KULTer.hu - De lennék én Budapest Park
100507
post-template-default,single,single-post,postid-100507,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

De lennék én Budapest Park

Joe Bonamassa-koncert a Budapest Parkban

Engem lepett meg a leginkább, de június 14-én kivételesen úgy éreztem, a Budapest Park a legjobb munkahelyek egyike. Hogy a szívószállal, cigicsikkel teledobált, italtól ragadó parketta/padló ezúttal nem bánja, ha széttapossák. Hogy a házméretű hangfalak, amelyek sírhatnak, amikor Supernemet vagy Wellhello-t bömbölnek a közönségnek, most örömükben bömbölték a 12 baros szólamokat. Úgy éreztem, tudják, hogy ilyen csak egyszer történhet velük.

Joe Bonamassa és együttese Budapest Parkban tartott koncertje biztos, hogy sokaknak csalódást okozott. A legtöbb igazán nagy dalt nem játszották el, még az aktuális, 2016-os Blues of Desperation albumról sem. Nem hallhattuk például a Mountain Climbingot, a The Ballad of John Henryt, a Driving Towards the Daylightot és a Black Lung Heartache-et sem. Talán egyedül a Sloe Gin című érzelmes balladája hangzott el a klasszikus slágerei közül. Nem meséltek érdekes sztorikat átvezetésként, nem énekeltették, tapsoltatták vagy táncoltatták a közönséget, még a „Thank you very much” is csak nagy ritkán csúszott ki. Aki egyszerűen koncertre jött, az tehát jó eséllyel átverve érezhette magát.

Aki azonban blues-koncertre érkezett, az értette, miért nem bánta a padló, hogy széttaposták, és miért bömböltek örömükben a hangfalak.

Karcos hangú, öreg fekete énekes gitárjával a kezében üldögél a verandán a hintaszékében és szomorú dalokat játszik magában. Ez a blues, nem? Hát nem. Ez volt a blues 1920-ban, ma azonban felbecsülhetetlenül szélesebb kulturális referenciával bír. Ma már nem kizárólag a feketék zenéje (köszönjük, Eric Clapton), nem kell, hogy arról énekeljen benne a szenvedő zenész, hogy miért hagyta el a nője, még csak gitár és szájharmonika sem feltétlenül szükséges hozzá.

Ami nem változhat, az néhány zeneelméleti részletkérdés mellett az, hogy a blues, akár a country, történetet mond.

Az igazán nagy zenészeknek pedig ehhez nincs szükségük szavakra, ugyanis hangszerükkel tisztán képesek érzelmeket kifejezni, sőt, egy-egy életutat leírni. Joe Bonamassa pedig korunk talán legnagyszerűbb gitárosa, így érthető, hogy nem a vokáloké, és nem a pályafutásának meghatározó számaié volt a főszerep az este folyamán. Utólag azt hiszem, jobb is, hogy így történt, mert ahogy említettem, nem kifejezetten egy-egy jól sikerült ötperces felvétel vagy az albumok teszik különlegessé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bonamassa igen jó dalszerző és énekes, de olyan felismerhető és virtuóz gitárjátékkal rendelkezik, hogy bűn lenne nem e köré építeni a show-t. A szólói fenomenálisak és nem biztos, hogy él a Földön még egy gitáros, aki mindazokat a szólamokat el tudná játszani, produkciója mégsem hat magamutogatásnak.

Nem válik giccsessé, mégpedig azért nem, mert remekül egészíti ki a szólókat a dalokkal.

Igen, a szólókat a dalokkal. Bár az albumokon kereskedelmi okokból kifolyólag muszáj valamilyen szinten a konvencionális populáris zene keretei közt maradnia, a blues-zenész élőben szeret igazán előadni. Ilyenkor szabad teret kap, improvizál, kiadja magából mindazt, amit csak a zenélésen keresztül tud kiadni. Nem is akarok sok szót fordítani a dalokra, mert kevéssé számít, mi a cím, mi a szöveg vagy mit énekel.

Bonamassa biztosra ment: igazán elit zenészekkel vette körbe magát Rock and Roll Hall of Fame billentyűsétől a Letterman-show egykori dobosáig, ha pedig már egy ilyen all star csapat állt össze, lehetőséget is kapott mindenki, hogy ízelítőt adjon saját zsenialitásából azáltal, hogy egy hosszabb-rövidebb szólót játszhatott. Kár is lett volna, ha másképp történik, mert jobb híján ők maguk is fémjelezhetnének nevükkel egy együttest, ha épp nem Bonamassa mellett játszanának.

Egyedül a háttérvokállal nem voltam teljesen elégedett.

Elhiszem, hogy mindketten remek énekesek, sőt még azt is, hogy blues-énekesként is megállják a helyüket – erről az albumfelvételek tanúskodnak –, de hogy a hangosításuk nem volt egészen a helyén, és mindketten próbálták túlénekelni egymást és Bonamassa-t is, az biztos. Mivel viszont a hangszerek a hangosításban is különösen nagy figyelmet kaptak a vokálokhoz és a dobokhoz képest, ez nem volt túlságosan feltűnő. Külön pluszpont jár azért, hogy semmiféle háttérvizuált nem alkalmaztak: semmi szükség rá egy koncerten. Ha nem tud lekötni maga a zene, akkor az már rég rossz.

Ez a rock- és jazzelemekkel tűzdelt blues nyilván sokaknak nincs ínyére, már csak a fentebb említettek miatt sem.

Nem egy fülbemászó műfaj, nem énekelhető, és nem is túlságosan táncolható. A fénykora valahova a ’60-as évek végére, vagy a ’70-es évek elejére tehető, így ebből a szempontból is érthető, hogy a fiatalok körében talán annyira sem népszerű, mint a komolyzene. Az azonban megdöbbentett, hogy nemhogy huszonévest, még harmincast is csak elvétve láttam. Itt az ember, aki egy halott, de mindenképpen súlyos beteg és haldokló műfajt támaszt fel és képvisel nemzetközi szinten is ismerten és elismerten, és mégis kizárólag azokat érdekli, akik még fiatalon hallhatták a blues-rock leáldozó napjaiban a műfaj kis túlzással máig utolsó nagyjait.

Persze, értem én: mit is ér egy Bonamassa-gitárszóló, amelyben szó nélkül kifejezi, hogy min megy keresztül a dalának szereplője ahhoz a katarzishoz képest, amit a Halott Pénz a „Hogy legyek én igazán gyengéd, / Amikor a feneked az én igazi gyengém?” refrén negyedik elismétlésekor létrehoz? Az egyetlen elfogadható válasz nyilvánvalóan az, hogy semmit.

A 2010-es évek populáris kultúrája nem érdemli meg Joe Bonamassát.

Persze jó látni, hogy csak megtöltötte a Budapest Parkot, de akik eljöttek, ők éppen azok, akik 1990-ben is eljöttek volna. Húsz év múlva kinek ad majd el jegyet, ha zenélni fog?

A megállíthatatlanul hömpölygő uniformizálódás és hatásvadász profitorientáltság közepette egyre nehezebb megtalálni és egyre könnyebb meghamisítani az egyedit. Bonamassa egyedi: bár stílusában elsősorban a Cream-hez és a Derek and the Dominos-hoz hasonlít Led Zeppelin-hatásokkal, mégis mind a dalok, mind a gitárjáték, de még a szövegek is hűen tükrözik zenéjének sajátosságait. Nem elég tehetségesnek lenni. John Mayer is tehetséges, mégis az egész karrierje egy XXI. századba ültetett Stevie Ray Vaughan-koppintás. Műanyag.

Bonamassa Zrínyiként védi a blues-rock továbbélésébe vetett reményt, de egyre kevesebb a tere.

Csak azokat tudja csatába hívni, akiknek régről valamilyen kötődésük van a műfajhoz, Szulejmánék mindenki mást bekebeleztek. Úgy tűnik, hogy bár egyre kevésbé van szükség és igény személyiséggel rendelkező, autonóm, egyedi és virtuóz blues-zenészekre, egyelőre megmaradnak, hála a ’40-es, ’50-es és ’60-as évek generációinak.

Joe Bonamassa-koncert, Budapest, Budapest Park, 2018. június 14.

Borítófotó: Promotion

Ruzsonyi Gergely

szerző: Ruzsonyi Gergely
honlap e-mail
Ruzsonyi Gergely 1996-ban született Budapesten. 2014-től az ELTE BTK kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója, önjelölt kritikus, a zene, a sport, valamint a főváros szerelmese.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum