KULTer.hu - Pszichotikus istenek atommagömlése
99242
post-template-default,single,single-post,postid-99242,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Pszichotikus istenek atommagömlése

Závada Péter: Je suis Amphitryon

Villanás, egy isten leugrik a konyhapultról egy hetvenes évekbeli divat szerint öltözött hercegnő elé, aki totál kiborulva ül a mosógépen, miután a poszttraumás stressztől szenvedő hadvezér turmixgépben paradicsomszószt készít, és próbál rájönni, hogy kivel csalta meg a felesége, míg ő Athénban balhézott Labdakosszal.

Mondanám, hogy a fenti helyzet nagyjából leírja a darabot, de igazából ez még a jéghegy csúcsának csomagolását borító védőfóliát sem karcolgatja. Az elmúlt hetekben többet volt fényképező a szemem előtt, mint nem, úgyhogy pár napra leléptem pihenni Bécsbe egy barátomhoz, ahonnan persze fáradtabban érkeztem haza, mint ahogy elindultam. Ebben az állapotban vonszoltam magam szerda este a Trafó felé, azzal a határozott elvárással, hogy itt most bizony úgy ki fogok kapcsolódni, mint egyszeri okostelefon félnapos használat után.

Általában közel állnak hozzám Závada Péter művei, ezért határozottan odafigyeltem, hogy bár szubjektív beszámolót írok, a legkevésbé elfogult szemmel nézzem a darabot és olvassam a szöveget. A dráma elolvasása után kíváncsi voltam, hogyan manifesztálják színészek a fejemben elképzelt helyzeteket; hogyan jelenítik meg a karaktereket, akikkel az elmúlt néhány napomat töltöttem, miközben olvastam a szöveget. Hová kerülnek a hangsúlyok, milyenek lesznek a jelmezek, és hogy áll össze egésszé ez az…

„Atommagömlés”.

Kortárs dráma, eddig biztos. Nagyjából. Illetve, még ez sem. Mert hogy a mű nem felel meg ennek az igazán lecsupaszított feltételrendszernek se. „A dráma minimáldefiníciója” megtalálható a szövegben, úgyhogy kérlek, olvasd el. Ugyanis érdemes. A mű egy elképesztően erős monológgal kezd, amelyben úgy jelenik meg a vizualitás, mintha filmet néznénk, és ez végig jellemző marad a szövegre. A monológok nagy része önálló versként is megállná a helyét; aki ismeri a szerző munkásságát, nem lepődik meg rajta, hogy a kortárs lírára jellemző elemek a szöveg szerves részét képezik. Teszik mindezt azzal a friss és modern nyelvezettel, amely általában is jellemzi Závada egyéb műveit.

Rövidesen egy szürreális világban találjuk magunkat, ahol támpontot maximum a karakterek nevei jelenthetnek. Pontosabban jelenthettek volna, ha már az elején nem történik meg a drámai fordulat („legalább valami annak rendje és módja szerint”, mondaná a nagyapám), amiben istenek bújnak szerencsétlen halandók bőrébe, elindítva a történetet.

Ennél sokkal több megszokott, kiszámítható eseményre viszont ne számítsunk – ami számomra hatalmas ajándék a kommersz, fogyasztóbarát, tömegtermelésre fókuszáló szórakoztatóipar korában. Gondolkoztam is, hogy a műben vajon ki a legbátrabb, aztán rájöttem: a rendező, Geréb Zsófia. Ugyanis sem a tér, sem az idő nincs definiálva a darabban: elsőre azt hihetnénk, hogy az antik görög világban szemléljük az eseményeket, aztán szép csendben bekúszik egy „IKEA-matrac”, vagy az „eligazításokhoz használt projektor”. Ahogyan a szereplők interakciója is egészen újszerűen értelmezhető: szigorúan véve nem nagyon létezik ilyen. Egymásra nagyjából reflektáló monológok játékát láthatjuk, meghagyva a befogadóknak a szabadságot (egyben a feladatot), hogy összerakják a cselekményt – ha szeretnék.

A történet szerint győztes csatából hazatérő hadvezér, Amphitryon és a felesége, Alkméné közti konfliktus áll a drámai cselekmény középpontjában, azonban ez inkább csak egy tágan értelmezhető kontextus, egy szabálytalan és definiálatlan keretek közötti játszótér, ahol a szerző és a rendező bármit megengedhet, és meg is enged magának.

Teszik mindezt intelligensen, az öncélúvá válás legkisebb jele nélkül, végig vékony határon lavírozva. Sok esetben értelmezhetjük a látottakat brutális túlzásként miközben a darab szövege rámutat jelenkori valóságunk groteszk mivoltára, ahol emberi roncsok hegyén növekszik a GDP, ahol a nők egyes kulturális tradíciókban még mindig nem többek a férfiak kiszolgálóinál, és úgy általában az egyén sorsa a lőtéri vadászkutyát nem érdekli. Az egyetlen valódi túlzást ezen a ponton éreztem: néhány aktuális társadalmi probléma túl direkten jelenik meg. Ez összességében talán nem tűnne fel, de inkább kilóg a sorból az egyértelmű állásfoglalás a számos tekintetben a valóság alapvetéseit is megkérdőjelező kontextusból. A beszédmódból esetenként haragot éreztem, dühöt. Talán szerencsésebb lett volna szinte egyértelmű állítások helyett a téma körüljárása, hogy a néző magától jöhessen rá, mennyire szar hely a világ, anélkül, hogy ez kvázi kimondásra kerül.

A darab végig erősen önreflexív, amelynek egyik eszköze a menádok kara: egy, a történeten kívüli narratív szál, amely nem túl komoly kísérletet tesz a látottak keretbe foglalására, esetenként magyarázattal, máskor pedig humorforrásként szolgál. Nálam többször életmentő szereppel is bírtak; amikor a szubjektív befogadás eredményeként néha kezdtem volna összeroppanni az elhangzottak súlya alatt, jöttek a menádok, és megmentettek attól, hogy a következő két hét éjszakáin a plafont bámulva körülbelül mindent megkérdőjelezzek, amit eddig feltételezni mertem a valóságot alkotó elemek egymáshoz való viszonyáról (meg fog ez még történni, csak kicsit később, a szöveg újraolvasása után).

Dekonstruktív minimalizmus.

Jutott eszembe ez a modoros kifejezés, de sajnos megtetszett, ezért itt hagyom, ugyanis a keretek, a beszédmód, a narratíva szempontjából ez jellemző a darabra. Amely a következő óvatos, szolid és úgy egyébként is jól körülhatárolható területekkel kapcsolatban biztosan tesz fel kérdéseket, leépíti a prekoncepciókat és a koncepciókat: drámai műnem, a művészet mint olyan, a szubjektummal kapcsolatos egzisztenciális kérdések, interperszonális kapcsolat férfiak és nők között, valamint az utóbbiak helyzete az univerzumban úgy általában. És az egész nagyon működik. Másfél óra, szünet nélkül. Részletekbe szándékosan nem megyek bele, ugyanis azt legjobban maga az előadás adja vissza. Nem is akárhogy. Egy kapaszkodók nélküli, ám nagyon vékony határokon mozgó térben az elvárhatónál is nagyobb hangsúly kerül a színészi játékra.

A szöveg alapján Kovács Krisztián Amphitryon-alakítását vártam a legjobban, és egy pillanatig sem csalódtam. Aztán megjelent a színpadon Merkúr bőrébe bújva Mentes Júlia, olyan energiával, amivel három űrrakétát is fellőhetünk a Marsig (a Merkúrig – elnézést). Bánfalvi Eszter Alkménéként (és azt hiszem, hogy egyébként is) a nagybetűs NŐ, akinek az előadása közben elfelejtem, hogy színdarabot nézek, és rajta keresztül hallom az egyetemes nőiség segélykiáltását, amely hosszú távon remélhetőleg lebontja a jelenkori patriarchális túlzásokba esett társadalmi berendezkedést. Kőszegi Mária Charis, az alárendelésbe beletörődő (belefásuló), nagyszájú háziasszony szerepe szerint éles kontrasztja volt Alkménének. Menádként őt jegyeztem meg a legjobban, szerettem a hangsúlyait, a jelenlétét, és mintha tényleg menáddá változott volna néhány pillanatra. Lestyán Attila Jupiterként sajátos mozgáskultúrával alakítja a piperkőc, nárcisztikus, minimum metro-, de talán biszexuális istent (ez a mondat mennyire jellemző a darabra). Rászabták a szerepet, kiváló választás.

Jaskó Bálint Solasként mint lakótelepi, szakadtmercis, fukszos, pörköltszaftos trikós férfiarchetípus jelenik meg, aki a hűtővel verekszik, és nagyon csávós. Egyszer még a mellizmait is mozgatta. Sírtam a röhögéstől. Nem tudom, hogy mennyire tipikus, hogy egy színházi darabnál a kortárs táncban jártas szakemberrel (Soós Attila) dolgoznak együtt, mindenesetre ezért jár egy hatalmas piros pont. A jelmezek tökéletesen tükrözik a darab atmoszféráját, Jupiter és a menádok öltözéke egyenesen zseniális, ezt Horváth Jennynek köszönhetjük. Nagyon szerettem volna legalább néhány helyen találni valamit, ahol adhatok építő jellegű javaslatot finomításra, visszajelzést, hogy valami máshogy esetleg jobban működhetne, vagy bármit, hogy az egyensúly megtartása érdekében a mérleg „fejlesztendő terület” oldalára is kerüljön valami, de nem találtam ilyesmit.

Ehhez a darabhoz bátorság kellett a szerzőtől, a rendezőtől és a színészektől egyaránt. A Trafót elhagyva azon gondolkodtam, hogy megint jól sikerült kikapcsolódni; ültem a villamoson, körülöttem pszichotikus istenek, elesett halandók, flitteres pulcsis lányok, égből zengő menádok, és elképesztő mennyiségű megválaszolatlan kérdés. Szerencse, hogy a sínek soha sem fogynak el.

Závada Péter: Je suis Amphitryon (ősbemutató). Rendezte: Geréb Zsófia. Játsszák: Kovács Krisztián, Bánfalvi Eszter, Jaskó Bálint, Kőszegi Mária, Lestyán Attila, Mentes Júlia. Trafó, Budapest, 2018. április 24.

A fotókat Takács Máté készítette.

Bokor Krisztián

szerző: Bokor Krisztián
honlap e-mail
Bokor Krisztián 1988-ban született Budapesten. Jelenleg Dél-Pesten él és alkot, kedveli a vizuális művészeteket, és határozottan kerüli az öndefiniálást. Korábban rendszeresen fellépett slam poetry rendezvényeken, ma inkább versek formájában műveli a szövegalkotást. Ébren töltött óráinak jelentős részét fényképezőjével a kezében tölti.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum