KULTer.hu - Halász Rita novellája
98009
post-template-default,single,single-post,postid-98009,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Halász Rita novellája

Ferenc és a Gróf

Utolsónak száll föl a buszra, alkatra Sancho Panzához hasonlít. Ferencnek hívják, fáj a lába, a meleget rosszul bírja, abban az évben született, amikor a Kombinátot alapították, és ha megérkezik Kazincbarcikára, első dolga lesz, hogy eszik egy jó pacalpörköltet. A Grófhoz beszél, nem hozzám. Én neveztem el Grófnak, az igazi nevét nem tudom. Szikár, hanyag eleganciájú férfi egyenes tartással, jeges kék szemmel. Élére vasalt, sárga nadrágot, sötétkék, hosszú ujjú inget visel.

A leghátsó sorban ülünk, a bal oldali ablaknál egy japán férfi, mellette a táskája, a Gróf, Ferenc és én. Ferenc kérdésére, hogy miért utazik Barcikára, a Gróf bársonyos hangon azt válaszolja, szeret buszban ülni, menni egyik helyről a másikra, hogy hova, lényegtelen. Ferenc összerezzen. Most nézze meg, van pofájuk elővenni, mutat az előttünk ülő fiatal pár felé. Chips. Az egyik leghangosabb étel. Tudja, mi történik ilyenkor az ember szájában? Hangrobbanás. Én csak pépes ételt eszem, nem bírom a hangokat, ez egy ilyen furcsa dolog, van valami latin neve is, valami fóbiaféle, nem jut eszembe. Mizofónia, mondja a Gróf és mosolyog. Lehajol, a széke alól ásványvizes palackot vesz elő, kinyitja, hangos szisszenés. Ferenc összeszorítja az állkapcsát, halántékán az izom ide-oda ugrál.

Magának tényleg mindegy, hogy hova utazik, kérdezi Ferenc. Mindig a végéig megyek, a legvégéig. Mit szokott csinálni, hogy ne unatkozzon? Nézem az embereket és történeteket találok ki, válaszolja a Gróf. Szóval amolyan íróféle? Az író ír, én csak gondolkozom. Ferenc vállat von, és hümmög egyet. Itt van például az a testes hölgy, mutat a Gróf előre. Nézze a befáslizott kezét, mit gondol róla? Ferenc vállat von. Ínhüvelygyulladása van. Nos, talán igaza van, de ez elég unalmas. Mondjon valami érdekesebbet! Ferenc a szemöldökét ráncolja. Öt gyereke van, a férjét lelőtték a maffiózok, telefonszexből keresi a pénzét. A Gróf bólogat, közhelyes, de alakul. Én azt mondom, halkítja le a hangját a Gróf, hogy a nő egy szent. Pár hónapja megkapta a stigmákat, azóta fáslizza a kezét. Miért húzza a száját? Hogy a szentek mind soványak? Hát ő lesz a világ első nagydarab női szentje! Ferenc nem válaszol, a homlokán gyöngyözik az izzadság, még jobban ráncolja a szemöldökét. Kis idő múlva mutatóujjával megböki a Grófot. És ehhez mit szól? Úgy hívják, Hiroshi Sato, egy igazi jakuza. Reggel felkelt, az ágyában meglátta a felesége levágott fejét, elindult bosszút állni. A Gróf elmélyülten hallgatja, majd hirtelen közbevág. Közhely. Bocsásson meg, de Hiroshi Sato a leggyakoribb japán név. Látszik, hogy nem gondolkozott még sokat neveken, pedig fontosak. A név zenél, tere van. Mit szól ahhoz, hogy Akihiko Hamada? És ne vegye rossz néven, de ez a jakuza vonal kicsit unalmas. Ferenc vörösödik, orrcimpája remeg. Az én Hamadám a pattanásait gyűjti átlátszó kis tégelyekbe. A fürdőszobájában magas oszlopokban állnak felcímkézve. Mindegyikre ráírva, mikor nyomta ki, hány napig érlelte, ráspriccelt-e a tükörre, volt-e vér. Ferenc elsápad. Hagyja abba, undorító. A Gróf lehajol, a széke alól egy doboz Daedalont vesz elő. Hagyjon már békén a gyógyszerrel, mordul fel Ferenc, és ellöki a Gróf kezét. Kigombolja felül az ingét, liheg.

Már ne is haragudjon, de mi értelme van ennek a történetkitalálósdinak, ha le sem írja, kérdezi Ferenc. Mi értelme van a sok utazásnak, ha sehova sem akar eljutni? Így minden csak úgy sutty. Elmegy, elsuhan. Csak úgy zutty, érti. Ferenc széles gesztusokkal magyaráz, rövid ujjú fehér inge a nedvességtől a hátához tapad, érzem az izzadságszagát. A suhanásnak is van értelme, mondja a Gróf, miközben a szakállát simogatja. Egyik pontból haladni a másik felé. Úgy is, hogy azt sem tudja, hova tart, mordul fel Ferenc. Felül a buszra, és fogalma sincs, hogy Kazincbarcikára megy! Mi értelme van, hogy pont oda, kérdezi Ferenc egyre hangosabban. Maga azt gondolja, feleli a Gróf halkan, hogy az életem értelmesebb, ha tudom, hova tartok. Én azt mondom, ezek csak koordináták. Mozgunk, egyik helyről a másikra, aztán a másikról az egyikre. Maga is, én is. Hallgasson ide, szól közbe Ferenc. Én pontosan tudom, hogy amikor leszállok a buszról, a Jóbarátban eszem egy pacalpörköltet és megiszok egy Unicumot. A Gróf mosolyog, felemeli a mutatóujját, ha megérkezik. Ferenc még egy gombot kigombol az ingén. Ennyit tud mondani. Ha megérkezem. A Gróf lehajol, az ülés alól almát vesz elő. Az élet az már csak ilyen feltételes, nem igaz, kérdezi, és beleharap. Ferenc egész testében megborzong. Amit maga életnek nevez, mutat körbe a buszon, az semmi. Léhaság, tengés-lengés, haszontalanság. Mi értelme van szentté avatni az első dagadt nőt, meg pattanást gyűjtenie a japán férfinak? Legalább írná meg! De ahhoz maga nem elég tökös. Mondok én magának valamit, maga fél a valóságtól.

Ne idegeskedjen, szól a Gróf, hallgassa inkább a motorzúgást, nézze az elsuhanó tájat. Ferenc a fejét rázza. Nem hallok mást, csak ahogy az almát ropogtatja. Mintha tűvel szurkálnák a fülemet. És nem látok mást, csak ahogy a dagadt szentje ötpercenként a légfújót kapirgássza! Nézze meg, ahogy a plöttyedt karja ide-oda lötyög.

A japán férfi kérdez valamit, a Gróf japánul válaszol. Nem értem, miről beszélgetnek. Végül a japán a Gróf mellé ül, a telefonján a képeit mutogatja. Ferenc hangosan fújtat, sóhajtozik és kapkodja a levegőt. Mi a fészkes fenét néz ezeken az egyforma képeken, hördül fel. Miért nem mondja meg neki, kedves Harakiri, vagy hogy a francba hívják, magának az ég világon semmi érzéke nincs a fotózáshoz! Itt ragadom meg az alkalmat, szólal meg a Gróf, hogy bemutassam Nobuyosi Miyatake urat, akinek érdekes konceptuális képeiből jövő hónapban nyílik kiállítás. Ferenc elvörösödik, nyakán az erek kidagadnak. Fölényeskedik itt, konceptuális. Nem hiszem el, hogy nem idegesítik az emberek. Csámcsognak, kapirgásznak! Hogy nem érzi a hányingert, itt, ni, mutat a gyomrára. Mert én érzem, egyre inkább feszít, jön feljebb és feljebb. Az a tanácsom, szólal meg a Gróf nyájas hangon, miközben az ülés alatt matat, hogy könnyítsen magán. Tessék, egy zacskó. Nem lenne szerencsés, ha összehányná a buszt. Ferenc felpattan, kitépi a Gróf kezéből a fehér szatyrot. Azt akarom, hogy legyen rosszul! Drága barátom, szólal meg a Gróf. Hatvanhét éve ülök buszon, nem szokásom rosszul lenni. Fogalmazhatok úgy is, nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.

Ferenc elhallgat. Ha ezt akarja, hát tessék, mormolja maga elé. Leveszi a cipőjét, a norvég mintás zoknit nyugodt mozdulatokkal, precízen összetekeri, a fiatal párhoz lép, a zoknit a szájukba tömi. Kigombolja az ingét és a nadrágját, összekötözi vele a dagadt nőt, a japán férfi telefonját kettétöri, nagy levegőt vesz és telibe hányja a Grófot. Ehhez mit szól?

Mit mondhatnék, kérdezi a Gróf, miközben papír zsebkendővel, akkurátus mozdulatokkal törli le arcáról a narancssárga masszát. Az egészet tekintve lényegtelen. Még az sem zavarja, ha lehányják? A Gróf az ülés alól tiszta, vasalt inget és tükröt vesz elő. Mondtam, hogy csak a koordináták a fontosak. Lassú mozdulatokkal öltözik át, a szakálláról csüngő nagyobb darabokat fésűvel távolítja el. A lehányt inget zacskóba teszi, befújja magát dezodorral. Tökéletes eleganciával ül a buszban.

Nos, Ferenc, kezdi lassan a Gróf. Azt hiszem, utastársaim nevében is mondhatom, hogy megértjük magát, nem haragszunk. Ferenc zavartan néz körbe. A lekötözött dagadt nő, a fiatal pár zoknival a szájukban, a japán férfi az összetört telefonnal a kezében, mind mosolyognak. Maradjon itt a buszban kedves utastársaimmal. Nézhetnénk együtt az elsuhanó tájat, beszélgethetnénk történetekről. Ennek így semmi értelme, mondja Ferenc. Az égvilágon semmi. A táskájából pisztolyt vesz elő, halántékához teszi, meghúzza a ravaszt.

A Grófot nézem, egyenes háttal ül, szakállából egy hányadékdarabot próbál kiszedni. A japán újabb telefont vesz elő, a dagadt nő kiszabadítja magát, a légkondit babrálja, a fiatal pár halkonzervet bont. Ne haragudjon, hogy megszólítom, fordul felém a Gróf. Érdekes figura volt ez a Ferenc, de mégis a halála… Kicsit közhelyesnek érzem. Lenne kedve mellém ülni?

Borítófotó: La Belle Illustration

Halász Rita

szerző: Halász Rita
honlap e-mail
Halász Rita Budapesten született 1980-ban, író, művészettörténész, tanár, jelenleg a Szépművészeti Múzeumban dolgozik. Írásai többek között az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban, a Hévízben, a Prae-ben, az Alföldben és a Tiszatájban jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum