KULTer.hu - Útvesztő minden út
99835
post-template-default,single,single-post,postid-99835,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Útvesztő minden út

David Rogers – Charles Strouse: Virágot Algernonnak

Hogyan viszonyuljunk az értelmi sérült emberekhez? A tanító szándék nem nagyon direkt a Virágot Algernonnak musicalben, és Kerényi Miklós Máté ritkán játssza túl az agyműtétje után ideiglenesen „félnótásból géniusszá” váló figurát. A többi színész inkább csak kellék, egyedül Nádasi Veronikának van két erős dala. Lehet azért sírni, az elfogadás mellett elengedésről és megbocsátásról tanulni, sőt felismerni, hogy fogyatékossá a világ ítélete teszi a többségtől eltérő szükségletű egyéneket.

A 70-es IQ-val sem rendelkező Charlie Gordon okos akar lenni, mert azt hiszi, hogy akkor több barátja lesz. Nem sejti, hogy növekvő intellektusával rájön majd, akikkel együtt nevetett addig, valójában kinevették. A szüleitől örökölt anyagcserezavar miatt károsodott az idegrendszere, s a nevelésével járó küszködésbe belefáradt édesanyja intézetbe küldi, mikor második gyermekéről bebizonyosodik, hogy egészséges. Sok éven át ugratják-gúnyolják a járókelők és munkatársai, mígnem a felemás sikerű állatkísérleteiknél többre vágyó orvosoktól lehetőséget kap, hogy megváltozzon életminősége. Az operáció után már képes legyőzni a labirintusból kijutásban riválisát, Algernont, az egeret. Sőt, Charlie messze meghaladja az átlagos szellemi szintet – vagyis megint „más” lesz. De felturbózott értelme kisegíti-e a megrekedt érzelmi és pszichoszexuális fejlődés csapdájából?

Mikor először láttam a Daniel Keyes híres regényéből készült zenés darabot a Raktárszínházban, zavart a főszereplő megjelenítése. Miért hangsúlyoz ennyi testi jegyet az értelmileg akadályozott figura esetében Kerényi Miklós Máté? Kell-e ennyire összefüggést mutatni a „normálistól” eltérő, irányítatlan mozgások és az alacsony intelligenciaszint közt? Vagy a nagy kontraszt arra szolgál, hogy a néző biztosan megértse, mennyire különbözik az agyműtét előtti állapotától „über-Charlie”? Akinek szókészlete, kifejezésmódja és ruházata fokozatosan cserélődik le: a kinyúlt pulóvert Superman-figurás dzseki váltja, melyet divatos zakó követ; vicclap helyett regényeket olvas, aztán idegen nyelvű szakcikkeket.

Gyors szocializációja során a társadalom hasznos polgárává igyekeznek formálni. Mert korábban – hiába dolgozott és tanult – nem is létezett orvosa szerint, a világnak terhet jelentő test volt csupán. Charlie „elő(re)menetelé(sé)t” szintén szemléltetik könyvbeszámolói, melyek közül a rappelve összefoglalt Dr. Jekyll és Mr. Hyde abszolút közönségkedvenc. Kerényi brillírozik, kozák néptánccal prezentálja a Háború és békét, később szteppelni sem rest, ha nem is oly hosszan, mint az Ének az esőben musicalben. Varieté számot ad elő az egérrel cilinderén táncolva, karján sétáltatva, a Ripacsok „egyedül nem megy” szállóigéjét is idézve. Ahogy legördül egy könnycsepp az arcán, még az is látszik az első sorba jegyet váltva az apró Raktárszínházban. Barátok helyett csak tapasztalatot szerez arról, milyen kísérleti alanynak lenni, ráadásul az operáció hatása átmenetinek bizonyul. Megmarad-e a jólelkűből kissé önteltté lett Charlie párkapcsolata értelmi képességeinek visszacsökkenése után? Amikor ismét ráborul a sötétség, sikerül-e átvinni a Szerelmet a túlsó partra? – illesztettek be két újabb intertextuális utalást.

A tanítónőt és társat játszó Szendy Szilvi a hatvan-hetvenedik előadáson túl is mindig sír a végén, akárcsak a nézők egy része vele együtt. Szerethető megrendülésén kívül színészi teljesítményt mutatni nem igazán tud, annyira „one man show” zajlik. Szabó P. Szilveszter erkölcsi gátlásait félretett orvosként ugyanúgy háttérbe szorul, pazar énekhangja csak az önfelmentő jelenetben szólal meg, ahol talán meg is ölné a saját felelősségüket firtató kollégáját, ha nem bukkan fel Charlie. Kár, hogy egyedül Nádasi Veronika kapott olyan dalokat, melyekkel lenyűgözheti a közönséget. Persze, ő Queen-számot ugyanolyan jól énekel a Mindhalálig musicalben, mint gospelt vagy dzsesszt, a Virágot Algernonnak zenéje pedig a dzsessz és rock határán mozog. Kellemes háttérzene, a regényben szereplő Három kis vak egér mondóka miatt azonban nekem mindig a Mirage depis dala jut elsőként eszembe.

Földes Tamás túl lágy és derűs Frank figurájához. Amennyire jó ördögként, annyira nem lumpenproletárnak. Legalábbis váltótársához, Pálfalvy Attilához képest, aki meggyőzően teszi ellenszenvessé a Charlie kárára szívesen tréfálkozó pékségi munkatársat. Gömöri András Máté szimpatikusan játssza a kedvelhetőbb doktort, aki tényleg figyel páciensére, de azért a karrier érdekében simán túlteszi magát etikai aggályain. Kékkovács Mara idegesítően jól hozza a megfáradt, majd szétcsúszott anyát, Németh Attilának pedig van egy bravúros villanása Apaként, kiábrándító viszont az alsónadrágjának sötétkék színe. Előző alkalommal majdnem hasonló mintájú inget viselt a felnőtt és a gyermek Charlie, és az apa színben közelítő, szintén kockás boxeralsója remek transzgenerációs utalásnak tűnt, mikor mindhárman együtt álltak-ültek a színpadon. De lehet, hogy „túlagyaltam” ezt, mint Charlie a szerelem fogalmának tudományos megismerését az empíria előtt. Fokozatosan térnek vissza emlékei a gyerekkoráról, ilyenkor Kerényivel együtt kívülről látjuk, mi történik (történt a múltban) a kisfiúval. Megokosodottan megért és helyére tesz magában néhány dolgot. Ráébred, hogy nem az operáció adott neki észt, csupán lehetővé tette blokkolt képességei kibontakoztatását.

A musical meg sem próbálja minden mélységét visszaadni a pszichológus-író Keyes könyvének, de több van benne, mint amit – a történetet ismerve, tehát nem arra koncentrálva – első megtekintésekor észrevettem. Újranézve feltűnnek olyan apróságok, mint Mrs. Donner medálja, vagy hogy a színészek néha miként módosítják kissé a szöveget, improvizálásra késztetve társaikat. Utalva más szerepeikre (például A Notre Dame-i toronyőrbelire), ha nem is olyan nagy mértékben, mint a Jövőre, veled, ugyanitt során teszi Szabó P. Szilveszter és Janza Kata. Mulatságos, hogy oldják meg azt a váratlan helyzetet, mikor Gömöri belépőjekor az egyetlen lépcsőfokban megbotolva majdnem beesik a színpadra. Pedig szinte nincs is díszlet, kellék is alig. Egy-egy asztal, pad, hinta, homokozó, dagasztógép – gyorsan változtatható helyszíneken ugyanazok a színészek több szerepet alakítanak, emlékezetesen vicces pillanatokkal. A magasból leereszkedő, emberméretű labirintus viszont zavarba hozóan közel kerül hozzánk. Charlie egy tévelygő kísérleti állat benne, de az üzenet általánosabb, szorongást keltő: „Létünk csak ennyi, egy vaktában végigjárt út.”

A kegyetlenül gyors, partnerkapcsolati viszontagságokkal terhelt mentális leépülése alatt egyre több az orrfújás, szemtörlés a nézőtéren. Felkavaró, mikor édesanyját is megkeresi, aki a maga útvesztőjében bolyong. A földre vetített „falak” kiválóan jelenítik meg a rögeszmét éppúgy, mint az íratlan szabályok és sztereotípiák által korlátozott emberi lehetőségeket. Hanyatló tudata ellen harcol Charlie, de érzi, hogy a zsákutcából nem szabadulhat, ezért önként vonul be egy állami intézetbe, a magányt választva. Nem tudja teljesen megőrizni méltóságát, az szemfényvesztés lenne, de az előadás végével nem vagyok teljesen kibékülve. Mert nyilván nem csak az egérre mondja Charlie, hogy „ő is Isten teremtménye”. Hiszen ezt Mrs. Donner korábban Charlie-t védve közli ezt, aki pedig Algernon halálakor – látva a párhuzamot – azt vágta orvosai fejéhez: „ez az egér én vagyok”. Tudásának javát elveszítve visszatalál valamilyen gyermekkori vallásos élményhez, vagy mechanikusan megismétli, amit egykor hallott? Olyan álságos ez a zárómondat, mintha saját magát nem venné emberszámba, holott nem felejtett el mindent. Közli velünk, hogy tisztában van vele, ő ugyanolyan személy, mint más. Bolondnak nevezi magát, a nevetés fontosságát hirdeti, de megismerve őt valamelyest, már nem nevetünk rajta. Csak figyelni kellett rá kicsit, s máris sorstársunk – a reménytelenségben.

David Rogers – Charles Strouse: Virágot Algernonnak. Rendezte: Somogyi Szilárd. Játsszák: Kerényi Miklós Máté, Szendy Szilvi/Földes Eszter, Szabó P. Szilveszter, Gömöri András Máté/Pesák Ádám, Nádasi Veronika, Auksz Éva, Pálfalvy Attila/Földes Tamás, Kékkovács Mara, Németh Attila/Sipos Imre, Visnyei Máté/Tóth Bercel. Budapesti Operettszínház, Budapest, 2018. április 5.

A borítófotót Gordon Eszter készítette.

Klein László

szerző: Klein László
honlap e-mail
Klein László a „gyűlölet nyarán” született Budapesten. Az ELTE TFK magyar-történelem, majd az ELTE BTK magyar-könyvtár szakán diplomázott. Az ELTE Pszichológiai Intézet munkatársa. Kutatási területe a posztszubkulturális média (fanzine, szamizdat), az ellenkulturális mozgalmak és a deviánsok olvasásszociológiája. Az Irodalom Visszavág alapító szerkesztője volt. Írásai jelentek meg többek közt a Terasz, az Irodalmi Jelen, a Litera, a prae.hu, a Tudományos és Műszaki Tájékoztatás és a Metal Hammer Hungarica lapjain.

KULTprogramok

<< 2018. jún. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum