KULTer.hu - Kis nemzet, nagy utazás
98397
post-template-default,single,single-post,postid-98397,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kis nemzet, nagy utazás

Lajkó – Cigány az űrben

Lengyel Balázs bemutatkozó nagyjátékfilmje az 1956-os forradalmat követően megszilárduló kommunista diktatúra groteszk természetére és abszurditására mutat rá: a fiktív alapokon nyugvó, szatirikus hangvételű történet szerint a magyar pártvezetés egy roma fiatalembert kvalifikál a szovjet űrprogramban való részvételre, mindez pedig akár politikai parabolaként is megállja a helyét.

A kommunizmus időszakával sok magyar film foglalkozott már, az ország szovjet megszállásának évtizedei pedig az utóbbi években is meg-megjelentek hazai alkotásokban. Pálfi György a Taxidermiában a sportevészetet tette meg az államapparátus fontos sportágának, az Apacsok a rendszeren kívülre kívánkozó, alulról szerveződő lázadók történetét mutatta be, az Aurora Borealis – Északi fény hősnője az 50-es évek diktatúrája elől menekült külföldre, míg az Árulók a kommunista rezsim által a hatalom megszilárdítása érdekében bevetett eszközök természetével foglalkozott, és az álhír/álkultusz problematikáján keresztül festett lehangoló képet a rendszerről.

Lengyel Balázs filmje inkább a szatirikus hangvételű munkákkal rokon, így a Taxidermia vagy – látványvilágát tekintve – az Isteni műszak (hiába játszódik a rendszerváltás után, a hangulat nagyon is stimmel) mellett például A tanú hatása is tetten érhető a szüzsében. Lengyel azonban néhány határozott lépéssel eltávolodik a hétköznapiságtól, hiszen a címszereplő gyermekkorától kezdve kozmonautaambíciókat dédelget, így aztán az abszurd alaphelyzet hol Monty Python-szerű, hol Kaurismäkira hajazó, hol pedig a cseh újhullám hangulatát továbbörökítő jelenetekre fut ki.

A Lajkó – Cigány az űrben meglehetősen telített. Egyfelől a bizarr és néhol alpári poénokat felvonultató (kerti árnyékszék felrobbantása, az apa cifra káromkodásai, halált követő véreső) expozíciót követően az alkotók kegyetlenül elkezdik karikírozni a pártállamot, így a film jobb pillanataiban maró történelmi szatíraként működik. Az űrhajós ambíciókkal megáldott címszereplő akaratán kívül keveredik bele az 1956-os forradalomba. Egy gyakorlás során mestere, Jenő bácsi (Gyabronka József) megdöbbenve értesül arról, hogy fellázadt a nép. Jenő emiatt menekülőre fogja, bár nem érti, „miért akarna lázadni a nép, ha éppen a nép uralkodik”, Lajkó pedig folytatja a gyakorlatozást trikolor hőlégballonján, melyet nem sokkal később, egy fatális véletlen folytán kilő a bevonuló szovjet hadsereg. Így Lajkó a közepén lyukas piros-fehér-zöld ballon maradványain állva végül megadja magát. A börtönben aztán halálbüntetés helyett a szovjet űrprogramba kvalifikálják a címszereplőt, és a bajkonuri űrállomáson egy verseny keretében küzdhet meg Ilmarral, az észt antikommunistával, egy Helga Mengele (!) nevű náci nővel, valamint Timuzsinnal, a folyton meditáló mongol harcossal. A néző számára elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a „versenyzők” nem a hazájuk dicsőségéért juthatnak fel a világűrbe: ők pusztán kísérleti alanyok a nagy szovjet űrutazás előtt, az űrállomás pedig ebben a formában nem több, mint egy remekül álcázott internáló tábor.

A Lajkó – Cigány az űrben humora nem a szélesebb közönséget célozza meg. Bár akadnak helyzetkomikumok, mint például Helga maszkulinitása és vicces edzései, vagy a premier előtt sneak peek-jelenetként feltöltött vacsora. A film leginkább a groteszk esztétikai minőség, valamint a végletekig túltolt rendszerkritika miatt lesz vicces. Nincs olyan jelenet, amely ne tenné nevetségessé a szovjet diktatúra látszatidilljét és valóságtól elrugaszkodott szabályrendszerét. Leonyid Brezsnyev érkezésével pedig aztán tényleg elszabadul a pokol: Lengyelék addig mennek, hogy a híres brezsnyevi csókot a látens homoszexualitás megjelenéseként értelmezik. Lajkó pedig minden abszurd eseményt rezzenéstelen arccal néz végig, ráadásul nagyon keveset beszél, ő tehát közel sem a klasszikus hősarchetípus: bár a traumája átélhető lenne, a karakter csak a játékidő utolsó fél órájában jut el az érzelmi kiteljesedésig, sőt, a film legvégén nevet először, ez pedig nem segít a nézői kötődés megteremtésében.

Keresztes Tamás viszont zseniális a címszerepben: már az Isteni műszak és a Kincsem alapján is nyilvánvaló volt, hogy akár egy teljes filmet el tudna vinni a hátán, a Lajkóval pedig ezt be is bizonyítja. Nem a nagy gesztusok szerepe ez, Lajkó karaktere a fokozatos kibomlásról szól, így aztán komoly színészi tudatosságra vall, ahogy az eszköztelenségből és a minimumra tekert arcjátékból Keresztes egy egészen más szintre juttatja el a figurát a végére, teszi mindezt úgy, hogy oroszul és németül is játszania kellett.  Gyabronka József szintén brillírozik a látszólag agymosott pártkatonát játszva, aki ugyanúgy egy jól felrajzolható ív mentén válik esendően emberivé. Kettejük közös jelenetei vannak annyira élvezetesek, mint Pelikán és Virág elvtárs eszmecseréi A tanúban. De a kisebb szerepekben is olyan színészek villannak meg, mint Lukáts Andor, Trokán Nóra, Szirtes Ági, Trill Zsolt vagy Rajkai Zoltán.

Lengyel Balázs rendezői tehetsége a példás színészvezetésen túl a látványvilág megteremtésében is tetten érhető. A Lajkó – Cigány az űrben képi világa enyhén stilizált, a kameramozgások is szépek (ezek Réder György operatőr érdemei is), a jelmezeken pedig az extravagancia érhető tetten, így már-már Wes Anderson-i magasságokba jutott el a stáb. Szintén jól működnek a 4:3-as képarányban fényképezett, fekete-fehérben mutatott űrhajóstréningek, melyeken Lajka kutyát készítik fel az űrutazásra, ezek a jelenetek szépen foglalják keretbe a filmet. A kreatív koncepció és a látvány tehát óriási dicséretet érdemel, Balázs Ádám ütős, a szocialista munkásdalok és a népdalok elemeit keverő filmzenéje pedig remek aláfestőként szolgál mindehhez.

A legnagyobb gond az a Lajkóval, hogy egyszerre próbál szatirikus rendszerkritika, kikacsintásokkal teli, aktuálpolitikai parabola, az ismeretlen hősökhöz szóló óda, valamint magyar sorstörténeti allegória lenni, ezek a rétegek pedig sokszor kioltják egymást. Ez bizonyára elsőfilmes betegség, az eddig forgatókönyvek írójaként (Kojot, Aranyélet), Répa című, alapötletét tekintve a Lajkóhoz hasonlóan abszurd rövidfilmjéért, valamint a zseniális Mátrix-szinkronparódia, a Vektor alkotójaként ismert Lengyel érezhetően hatalmas ambíciókkal vágott neki ennek a projektnek. Érthető, hogy szerette volna megmutatni: egy ilyen történetben a fekete humoron, a groteszken és az akár aktuálpolitikai síkon is értelmezhető rendszer-karikatúrán kívül jelen van egy mélyen emberi, a hősiesség kérdését boncolgató réteg is, sőt, Lajkó sorsa akár egy teljes nemzeti allegóriaként is működhet.

Utóbbi azért lehet érvényes olvasat, mert a történetben eleinte minden magyar szereplő (természetesen Lajkót kivéve) gyermeki örömmel nyugtázza, hogy részt vehetnek a szovjet űrprogramban, ám szép lassan rájönnek, ez nem kiváltság, sokkal inkább büntetés. A nemzetet magasba emelő küldöttség tagjai nem többek egyszerű politikai báboknál, így a film tézise szerint a magyar nép csak akkor érhet el bármit, ha a felette álló erő ezt megengedi, és ez a teljesítmény sem lesz több egy „megszálló” hatalom kiszolgálásánál. Így tehát, bár nem annyira direkten, ahogy a Kojot esetében, de nagyon is jelen van egy aktuális társadalmi-politikai olvasat, amely mélyen megbújik a film rétegeiben. Azonban a film fekete humora, a már említett groteszk, valamint a néhol az Üvegtigris idézhető szófordulataira emlékeztető dialógusok ezt a jelentést nem feltétlen erősítik fel vagy szolgálják ki, általuk több különböző irányba burjánzik a szüzsé.

A narratív fésületlenséggel és enyhe túltelítettséggel együtt is egy tisztes, minőségi munka a Lajkó, amely bizonyára nem lesz hangos közönségsiker, de azért okozhat néhány kellemes percet a kísérletező kedvű, nyitott gondolkodású nézőknek. Ugyanakkor nehéz nem kihagyott ziccerként tekinteni a filmre, hiszen mindössze néhány apró változtatással, valamint egy kis szálkásítással akár A tanúhoz hasonló kultfilm is születhetett volna a magyar űrkalandból. A Lajkó – Cigány az űrben így egy helyenként iszonyatosan vicces, kifejezetten merész hangvételű, nagy műgonddal elkészített midcult film lett, ami miatt mindenképp érdemes lesz odafigyelni Lengyel Balázsra, aki úgy tűnik, remekül ráérzett arra, hogyan lehet pimasz politikai parabolát készíteni. Erre az alkotói hozzáállásra pedig nagy szükség van most a magyar filmgyártásban.

Lajkó – Cigány az űrben, 2018. Rendezte: Lengyel Balázs. Írta: Lovas Balázs, Lengyel Balázs Szereplők: Keresztes Tamás, Gyabronka József, Trokán Nóra, Lukáts Andor. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.

Varga Ákos

szerző: Varga Ákos
honlap e-mail
Varga Ákos 1991-ben született, a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar, valamint filmelmélet-filmtörténet alapszakon 2014-ben, majd pedig ugyanott vizuális kultúratudomány mesterszakon 2016-ban. Rövid ideig televíziós műsorszerkesztőként dolgozott, jelenleg pedig a Viacom egyik csatornájának (RTL SPIKE) programszerkesztőjeként tevékenykedik. Szabadidejében a KULTer.hu portál állandó szerzője, és elhivatott szabadúszó filmforgalmazó.

KULTprogramok

<< 2018. máj. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum