KULTer.hu - Új idők sírrablója
98124
post-template-default,single,single-post,postid-98124,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Új idők sírrablója

Tomb Raider

Senki sem mondta, hogy videojátékot filmre vinni könnyű, persze azt se, hogy muszáj próbálkozni, de azért ott van az a gondolat a stúdiók fejében, hogy csak vannak jól bejáratott, potenciálisan tömegeket megmozgató gaming franchise-ok, amik feldolgozásával ki lehet tölteni filmes holtszezonokat vagy kiválóan alkalmasak adóelkerülésre (lásd még: Uwe Boll). Innentől kezdve meg akármennyire is rossz ötletnek tűnik, mindig érkezik egy újabb, bátortalan, legtöbbször meddő próbálkozás arra, hogy a nagyvászonra ültessenek olyan figurákat, akik sajnos nem oda valók.

Mert ideje szembenézni a tényekkel: a videojátékok 90 százalékában a történet másodlagos, ennek megfelelően elhanyagolt, alulírott, legtöbbször egyenesen fárasztó a maga banalitásában. A videojátékok kb. 10 százalékára szokás így azt mondani, hogy remek története van, de ha jobban megvizsgáljuk, ennek két oka lehet.

Az egyik, ha a játékban nem elválasztható egymástól a játékmenet és a történet, ezek hatnak egymásra, erősítik vagy gyengítik a másikat, de semmiképpen sem elszeparálhatók. Ennek megfelelően egy alapvetően gyenge történet is fantasztikusnak érződhet, ha a gameplay kivitelezése olyan, hogy támogatja azt, nem pedig hátráltatja, ahogy fordítva is történhet, a jó sztorit elronthatja az, amikor konkrétan játszani kell a játékkal (lásd: Quantum Break).

A másik ok, amiért jó lehet, vagy jónak tűnhet a történet a tárgyalt médiumban, hogy jóval nagyobb játékidőről beszélünk, mint filmek esetében, hisz míg a nagyvásznon ritkán folyik három órán túl, addig egy mezei lövölde is 6-8 óra szórakozást ad, egy istenes szerepjáték pedig meg sem áll százig. Ilyetén módon az íróknak nem kell annyira kompakt történetekben gondolkodniuk, nyugodtan elszakadhatnak az olyan kötelező forgatókönyvírói alapvetésektől, mint mondjuk a hármas tagolás, illetve sokkal több időt kapnak, hogy a főszereplőket megismertessék és megszerettessék velünk. Onnantól kezdve pedig, hogy tudunk szurkolni és együttérezni a legfontosabb karakterekkel, maga a történet is felértékelődik. Számos példa közül talán a Witcher 3 tűnik a legkézenfekvőbbnek, a maga 150 óra körüli végigjátszásával a monstre RPG az egyik legjobb történettel rendelkezik, amit valaha leprogramoztak. Köszönheti ezt nagyrészt a sablonoktól elszakadó küldetéseknek vagy minitörténeteknek, a világ és a szereplők mélységének, és annak, hogy egy dilemmahelyzet sokkal súlyosabbnak (és így jobbnak) hat, ha előtte nem másfél órát invesztáltunk a világba és a szereplőkbe, hanem mondjuk százat.

Éppen ezért nem biztos, hogy jó ötlet átvinni ezeket a történeteket a mozi passzív és behatárolt közegébe, talán nem véletlen, hogy a Netflix ismerte fel: a Witcher világa nem filmet, hanem sorozatot érdemel. Ugyanez a felismerés azonban nem történt meg a klasszikus filmstúdióként gondolkodó Warner berkein belül, amikor úgy érezték, eljött a pillanat, hogy talán a feminista hullámra felülve megint megpróbálkozzanak a Tomb Raider filmre vitelével. Merthogy nehéz kitörölni a 2000-es évek Angelina Jolie-s próbálkozásait, és attól függetlenül, hogy kinek mi a véleménye azokról az adaptációkról (az enyém lesújtó), nehezen védhető, hogy nem járt el felettük az idő.

A #metoo éve után visszatekintve egyenesen röhejesen néz ki a túlszexualizált, latexben feszítő famme fatale/szexszimbólum/nedves álom Lara, aki sajnos pont azért olyan, mert a készítők igyekeztek hűek maradni a játékok sekélyes karakterábrázolásához és a célcsoport elvárásaihoz. Azóta azért nagyot fordult a világ, és érdekes módon először maga a játéksorozat vállalta be, hogy relevánssá teszi Larát: a 2013-ban megjelent Tomb Raider rebootban visszatértek a gyökerekhez, Lara külsőleg visszafogott lett, de ami a legfontosabb, emberi. Ellentétben a korábbi terminátorokkal, itt Lara esendő és gyenge, az első igazi kalandja testileg-lelkileg megkínozza, amit a játék egy 10-15 órás kaland teljes hosszával prezentál, díszletként a helyenként Lostba hajló Jamatai titokzatos szigetét használva.

Ez azért nagyon fontos, mert ellentétben a legtöbb filmadaptációval, kritikánk tárgya nem csak a karaktereket és a világot kölcsönzi, és épít köré egy felejthető történetet, hanem ténylegesen a játék feldolgozásáról van szó: a történet középpontjában ugyanúgy az első kalandját megélő Lara áll, a cselekmény maga pedig Jamatai szigete és Himiko császárnő körül bonyolódik. Ugyan rengeteg ponton eltér az eredetitől, maga a képi világ, a legyőzendő kihívások és a feltűnő klasszikus elemek mind-mind a játékból lettek átvéve, így sokkal közelebb áll a reboothoz ez a szintén reboot, mint amit általában megszokhattunk.

A történet szerint Lara (Alicia Vikander), a Croft család egyetlen sarja, átlagos, de hipszter életét messze éli a családi birtoktól és a hatalmas vagyontól, elsősorban azért, mert nem hajlandó felvenni az örökséget a hét éve eltűnt apja után, ugyanis hisz benne, hogy az még egy szép napon visszatér. Helyette mindenfajta alantas melót végez a tisztára fényképezett Londonban, meg kickboxol, szóval amit egy átlagos milliomos kölyök szokott csinálni, amikor besokall a vagyontól. Aztán egy nap, hogy, hogy nem rábukkan apja hagyatékára, és kiderül, hogy Richard Croft nem egyszerű milliárdos volt, hanem ősi kincsek után kutató kalandor. És ezzel el is érünk Jamatai szigetére, valamint Himiko császárnő legendájához, amit persze Nagyon Gonosz Emberek akarnak megkaparintani, nyilván Nagyon Gonosz Céllal. Ennek az eszköze a film antagonistájaként épphogy funkcionáló Vogel (Walton Goggins) és az általa vezetett expedíció a titkos szigetre (az utat pedig a Trinity pénzelte, hogy valamit mondjak a játékot ismerőknek is).

Maga a sztori nem nagy meglepetés, váratlanul lendületesen indul, és az kifejezetten értékelendő, hogy nem a szokványos akciófilmes jelenetekkel próbálták kitömni a pre-Jamatai részeket sem (aztán persze jön a dirr-durr-csitt-csatt), de kb. a szigetre érkezés pillanatában az egész unalomba fullad, és nem is igazán kap újra lángra. Néha már-már komikusnak hat, ahogy minden ész és logika ellenére a történet pontosan abban a mederben marad, amit a B-filmes zsánerelemek megkövetelnek, így kapunk utolsó pillanatban megoldott csapdákat meg vörösruhás eldobható karakterekkel felszerelkezett csapatot is, akiknek nyilván annyi dolguk van, hogy a célhoz eljutva legyen kinek elhullani a főszereplők helyett. Van a sztoriban egész pontosan két csavar, de az egyik bár ne lenne, a másik meg úgy lett bepasszírozva az egész végére, mert minden film végén kell lennie egy kényszeresen előrángatott fordulatnak, függetlenül attól, hogy van-e értelme, jelentősége vagy nincs (mert amúgy nincs).

A cselekményt sajnos flashbackek szakítják meg, amik ugyan nyugodt kis oázisok a folyamatos akciózás közepette, de egyrészt a rendező nem bízott benne, hogy a nézők megértik majd, mit jelent a flashback, és ezért ostoba szépia szűrőt tolt ezekre a jelenetekre, másrészt nem adnak igazából semmit a nagy egészhez, és mind ugyanarról szól: Lara sokat beszélt az apjával kint a kertben. Ez, mármint a nézőkhöz való leereszkedő hozzáállás egyébként máskor is megfigyelhető. Lara a film végén zavarba ejtően hosszan idézgeti fel a korábbi eseményeket pörgős, izgalmat sugalló zene kíséretében, mire sikerül összeraknia a képet, hogy akkor most mi is történt kivel, és ki a Nagy Hunyó a dolgok mögött.

A színre lépő szereplők bántóan egysíkúak, így pedig azon áll vagy bukik a tetszési index, hogy alapvetően kedveli-e a néző az adott színészt vagy nem: én például bírom Dominic Wu játékát, ezért annyira nem zavart, hogy a részeges kapitány csak az elején részeges, és még addig sem kapitány, végül pedig csak a gyanakodva nézés marad a személyiségjegyei között. Ugyanakkor Goggins számomra kifejezetten ellenszenves, de nem úgy, hogy ebből bármit profitáljon Vogel karaktere. Gyakorlatilag megkapjuk a szokásos őrült tudós(félét), aki még gonosz is, mert lelő egy ártatlan embert (jaj!), illetve hazudik, béna a haja, és valószínűleg a virágait sem öntözi rendszeresen, mert ennyire gonosz. Aztán ott van még Dominic West karaktere, aki meglepő módon és sajnos teljesen feleslegesen kap rengeteg játékidőt, és nagyjából ennyi, tehát nem lehet azzal vádolni a filmet, hogy túl sok arcot akarna mozgatni egyszerre.

Illetve dehogy ennyi, mert ott van még Lara. Amennyire nem jutott idő/kedv/tehetség a többi karakter kidolgozására, annyira finoman sikerült árnyalni magát a protagonistát, és ebben óriási szerepe van a tényleg remekül játszó Alicia Vikandernek, totál átjön, hogy egy Oscar-díjas színésznővel van dolgunk. Vikander láthatóan nagyon odatette magát minden tekintetben, nem csak fizikálisan készült fel a szerepre, hanem mentálisan is. Tud bájos, fenyegető, dühös, ijedt és kemény lenni, éppen amire szükség van, így pedig nagyon sokat hozzátesz nemcsak Larához magához, hanem ahhoz is, hogy a néző megszeresse és szimpatizálni tudjon vele. Mindenképpen neki köszönhető a film egyik legnyersebb, legbrutálisabb jelenete, amikor Lara először kénytelen megvédeni az életét, úgy, hogy elveszi egy másikét. Akciófilmekben ritkán látni ennek a határnak az átlépését, de szerencsére a film követte a játék szellemiségét és bevállalta a jelenetet, kényelmetlenül, de hatásosan, hosszan kitartva. Ha valamiért érdemes lenne folytatni a sorozatot, az tehát Vikander miatt van, véleményem szerint tökéletes embert sikerült találni az újvonalas Lara Croft szerepére.

Nagy kár, hogy gyakorlatilag semmi más nem működik jól a filmben. A rendező, Roar Uthaug finoman szólva sem nevezhető tapasztalt rókának, gyakorlatilag ez az alkotás a belépője a nemzetközi filmek világába. Az akciójelenetek sok esetben túl vannak vágva, máskor meg szinte bravúrosan jól működnek, de az ollóval láthatóan amúgy is meggyűlt a baj: például az érzelmesnek számító pillanatok agyon vannak szabdalva, kényelmetlenül sok shot reverse shot és reaction shot vár a mit sem sejtő nézőre, ami nem csak a jelenet beleélését és az érzelmek szabad áramlását öli meg, hanem egyenesen kényelmetlen hatást kelt.

Az viszont tény, hogy a fanok számos ismerős elemmel fognak találkozni, amiken látható a rajongó keze nyoma: a bizonyos szekvenciák átültetéséről és a látványról már volt szó, de előkerül az újkori Lara ikonikus eszköze, a hegymászócsákány, és Himiko temploma is gyakorlatilag egy az egyben mászott át a számítógép képernyőjéről a vászonra. Ehhez hasonlóan a játék szellemiségét is átvette a film: amellett, hogy egy felnövéssztori kerül bemutatásra a sok-sok kaland alatt, még azt is sikerült áthozni, hogy a játékban Lara már-már komikusan sokat zuhan, esik és pottyan, ami élő testekkel és emberekkel azért kicsit keményebbnek hat, de mindenképpen dicséretes, hogy Roar ebbe beleállt. Ez egyébként az egészre igaz: nehéz rámutatni, hogy mitől, de egy-két akciójelenet nyersebb és hatásosabb, mint amit megszokhattunk, érezhetően tömegük van a testeknek, ami meglepő, tekintve, hogy alapvetően sok helyen kilóg a CGI-lóláb.

Összességében tehát szép próbálkozás, de sajnos csak egy hármas alá lett a végeredmény. A játék ismerői elégedetten mosolyognak majd egy-egy utaláson, illetve úgy általában egy szép ívű coming of age elengedés sztori alakul ki a végére, még ha a maga vérszegény, B-filmes módján is. Azonban a brillírozó Vikander miatt érdemes megnézni a filmet, hátha jön a folytatás, tapasztaltabb rendezővel, bevállalósabb történettel.

Tomb Raider, 2018. Rendezte: Roar Uthaug. Írta: Geneva Robertson-Dworet és Alastair Siddons. Szereplők: Alicia Vikander, Dominic West, Walton Goggins, Daniel Wu, Kristin Scott Thomas. Forgalmazza: Fórum Hungary.

Géczi Balázs

szerző: Géczi Balázs
honlap e-mail
Géczi Balázs 1991-ben született Nyíregyházán, jelenleg a DE BTK anglisztika mesterképzésének hallgatója. Film-, sorozat- és videojáték-kritikák mellett prózaírással, fordítással és színjátszással is foglalkozik. Írásai jelentek meg az Amugy.hu-n és a Sorozatjunkie-n.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum