KULTer.hu - Fraktálok a Waldorf erdő közepén
100181
post-template-default,single,single-post,postid-100181,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Fraktálok a Waldorf erdő közepén

Waldorfeszt 2018

Ahogy a koncert végén kilépek a levegőre, narancssárga fényben úszik a domboldal, a hegyek mögött pedig eltűnni készül a központi égitest. Csak állok és nézem. Sem kérdés, sem gondolat nem zavarja meg a pillanatot. Közben lassan gyűlnek a boldog fesztiválozók, akiket ugyanúgy megbabonáz a látvány, ahogy őseinket évezredeken keresztül. Valaki elkezdi énekelni a Tavaszi szél kezdetű dalt. Az egész valahogy giccs nélkül gyönyörű. Otthon vagyok.

Jó, de mi az, hogy Waldorf suli?

Képzeld el azt, hogy hat évesen, mikor iskolába mész, van még egy anyukád. Osztálytanítónak hívják, és a napja legnagyobb részét az tölti ki, hogy neked jó legyen. Ötödik osztályban egy évre görög leszel. Egész évben az ókori Görögország világáról tanulsz, év végén pedig egy hatalmas közös esemény keretein belül megszervezitek az olimpiát. Beosztanak egy városállamba, együtt építitek fel az egész falut (ötödik osztályos vagy!), zászlókat készítetek, és egy csodás ünnepség keretein belül versenyeztek egymással. Szent Mihály napján együtt nézitek végig a napfelkeltét, az Adventi kert ünnepségén pedig együtt fogadjátok be sok száz gyertya fényét.

Tizenkettedikben létrehoztok egy komplett színdarabot, rendezővel, dramaturggal, fénnyel, mozgással, zenével. Ha valaki azt hinné, hogy néhány gimis aranyosan elszínészkedik, nyugodtan hívd meg az előadásra: leesett állal bámul majd, hogy mit műveltek a színpadon. A darab dramaturgiája, rendezése szintén nagyszerű munka. Ekkorra már legalább egy hangszeren játszol, a kézügyességed fejlett, tisztában vagy a társadalmi rendszerekkel, és tökéletesen tudsz közösségben létezni. Amellett, hogy természetesen ugyanabban a rendszerben fogsz érettségizni, mint az állami oktatásban résztvevő diákok.

Ugyanebben az évben elkészülsz a saját projekteddel. Lehet bármi, amit szeretsz, és amiből év végén tudsz prezentálni, a lényeg, hogy elmélyedj a témádban, és kutass, keress, megismerj. A projektet egy órában prezentálod, és tartalmaz művészeti munkát is. Így született például Gödöllőn az aluljáróban Hundertwasser-kép, de készülhetnek különböző képzőművészeti alkotások vagy zeneművek. Valaki egyszer a gitárt, mint hangszert járta körbe. Aztán épített egyet. Aztán játszott rajta. Tizenkettedik osztályban. A tizenharmadik év gyakorlatilag az érettségiről szól. De ezekhez képest ez már mindegy is.

Megérkezés Waldorfiába

A fesztivált Zebegény festői falucskájában rendezték meg, azon belül is a Szőnyi Tábor biztosította a helyszínt. A terület Szőnyi István festőművész tulajdonában állt. Itt egyébként rendszeresen tartottak és a mai napig tartanak művészeti táborokat, a teret még üresen is átjárja az alkotó szellem. Az engem fogadó hölgy Apolka néven mutatkozik be, és már a bejáratnál nagyon kedvesek. Semmi stressz, mindenki laza, nyár van, csak most éppen a fesztivál bejáratánál várják az érkezőket.

Ahogy sétálok a Civil Réten, egyszer csak egy asztalnál beszélgetés foszlányai kúsznak a fülembe. Mintha a „fraktál” szót hallottam volna, de egyből el is hessegetem a gondolatot, hiszen mégiscsak egy fesztiválon vagyunk az erdő szélén. Ahogy közelebb megyek, látom, hogy a MateMorfózis alapítója, Pintér Gergő – aki, mint később számomra kiderült, a (halál;orgazmus) zenekar énekese – tart kiselőadást, a téma pedig ezek szerint mi lehetne más, mint a törtdimenziós alakzatok. Gyakorlatilag odarobbanok a hallgatóság közé, és próbálom legalább egy kicsit elhinni, ami történik. Természetesen az előadás majdnem végére sikerült odaérnem, azonban megemlítem, hogy a szakdolgozatomban én is foglalkoztam a témával. Néhány perc múlva már a nemlineáris termodinamikai rendszerek sajátosságairól beszélgetek a téma fent említett, elismert szakértőjével, az erdő szélén, körülöttünk gyönyörű emberek, napsütés, anyatermészet. Ha le kéne rajzolnom a földi Valhallát, ezt ábrázolná. És az egész még el sem kezdődött.

Én tényleg csak egy napra ugrottam le, egy lightos péntek délutánt és estét terveztem, és szombat délelőtt már meg is céloztam volna Budapestet, hogy aztán otthon csináljak semmit. Éppen ezen gondolkozom, miközben a színpadon a Szabó Benedek és a Galaxisok ad koncertet törzsközönségének. Egy pillanatra nem figyelek oda, és bennem is felébred az ártatlan gyermek, aki tényleg azért jött erre a bolygóra, hogy jól érezze magát. Óvatosan megkopogtatja a vállam, és azt kérdezi: „Hahó! Emlékszel még rám?” Körülnézek, és látom az önfeledten, jókedvűen bulizó fiatalokat, az átlagéletkor 18 év körül lehet. A fiatalok nagy része még nem lépte át az önállóság felelősséggel terhelt küszöbét, viszont már felnőttként viselkedik: az érettségizős/egyetemi évek boldog purgatóriumában él, ahol még a szülők által létrehozott védőburok biztonságában tapasztalhat, de már az egyetem, esetleg első munkahely szabadságában hozhatja meg saját döntéseit. Végigpörög előttem az elmúlt négy évem, mióta tesómmal a saját fotóstúdió mellett döntöttünk. „Akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink / felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint” – játssza a banda a gondtalan sorokat. Kontrasztként  eszembe jut az elmúlt néhány hónapom. Négy évvel ezelőtt azért döntöttem úgy, hogy szabadúszó fotós leszek, hogy akkor és azt csinálhassam, amikor és amit szeretnék, saját időbeosztással. Tanulva a korábbi tapasztalatokból, valami isteni sugallat folytán végre annyira szellősen hagytam a naptáramat, hogy eldöntöttem: én innen sehova nem megyek vasárnap délutánig. Sőt! Mondjuk kezdjük el a nyarat is ezen a gyönyörű helyen…

Pillanatképek

Egy sátrat állítok fel, akinek a gazdájával néhány perccel ezelőtt még nem is tudunk egymás létezésétől. A dombra vezető lépcsőt javítom a fokok melletti mécsesek fényében, miközben kalapáccsal a kezében érkezik a szintén ismeretlen segítségem. Önfeledten mozog a testem a Meszecsinka földöntúli zenéjére. Szendrői Csabival a létet fejtegetjük a backstage-nek kinevezett sátorban, miközben egy fröccsel a kezünkben bizonygatjuk egymásnak, hogy egyébként máskor tényleg nem iszunk. (Amúgy tényleg. Mondom!) A fűben fekszem, egy felhő kontúrját követem, ahogy elválik azúr hátterétől. A szalmabálák között ücsörgök, és próbálok csak közepesen elveszni egy fiatal lány ragyogó szemeiben. Bountys muffint majszolok, és igyekszem nem arra gondolni, hogy ez már vagy a tizedik aznap. A színpadot támasztva koncert után Sickratmannel beszélgetünk a zene világáról és a Korai Öröm különböző felállásairól.

Ez a fesztivál számomra a pillanatokról szól. Nem érzékelem a folyamatot, csak az éppen adott környezetet. Ez lehet egy koncert, egy beszélgetés, egy workshop. Valami izgalmas, szép, hasznos, és… mindenképpen .

A foglalkozásoknak, beszélgetéseknek a Civil rét nevű terület adott helyet. Standokkal jelen volt többek között a TASZ, a Greenpeace, a Budapest Bike Maffia. Az érdeklődőket egész nap várták az aktivisták, akik ugyanúgy részt vettek a tábor életében, mint bárki más, a réten elhelyezett asztaloknál pedig különböző foglalkozásokkal tölthette a délutánt bárki, kortól és nemtől függetlenül. A kosárfonástól kezdve a sarukészítésen és a zsonglőrködésen keresztül a közösségi festésig bármit ki lehetett próbálni. A közösségi festés képeit egyébként az Aurórában július közepétől bárki megnézheti.

A jurta beszélgetéseknek adott otthont; akit érdekelt, meghallgathatta, hogy miért és miben más a Waldorf-képzés az állami oktatáshoz képest. Ha az állami oktatási rendszert iskolának hívjuk, akkor ez egy olyan mesekönyv, ahol emberségre nevelnek. Téged. Nem azt a karaktert formálják belőled, amelynek kulcsrakészen el kell hagynia a középiskolát, hogy jó fogyasztó váljon belőle, amely gondolkodás nélkül szolgálja és kiszolgálja a politikai rendszert, és építi a fogyasztói társadalom rogyadozó légvárát.

Bulika

A Waldorfeszt Nagyszínpad egy kőépületben kapott helyet. Pénteken a hazai lo-fi stílus kedvence, a Mayberian Sanskülotts nyitotta a sort, a bandát követte a már korábban említett Szabó Benedek és a Galaxisok. Este tizenegykor a terepet átvette a Korai Trancemission, amely alatt jól érzékelhetően 10 évet emelkedett az átlagéletkor. Szép, hogy egy ilyen családias, emberi léptékű fesztiválon is mindenki megtalálhatta a saját zenéjét. Többek között én is, aki simán végigtomboltam másfél órát, és eszembe jutott, hogy ezért is szeretem a nyarat, mert az egészet végig lehet táncolni.

Szombaton a (halál;orgazmus) meghatározhatatlan tudóspunk nyitotta az estét, hogy kilenctől már a koncertről koncertre profibb Elefántra utazzunk. A Kedvenc felhőmnek című szám alatt spontán megfogtuk egymás kezét, és egy kört alkottunk. Arra nyitom ki a szemem, hogy a kedves barátom és szállásadóm a kör közepén egy fiúval egymással szemben csukott szemmel térdelnek, kezük pedig a kölcsönös tisztelet jeleként mellkasuk előtt az ég felé mutató ujjakkal, tenyereikkel összezárva pihen. Nem mondhatni rám, hogy könnyen elérzékenyülök, de azt hiszem, hogy ez alkalommal megtapasztaltam életem egyik legmeghatóbb pillanatát. Végül a Meszecsinka zárta az estét, miközben a tündérekre emlékeztető énekesnőjükön keresztül másvilági energiák törtek keresztül, és egy koncertteremnyi ember élhette meg a közös eksztázist. Imádtam minden percét.

A Szőnyi színpad biztosított fellépési lehetőséget a feltörekvő tehetségeknek. A szcéna nagyjából jól behatárolható; amennyit érzékeltem belőle, a zenekarok ismerték egymást, esetleg egymás együttesében is játszottak a tagok. Az előadók közül csak néhány volt meg korábbról, de ennek kizárólag a szcénában való járatlanságom az oka.

Így esett, hogy szombat délelőtt kénytelen voltam szembenézni létezésem legkomolyabb problémájával: kiderült, hogy a pultban lévő néhány bountys muffin jelenti a teljes rendelkezésre álló készletet a fesztivál hátralévő részére. Úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó elhagyni a műveleti terület tízméteres körzetét, és leültem a szemben lévő Szőnyi színpadhoz lerakott szalmabálákra, és onnan hallgattam az aktuális fellépőt, miközben gondolatban védőburkot vontam a csokis ambrózia köré. Barkóczi Noémi gyönyörű és sajátságos világát Tóth Dorothy (Nunki Bay Starship (halál;orgazmus) kísérte hegedűn. Én pedig végre csak ültem, majszoltam a muffint, és hallgattam a mesés sanzonokat. A kempelés annyira jól sikerült, hogy elkezdtünk beszélgetni két gyönyörű teremtéssel, akik egyébként a közösségi festés aktusát biztosították a táborban. Annyira jó fejek voltak, hogy megvettem a maradék három muffint, és közösen elfogyasztottuk, megpecsételve barátságunkat. Újra úgy éreztem magam, mintha emberből lennék. Jól esett.

A koncertet az Examine Quartet követte, akik most öten léptek fel, és egy szuper jazzkoncertet adtak: technikás, de befogadható (sőt!), ügyes, de nem öncélú zajkeltés, hanem egy kiválóan élvezhető zenei élmény. Este még elsétáltam arrafelé, és éppen a Felső Tízezer játszott, a Szabó Benedek és Galaxisokból ismert Sallai Lacival a frontvonalban. A srác nagyon élte, amit csinált, remek frontembert láttam a személyében (futó projektje egyébként a Dessert for Dinosaurs). A tőle balra lévő gitáros srác olyan szinten élte bele magát a buliba, hogy egy pillanatra azt hittem, egy Green Day-koncerten vagyok, és már vártam, hogy valaki legalább egy kicsit felgyújtsa a dobszerkót. Pont ez a frissesség, az őszinte átélés az, ami megkülönbözteti az ipari, tömegtermelésre szánt, hangalapú terméket a zenétől.

Vasárnap. Zárásként háromtól a Lóci játszik lépett fel a Szőnyi színpadon, nekik köszönhetjük a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan filmzenéjét. Tipikusan illik ehhez a közeghez, remekül leírja a hangulatot. Azonban én ezt már nem várom meg. Teszek még egy utolsó látogatást a rétre, elköszönök az elképesztően jó fej stábtagoktól. A szervezők közül sok mindenkihez volt szerencsém, egytől egyig kedves, segítőkész lányok-srácok, akik szívüket-lelküket, és erejükön felüli teljesítményüket beleadták, hogy mindenki a legjobban érezze magát. Bár Varga Balázs a fesztivál felelősségteljes főszervezőjeként gyakorlatilag minden pillanatban mindenhol ott volt, sajnos személyesen nem sikerült beszélnem vele, remélem legközelebb lesz rá alkalmam.

A Waldorfeszt magával ragadott, és már most beírta magát a jövő évi fesztiválnaptáramba. Elképzelni sem tudok szebb nyárindítót. Hazafelé a vonaton a közösségi festés két házigazdája, Lilla és Dóri volt az útitársam. Mindhárman fáradtan, de boldogan és feltöltődve hagytuk el Zebegényt, olyan emlékekkel, amelyekre szívesen gondolhat bárki a legnagyobb fesztiválok közben, vagy éppen egy függőágyon fekve nyár közepén, Mallorcán. Waldorfeszt, köszönöm, hogy megmutattad az elfelejtett, szabad énem, és ezzel a lelkesedéssel vághatok neki az év leghosszabb ünnepének, a nyárnak. Jövőre találkozunk!

Waldorfeszt, Zebegény, Szőnyi Tábor, 2018. június 1-3.

Borítófotó: Varga Orsi

Bokor Krisztián

szerző: Bokor Krisztián
honlap e-mail
Bokor Krisztián 1988-ban született Budapesten. Jelenleg Dél-Pesten él és alkot, kedveli a vizuális művészeteket, és határozottan kerüli az öndefiniálást. Korábban rendszeresen fellépett slam poetry rendezvényeken, ma inkább versek formájában műveli a szövegalkotást. Ébren töltött óráinak jelentős részét fényképezőjével a kezében tölti.

KULTprogramok

<< 2018. aug. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum