KULTer.hu - A szív meg nem épült hídjai
98939
post-template-default,single,single-post,postid-98939,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A szív meg nem épült hídjai

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról

Első pillantásra beleszerettem, minden szabad percemet vele akartam tölteni, és amikor vége lett, még sokáig a bűvöletében éltem, olyannyira rabul ejtett, hogy fanyalogva kezdtem bele újabb könyvbe. Hogy miről beszélek? Mathias Énard Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról című kötetéről.

Először az ajánlója keltette fel az érdeklődésemet, azután a borító letisztult eleganciája csábított azonnali olvasásra – megjegyzem, a Jelenkor kiadása sokkal jobban tetszik, mint a francia eredeti. Olvasás közben elvarázsolt a szöveg líraisága, elbódított a rengeteg illat, és az író hiába helyezte a Jegyzetekkel ezt a regényt történelmi kontextusba, nekem sokkal inkább Michelangelo fiktív életrajza és művészregény marad ez a könyv. Ezt a fikciót erősíti a kifejezetten költői, egy Kipling-idézetet magában rejtő cím is, amely a fantáziát és a valóságot érintkezésre készteti, hogy megszépítsék és megszelídítsék egymást. Énard ugyanazt teszi, amit Michelangelo: a művész látomásai találkoznak a teremtéssel, az alkotófolyamattal, ahogy a reneszánsz zseni vésője a carrarai márvánnyal, az író mesét szőtt a történelmi tények köré.

Ebben a könyvben szépen egymáshoz simul a fikció és a realitás, a kitalált szereplőket és elemeket bravúrosan integrálja a francia szerző a valóságosak közé. Az Itáliában népszerű és elismert szobrászt 1506-ban II. Bajazid szultán azzal a feladattal bízza meg, hogy tervezzen egy hidat az Aranyszarv-öböl fölé, amely összekötné Konstantinápoly és Perla városát. II. Gyula pápa egyre késik Michelangelo munkájának kifizetésével, ezért a művész kapva kap az alkalmon, hogy a busás díjazás és a dicsőség reményében a virágkorát élő Oszmán Birodalom fővárosába utazzon. Vállalkozása viszont nem veszélytelen, hiszen retteg a katolikus egyházfő haragjától, valamint az intrikáktól, ha kitudódna, hogy a muzulmánoknak dolgozik. A regény a Konstantinápolyban töltött néhány hét fiktív történetét meséli el, tekintve, hogy Michelangelo életrajzából nem derül ki, hogy valóban elfogadta-e a szultán megbízását.

A mindentudó narrátor hangjába Énard beékeli a reneszánsz zseni sorait azokkal a levelekkel, amelyeket testvérének és mesterének küld Itáliába. Ám az elbeszélőt már a regény elejétől kezdve egy másik szólam is rendszeresen megszakítja, akinek személye sokáig titok marad nemcsak az olvasó, hanem Michelangelo számára is. Ezek a szövegrészek leginkább a lírai finomságuk révén maradnak emlékezetesek, miközben az egész regény elbódít a kelet élénk színeivel, melankolikus muzsikájával, fűszeres illataival, izgalmas ízeivel. Énard szövegének stílusa az olvasó minden érzékszervét ingerli, aktivizálja, ám egyedülálló módon mégis az illatok túlsúlya figyelhető meg: a fahéj, szerecsendió, szegfűszeg, bors, ópium vagy a bor gyümölcsössége. Hozzáteszem, itt már a fordítás bravúrossága is hat az olvasásélményre, Takács M. József munkájának köszönhetően egy patetikus, sűrű, mégis finoman selymes nyelvvel találkozhatunk, amely az Ezeregyéjszaka meséinél is keletiesebb hangulatot áraszt. Ezek az intenzív ízek, színek, illatok, hangok nem csupán a városhoz kötődnek, hanem a másik szólam narrátorában is összpontosulnak, akiről bár sejthető, hogy kicsoda, a feszültség érdekében az író csak lassacskán ereszti le személyéről és szándékairól a fátylat. Az andalúz nő egy zenész-táncos prostituált, aki abban mindenképp hasonlít Michelangelóhoz, hogy neki is fizetnek a szolgálataiért, pontosabban a művészetéért. Alakja a regényben végig félhomályban marad, az író meghagy némi titokzatosságot.

„Tudom, hogy a férfiak gyerekek, akik kétségbeesésüket, a szerelemtől való félelmüket a haragjukkal palástolják, lelkük ürességét leplezendő pedig kastélyokat és templomokat építenek. Történetekbe kapaszkodnak, zászlóként lengetik maguk előtt; mindegyikük azonosul egy történettel, hogy kötődhessen ahhoz a tömeghez, amelyik azt szintén sajátjának érzi. Azzal hódítják meg őket, hogy csatákról, királyokról, elefántokról és csodálatos teremtményekről mesélnek nekik. […] Mesélj nekik mindezekről, és szeretni fognak; úgy tisztelnek majd, mint egy istent. De […] te tudni fogod, hogy mindez csak az éjszaka örök fájdalmát elrejtő illatos fátyol.” (65–66.) Mondja Michelangelónak az andalúz nő, aki Seherezádéhoz hasonlóan mesékkel altatja el a szobrászt, és Énard mesél róluk.

A regényben a reneszánsz zseni ábrázolása egészen meglepő: büszke, indulatos, fanyar, csúnya és büdös, amivel különcként ki is tűnik a regény illatarzenáljából; az italtól inkább elalszik, mint lerészegedik, hovatovább a férfiasságával is akad némi probléma. A színek kavalkádjában pedig hiányzik neki a márvány fehér hűvössége és tisztasága. Mathias Énard többféle szerepben is ábrázolja őt: látjuk a pihenés vagy a felfedezés pillanataiban, a munka lázas hevében, garasoskodónak és nagyvonalúnak egyaránt. Konstantinápolyi kísérőinek, leginkább a költő Mesihinek köszönheti, hogy átlátja megbízása fontosságát: „mert megértette, hogy a híd, amit kérnek tőle, nem egy szédületes átjáró, hanem egy városnak, császárok és szultánok városának az alapja. Egy katonai híd, egy kereskedelmi híd, egy vallási híd. Egy politikai tettként értelmezhető híd.” (33.) „Egy védműként is szolgáló híd.” (56.) A művész kezei alatt Mesihi jóvoltából és a tervrajzok alapján egy ünnepélyes és kecses híd születik. Ám Michelangelo személye inkább komor marad a regényben: „A művészeknek az idők kezdete óta meg kell alázkodniuk a Cézárok előtt.” (59.) „A találkozó után az épületből az udvarra kilépő Michelangelót komor gondolatok gyötrik. Az embernek tehát minden égtáj alatt meg kell alázkodnia a hatalmasok előtt. Sehol a csengő aranyak.” (74.) Az ambíció, a lázadó öntudatosság végig szembekerül a művész helyzetével, aki ki van szolgáltatva a megrendelőinek. Michelangelo egy művészi magatartás megszemélyesítője tehát, miközben a költő Mesihi – szintén létező személy, a török költészet egyik legeredetibb alakja – inkább az érzékiség örömeibe veti magát. Talán érzékenységüknél csak gőgjük és hiúságuk nagyobb, de ezen kívül épp annyira különböznek, mint Kelet és Nyugat.

Kettejük kapcsolatával Mathias Énard nagyon finoman érinti a vallási toleranciát Konstantinápoly akkori multikulturális közegében, ahol muzulmán, keresztény és zsidó élt békében egymás mellett. Ám ugyanez a tapintat és elfogadás érezhető a költő vonzalmának megrajzolásában a szobrász iránt. Az igazi híd e három szereplő, a táncosnő, a szobrász és a költő között kezd épülni, akik őszintén csodálják egymás művészetét, ám egyikük sem veszi észre a másikban tomboló szenvedélyt. Az író egészen odáig megy, hogy Michelangelo Konstantinápolyban szerzett tapasztalatai a későbbi munkáiban fedezhetőek fel, s az andalúz nő alakja felkerül a Sixtus-kápolna freskójára, a Michelangelo iránt érzett szerelem pedig Mesihi költeményeibe. Ezek a hidak csak elkezdődnek, ám a két part a valóságban sosem találkozik, ahogy a firenzei zseni látomása sem valósul meg, miután egy földrengés romba dönti az építkezést. Mathias Énard regénye ezért lehetne akár egy elszomorító mese is, miközben a híd maga ez a költői regény, a művészet maga.

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról, fordította Takács M. József, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018.

Borítófotó: Wikipedia

Vass Edit

szerző: Vass Edit
honlap e-mail
Vass Edit 1980-ban született Szegeden, a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán végzett magyar nyelv és irodalom tanár szakon. Azóta folyamatosan tanít és 2006-tól rendszertelenül jelennek meg írásai: könyvajánlók, színház- és filmkritikák, esszék, álnéven pedig a mai napig kisprózákat ír. 2006 és 2009 között a prokontra.hu ismeretterjesztő oldal szerkesztője és munkatársa volt.

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum