Pál. Írta: Szekér András, Sándor Pál és Péterfy Gergely. Szereplők: Martinovics Dorina, Mohai Tamás, Gáspár Sándor, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Hegedűs D. Géza, ifj. Vidnyánszky Attila, Kovács Krisztián. Forgalmazó: Big Bang Media.

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2018. ápr. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum