KULTer.hu - A jövő itt van, és sose lesz vége
99674
post-template-default,single,single-post,postid-99674,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A jövő itt van, és sose lesz vége

Fehér Renátó: Holtidény

Fehér Renátó idén megjelent verseskötete, a (címében korszakot jelölő) Holtidény három mottóval indul. Három európai klasszikus, egy regény-, egy drámaíró és egy költő szövegrészletével. Mindegyik a várakozás terméketlen voltára, az idő, az életidő, s így az életünk elvesztegethető természetére figyelmeztet.

A kötet indító és záró verse közvetlenül a mottókhoz kapcsolódik, de már tágítják is azok horizontját. Az első vers, a Napfogyatkozás egy mulasztás következményével szembesít: valaki gyermekként megretten a napfogyatkozással járó sötéttől, előle a híd alá menekül, s a szégyen féléletnyi várakozást, készenlétet növeszt fel benne az újabb égi csodáig ‒ pótolni, amit elmulasztott. Így a jelen hiánytalan megélése helyett a jövő vonzásában él. A záró vers, a Hagyaték, 1901 című monológ a huszadik századra felnövesztett várakozásokra, reményekre reflektál Carlo Michelstaedter közép-európai filozófus (1887‒1910) hangján. „[N]em voltam szomorú, / csupán nem láttam értelmét / hazudni bármilyen változásról, / sem arról, hogy mi ér révbe, mert / a halál előtt semmi, vagy ha mégis, / akkor meg is szűnik révnek lenni rögtön, / helyén felmorajlik a nyílt tenger” (42‒43.). A „nyílt tenger” metaforája a könyv olvasójából gyorsan előhívja a Hagyatékot közvetlenül megelőző vers, az Atlantisz katasztrófalátomását. Ebben jéghegyek olvadását, immár nem metaforikus tengerek transzgresszióját, emberek menekülését festi egy szenvtelen hangú (egyedül a katasztrófaturizmuson ironizáló) (el)beszélő. Carlo Michelstaedter versbeli „jóslatáról” azt gondolhatjuk, az általa emlegetett „nyílt tenger” a 20. század történelmi színtereit öntötte el, lágerekké és hadszínterekké változtatva azokat. És történelmi ismereteink, no meg a Hagyaték, 1901 sugallata alapján mind a 20. századi, mind a lehetséges jövőbeli tragédiákat, veszteségeket a felfokozott, illuzórikus várakozásoknak, a remények akarnok megvalósításának is tulajdoníthatjuk. Hiszen a növekedésbe, a fejlődésbe vetett vak bizalom, a természet uralhatóságának és az emberi világ alakíthatóságának modernista ábrándja a pusztítás eufóriájába s a pusztulás anarchiájába süllyesztette eddig és süllyesztheti ezután is a kontinenseket.

Ennek a történelemfilozófiai alapvetésnek a tükrében válik fajsúlyossá a könyv diagnózisa az elmúlt század és a jelenkor életstratégiáiról. A versek nagy része ugyanis – talált és személyes történetek, képek, szobrok, épületek, videók alapján – ezeket térképezi föl. Azt vizsgálja, mint éljük, éltük az életünket (már ha volt minimális választási lehetőségünk) ‒ itt „Ká-Európá”-ban (16.). A múltbeli és a jelenbeli életstratégiák közt a látlelet nem jelez alapvető különbségeket. Talán azért, mert az egyes életmodelleket a múlthoz, jelenhez, jövőhöz való viszony alapján (Fehér Renátó Adytól is kölcsönzött szavaival, a tegnaphoz, a mához és a holnaphoz viszonyítva) jellemzi az implicit szerző. Kérdései: hogyan töltjük életidőnket, kitöltjük-e? A folytonosságot érzékeljük-e az időben, vagy a szakaszosságot? Társítunk-e hierarchikus rendet, értékrendet a múlt, a jelen vagy a jövő időtartományához? Netán azt érezzük, a múlt folyamatosan jelen van életünk „most”-jában és jövőjében? „A félreértett történelem […] csak parttalan utójátékot kínál”, az évtizedek visszaketyeghetnek, bármikor a tegnapra ébredhetünk (Laktanya, 17.).

Persze, ha a múlt traumatikus, és nyomában szorongás támad, elfojtás, az beszűkíti a jelenbeli lehetőségeket. Görcsös, félelmekkel teli várakozást is eredményezhet, világégésre, katasztrófára való készenlétet (Dix Café, Nighthawks), és okozhat pánikot, klausztrofóbiát, mint amit az időkapszula című vers időliftjében utazók élnek át, ha hosszan vesztegel a felvonó a jelenben. Készenlétre, várakozásra rendezkedhetnek be azok is, akik a jobb életben, világban reménykedve sürgetnék az időt, s közben kiüresednek, mint a Napfogyatkozás vagy a Leggyakrabban tárcsázott szám vershősei. Esetleg abszurd, megvalósíthatatlan terveket kreálnak (az Adriaport megálmodója), vagy erőszakos akcióktól remélik eszményeik megvalósulását (Harang és barikád).

Tartalmasabban s Camus szerint még boldogan is telhetnek a modern Sziszüphoszok napjai. Ők az örökös újrakezdők, akik mindig találnak maguknak konkrét célt, feladatot, szenvedélyt, meggyőződést, azaz vég nélkül ismételhető cselekvést. S bár az eredményesség vágya őket is jövőorientálttá teszi, a kudarc sem veszi el kedvüket a lázas ténykedéstől (Volkswagen Sisyphus, Gyezsurnaja, Ének Lupitáért, Babák). A Holtidény című kötetben ennek az életnek inkább a gépiessége és a beteljesületlensége érződik, mint a „boldogsága”. Vonzóbb időtöltés a szabadidős: mikor hagyni lehet, múljon csak az idő. A Diana pihenőhely kamionosával esik meg, hogy „engedi telni el”, mert „a parkolóban mozdulatlanná lassít a szótlan délután” (10.). Más kérdés, hogy ki merne tartósan e szerint élni. A kamionos sem.

A civilizáció elvárása az, hogy minden percünkről számot tudjunk adni, hasznosan töltöttük-e. Szinte csak a gyerekkor kiváltsága marad számolatlanul tölteni a perceket, elmerülni abban, ami épp érdekel, s nem törődni mással. Talán ez a szabadság. A Határsáv (2) című vers befejezése ilyesmit örökít meg: „Ott guggol, aki az avarban termést gyűjt, / hallgatag, akár egy turistajelzés. / S ha nem is fértek végül a zsebébe, / emlékszik minden kézbe vett gesztenyére” (14.). Rimbaud Részeg hajójának legszebb képére rímel Fehér Renátónak ez a tiszta s (Rimbaud-val ellentétben) csak kis mértékben nosztalgikus emlékképe: „Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan / Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg, / Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban / S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg.” Mindkét részlet arról vall: az élet teljesen betölthet bennünket, ha nem hajtjuk, nem sürgetjük, s nem kívánjuk hasznossá tenni. Ha nem azon ügyködünk, hogy a jelen mielőbb múljon el, s legyen helyette más. Ilyenkor teljes figyelemmel élhetjük meg a pillanatot.

Az idő gyakran anyagszerűvé, sőt élő anyaggá válik a kötetben, például a csomókban a korszak eleven „gazdatest”, másutt (például a kötet nyitó és záró mondatában) a kisebb időegységek, a napok szervesülnek át porcokká, az élő szervezet részeivé: „kopnak a napok (7., 43.). Gyakoribb, hogy az idő és a tér tűnik át egymásba, ahogy a fent említett időkapszulában is. Ott a klausztrofóbia inkább idő-, mint térélmény. A Határsáv (2)-ben, a Pompeji Szállóban és a Holtidény című versben a tér és az épület korszakokat testesít meg, a Terminálban az idő mutatkozik térszerűnek. Ez utóbbiban igen természetesen, mert időzónákról esik szó, meg arról, hogy pilóta és utaskísérő „céltalanul bolyonganak az arrivalben” (15.). A Holtidény – Kálnoky László azonos című költeményének kezdősoraival – egy mára már bezárt gyógyfürdőt ír le egy kíváncsi utazó pozíciójából. A Karlovy Vary-béli (azaz karlsbadi) Császárfürdőről van szó. Ez az épület a maga romló állagával, renoválásaival és régi fotóival, orvosi eszközeivel két-három emberöltő hordozója, az évszázad változásainak tanúja lesz, s egyben élő emberi test is: „primadonna, akit végül kipakoltak” (31.). A versből kiderül, milyen illúziók fűződtek a gyógyvízhez, az egykori kúrákhoz, s mi történt, amikor e gyógymódok elavultak, a hozzájuk fűzött remények szertefoszlottak. A „holtidény” harmadik személyű beszélője a maga „tátongó folyosókon” tett lépteiről mint határsértésről beszél (32.). Múlt és jelen határának átlépése azonban nagyon is indokolt lehet egy olyan korban és közegben, amely maga is elvesztette az illúzióit: jövőtlen és üres, mint a Császárfürdő, s lépten-nyomon a múltban találja magát.

Az illúzióvesztésnek fontos elemét világítja meg a Holtidényhez – motívumai révén – kapcsolódó Adriaport és Talasszafóbia. Ezek a versek a tengerre vágyás és a tengertől való félelem kettősségét közvetítik, s kifejezik Közép-Európának azt az abszurd vágyát, hogy legyen tengere, de biztonságos határok közé zárva. „Nézni a horizonton a sercegő naplementét, / és nyári hajnalokat a mohakárpitú / stégről, sose látott kikötőben, / túl a paneltapéták örökkévalóságán” (22.). Mintha csak a közép-európai népek ambivalens szabadságvágyáról lenne szó, arról, hogy biztonságot és szabadságot együtt, egyszerre kívánnak. A példázatosság vagy szimbolikusság nem erőltetett, olvashatók e versek a maguk tényszerűségében is, bár az áthallás erős. De semmiképpen sem adys, legfeljebb rilkei értelemben. A szimbolisták helyett inkább Sebald versgyakorlatának a hatását érzem a kötetben, bár Fehér Renátó nem annyira részletező a feldolgozott képek, történetek tolmácsolásában, mint Sebald. Talán, mert tudja, elég, ha megadja (verscímekben, mottókban) a művek alkotóit, címeit, az épületek színhelyét, nevét, a történetek kulcsszavait, és az interneten bárki utánakereshet a részleteknek. Akár az ő tárcáiban, esszéiben, az Európaterminál darabjaiban is találhat hozzájuk anyagot.

Fehér Renátó kockázatos feladatra vállalkozott, mikor a rendszerváltás utáni Közép-Európa rossz közérzetének hátterét kutatva a szokványos életmodellek, életlehetőségek feltárásába kezdett. Történelemfilozófiai látlelet helyett politikai deklarációkba, lírai sűrítettség helyett közhelyes publicisztikába is csúszhatott volna. A szerző azonban elkerülte a direkt politizálás kísértését, ellenállt a publicisztikai hevület csábításának, és egy kiérlelt, természetesnek ható líranyelven, a valóság tényeihez igazodva oldotta meg feladatát. És még attól is meg tudta tartóztatni magát, hogy életvezetési vagy politikai útmutatót mellékeljen diagnózisához. Mindössze annyit mond: a szűkösségnek kell megfelelni – az Európa-taxinak ezen a hátsó ülésén (34.).

Fehér Renátó: Holtidény, Magvető (Időmérték sorozat), Budapest, 2018.

Domján Edit

szerző: Domján Edit
honlap e-mail
Domján Edit Veszprémben élő pedagógus. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett, kritikái online fórumokon jelennek meg, eddig a Literán, a Librariuson és a Revizoron a Vár Ucca Műhelyen és a KULTer.hu-n közölte írásait.

KULTprogramok

<< 2018. máj. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum