KULTer.hu - Próza helyett prozódia
99067
post-template-default,single,single-post,postid-99067,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Próza helyett prozódia

Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: A vihar

A szentpétervári Tovsztonogov Nagy Dráma Színház (BDT) előadása is a Nemzeti Színházban vendégeskedett az V. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó programjaként. Osztrovszkij A vihar című drámája mennydörgő robajjal zúdult a közönségre.

Andrej Mogucsij rendezése a klasszikus színjátszás határait feszegette. Mint színházi alkotó, Mogucsij a ’90-es években tűnt fel és vált egyre népszerűbbé az orosz alternatív művészetben. Stílusát az avantgárd és a formabontó szavakkal lehet leginkább jellemezni. Rendezéseit általában – ahogyan a A vihart is – a Sztanyiszlavszkij‑féle játékstílus dekonstruálásaként szokták értelmezni. A kritikusok által használt elmélet egyfajta mítoszteremtő aktusként fogható fel – avatták be a nézőket Mogucsij alkotótársai: Anna Visnyakova zenei rendező és Alekszandr Artyomov rendezőasszisztens az előadás utáni közönségtalálkozón. A nem kőszínházi alapokkal bíró rendezőt kevésbé befolyásolta a hagyományos színházi formanyelv, mint kortársait.

A Budapesten bemutatott A vihar-adaptáció által és az azt követő szakmai beszélgetésen a magyar közönség is megismerkedhetett a neves alkotó páratlan munkásságával. A viharzó táj, a viharos érzelmek és a beszéd ritmusossága egyedi zeneiséggel párosulva jelent meg a színpadon. Hangszálak szólama kapcsolódott a zongoráéhoz, klarinétéhoz. Hatalmas dob tamtamja követte a nézők síkjából a színészi játékot. Az egyre fokozódó ritmus kiszólásokra adott okot – Kuligin (Anatolij Petrov) például megkérte a zenészt, játsszon lassabban, mindjárt szívrohamot kap.

A plasztikus játék és az egész színpadot uraló feketeség képeslapszerű látványt nyújtott. A fekete háttér és a szereplők egyszínű fekete, népies öltözéke egyszerre alkalmazkodott a szerzői utasításhoz és tért el tőle radikálisan. A fejfedő mindenkinél a jelmez elmaradhatatlan része volt. A férfiak cilindert, sapkát, kucsmát, míg a nők különböző alakú és stílusú, társadalmi rangjukhoz illeszkedő kokosnyikot (orosz pártaszerű fejék) viseltek. A feketeséget megtörő elemek szimbolikus jelentőséggel bírtak. Ilyen volt többek között Katerina (Viktorija Atrjuhova) vörös ruhája, illetve a zsinórpadlásból alászálló nyírfatörzsek fehér színe. Borisz látszólag ugyanolyan sötét ruhát viselt, mint a többi lakos, ám a kabátjára eső reflektorfény hol aranyba, hol ezüstbe öltöztette. A szerelmesek szembehelyezkedését a társadalmi elvárásokkal egyéb jelzések is illusztrálták. Borisz személyében Alekszandr Kuznyecov operaénekest láthattunk, monológjai áriákként zengték be a színpad űrjét. Közeledése Kátyához a lány beszédmódját is énekké változtatta, szerelmük kibontakozása romantikus duettben teljesedett ki. Kátyára jellemzőbb volt a népies dallamvezetés, valamint éneke néha beszédfolyammal egészült ki, tört meg.

A teljes drámaszöveg végighömpölygött az előadáson, amely csak néhány jelenetnél volt igazán zavaró. A rendező és zenei rendező Osztrovszkij szövegének ritmusát vette alapul, amellyel új beszédmódot adtak a színészeknek, egyszersmind egyedi atmoszférát teremtettek. A kántált dialógok, amelyeket mindig dobszó kísért, megakadályozták a melodramatikus közhelybe süppedést. A szereplők közötti interakció csak verbálisan nyilvánult meg – egymáshoz beszéltek ugyan, de végig a közönség felé fordultak, akcióik a minimálisra redukálódtak. Legtöbbször egy‑egy, a hangulathoz illő testtartást vettek fel, vagy faragott székeken, trónusok ültek. A társas elidegenedés érhető tetten ebben a játékmódban. A karaktereket saját, a társadalomban betöltendő szerepköreik irányítják, életük silány, megkérdőjelezhetetlenül hamis és álszent. A markáns arcfestés, a groteszk, eltúlzott kéz- és törzsmozdulatok a cirkuszi miliőt idézték meg, amely keveredett a lábak mozgásnélküliségével. A szereplők guruló paneleken úsztak be a színre. Óriási erővel bírt ehhez képest az, amint szerelmük egységében Borisz és Kátya kézen fogva sétált a színpad elejéhez. Szabad akarat, önelfogadás, a társadalmi pózok görcsétől való megszabadulás egyszerű és csodálatos gesztusa volt ez.

A színpad bal oldalán rámpa vezetett a nézők székei felé, amelyen csak a zarándokasszony (Irute Vengalite) közlekedett, illetve az előadás egésze alatt jelenlévő (többnyire) néma madáralakok (Jegor Medvegyev, Jevgenyij Szlavszkij, Olga Vankova). A kifutó színpad egyfajta összekötő kapocsként értelmezhető az evilági, profán sík és a transzcendens régió között. Annál is inkább, mivel Kátya ezen sétál ki, eldobva életét. Ennek függvényében a zarándok vagy boszorkány alakja inkább értelmezhető profetikus jelenésként, semmint hús-vér szereplőként. Ezt az elképzelést jelmeze is alátámasztja – kalapot nem visel (tehát nem kötik a társadalmi beidegződések), haja égnek áll, mintha a viharbeli villámok rázták volna meg, ruháját szőrme díszíti.

A jeleneteket legtöbbször semleges, fehér kistotál vagy fejgép világította meg. Néhány jelenetnél volt csak domináns a kék vagy piros szín, ám ezek sem hagyományos módon jelentek meg: a színpad egyes pontjaira időnként füstöt bocsátottak, s ez a füstfelhő kapott megvilágítást. Kátya megjelenésével egy időben a feje felett úszott lágyan a skarlát felhő. Egyes elbeszélt jeleneteknél a felszín, a szerepmáz alatt megbúvó háborgó érzelmeket illusztrálta ez. A füstpamacsok a színpad síkja feletti fekete vásznon is megjelentek – ezek a festett, megvilágítható alakzatok keretezték és tették festményszerűbbé az összképet.

A szentpétervári társulat színvonalas előadásában a rendező, Mogucsij rendkívül átgondolt koncepcióját láthattuk. Bár a produkció domináns eleme volt a próza, nagyobb hangsúlyt kapott a prozódia. A klasszikus szövegszínház helyett egy progresszív, formabontó alkotói világ bontakozott ki a szemünk előtt. Csak az ilyen és ehhez hasonló bátor eszközkezelés és gondolkodás lehet a jövő színházának alapja. A test, szöveg, perspektíva és befogadás határainak együttes kiterjesztése ez, ahol a zene nem aláfest, hanem bennünk lüktetve ránt le a feneketlen örvénybe – ahogyan az Kátyával is történt.

Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: A vihar, Tovsztonogov Nagy Dráma Színház (BDT), V. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, Budapest, Magyar Nemzeti Színház, 2018. április 19.

A fotók forrása a BDT Szentpétervár.

Tölli Zsófia

szerző: Tölli Zsófia
honlap e-mail
Tölli Zsófia (Rukmini Sofia) 1992-ben született Debrecenben. Jelenleg a Debreceni Egyetem magyar-orosz szakos hallgatója. Tagja a Bán Imre Kultúratudományi Szakkollégium diákvezetőségének és a DETEP-nek. Indiai klasszikus tánccal foglalkozik, tanulmányait Bhubaneswarban, Indiában végezte. A Padmini Táncegyüttes művészeti vezetője.

KULTprogramok

<< 2018. máj. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum