KULTer.hu - Gyilkosságok, érintések, forradalmak
100276
post-template-default,single,single-post,postid-100276,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Gyilkosságok, érintések, forradalmak

A 17. TIFF záróhétvégéje

Földrajzi szempontból is nagy merítéssel folytatjuk a 17. Transilvania International Film Festivalról szóló beszámolónkat. Kolozsvár szívében láttunk még velőtrázó norvég terrordrámát, éjfekete görög szatírát, lengyel kisrealista dramedyt, dél-koreai forradalmi filmet, sőt, megnéztük egy elsőfilmes román rendezőnő által Németországban és angol nyelven forgatott, az idei Arany Medvével díjazott videoesszét is, melynek középpontjában az intimitás és a test kérdése áll. Vegyük is őket sorra.

Utolya, július 22. (U: 22 July)

Erik Poppe egy Oscar-shortlistig jutó történelmi dráma után (The King’s Choice) Norvégia elmúlt néhány évének legnagyobb kollektív traumáját, a 2011 júliusában Anders Behring Breivik által elkövetett terrorcselekményeket választotta új filmje témájául. Az Utolya, július 22. olyan, mintha a Saul fia narratív alapvetését a Victoria formanyelvével keresztezték volna.

Egyfelől a film mindvégig egy áldozat szemszögéből ábrázolja a támadást, majd a túlélők menekülési kísérletét Utøya szigetéről, így aztán az elkövetőt csak néhány villanás erejéig lehet látni, és a szereplők körül zajló eseményekről sem szerez a néző többlettudást, a végig jelen lévő bizonytalanság konstans feszültséget teremt. Másrészt pedig, és innen a Victoriával való rokonság, Popper egyetlen kb. 72 perces beállításban (a támadás pont ennyi ideig tartott) állít emléket a terrorcselekmény áldozatainak. Ez az egy, rendkívül mozgalmas snitt pedig igazi bravúr.

A 72 perc alatt, melyet végig a szigeten töltünk, sokfelé követjük Kaját (Andrea Berntzen), a főszereplőt. A lány a hosszú snitt kezdetekor egyszerűen besétál a képkivágatba, így a kamera a sok száz táborozó közül gyakorlatilag „kiválasztja” őt, így a lány kísér végig bennünket a bő egyórás terroron. A rövid expozíciót követően hamar megbontják a gyermektábor idilljét az első lövések hangjai, és kitör a pánik a szigeten rekedt fiatalok között. Kaja, miközben saját életét is menteni próbálja, görcsösen igyekszik önzetlenül segíteni másokon, és saját testvérét keresi, akivel elvesztették egymást a támadás kezdetekor. Az Utolya, július 22. fojtogatóan izgalmas film, mely képes a terror természetéről releváns állításokat tenni, miközben a nézője elé tárja az igazi poklot. A film szeptembertől a magyar mozikban is látható lesz.

Sajnálat (Pity)

Babis Makridis sötét és kegyetlen, ezzel együtt pedig zavarbaejtően szórakoztató szatírája mintha Yorgos Lanthimos köpönyegéből bújt volna elő. A Sajnálat (anti)hőse egy ügyvéd (Yannis Drakopoulos), akinek a felesége kómában fekszik, így aztán környezete, legyen szó az asszisztenséről vagy épp a tisztítóban dolgozó távoli ismerősről, végtelenül sajnálja őt. A mások általi sajnálattól azonban a gyenge jellemű, vélhetően apakomplexusos férfi szép lassan függővé válik, ennek eredményeképp akkor tud csak igazán boldog lenni, amikor sajnálják őt, tehát akkor, amikor ő maga nem boldog. Súlyos és képtelen dilemma.

Makridis a témában rejlő abszurdumot éjfekete humorral nagyítja fel, az alaphelyzet mégis sokunk számára ismerős lehet: a mártírszerepben fürdőző, önsajnáltató embertípus nagyon is létező, épp ezért lesz igazán hatásos a Sajnálat. Lanthimosi recept ez, az életből kiragadott, valóságban gyökerező konfliktusokat, társadalmi feszültségeket, illetve magát az emberi gyarlóságot eltúlozni, allegorikus szintre emelni, majd stilizálva filmre vinni. Az óramű pontossággal megkomponált, jórészt statikus beállítások a neve nincs ügyvéd szomorúságfröccseikor a pimaszul előtérbe tolakodó komolyzenével párosulnak, így egy furcsa, maradandó és hatásos filmélményt adnak, ráadásul Makridis a végletekig fokozza az őrületet, a főhős egy idő után a lehető legbetegebb tettekre vetemedik a sajnálat kiharcolása érdekében. A Sajnálat így nem kíméli a nézőt, a végén pedig meg fogjuk bánni, hogy eleinte nevettünk az együttérzésre vágyó ügyvéd esetlenségén.

Ne érints meg! (Touch Me Not)

Az idei TIFF egyik legnagyobb szenzációja volt az elsőfilmes Adina Pintilie zavarbaejtő mozgóképes hibridje: még a Kultúrház hatalmas nagyterme is megtelt a második vetítésre, és a kolozsvári közönség percekig tartó tapsviharral fogadta ezt a kifejezetten nehéz, különös filmet. A Ne érints meg! félig-meddig dokumentumfilm, de tartalmaz fikciós és kísérleti filmes elemeket is, és bár beskatulyázhatatlannak bizonyul, a legtalálóbb besorolás talán a videoesszé lehetne. A formanyelvi hibriditás itt nem pusztán művészi önkény vagy bravúrkodás, a szét-szétmálló, szabálytalan filmszövet segítségével Pintilie képes intim közelségbe kerülni nézőivel is. Ez pedig kulcsfontosságú tényező egy olyan filmnél, melyben a szereplők lassú, de teljes kitárulkozását követhetjük.

Pintilie résztvevő megfigyelőként van jelen, a testiséggel kapcsolatos utazás kiindulópontja pedig Laura (Laura Benson), egy középkorú nő traumája, aki számára gondot jelent az emberi érintés, valamint saját testének elfogadása, azonban szeretné lebontani a gátakat, és végre felszabadulni. Pintilie különféle emberekkel hozza össze Laurát, akikkel szép lassan teljesen megnyílnak egymás, és ezáltal a nézők előtt is. A Ne érints meg! hihetetlenül mélyre ás, nagyon ritkán látni olyat, hogy egy film összes szereplője, a rendezőt is beleértve, ennyire kitárulkozna a kamera előtt – testileg és lelkileg egyaránt.

Bár a film inkább fontos, semmint a szó klasszikus értelmében jó vagy élvezetes, egy olyan élményt ad, melyre biztosan sokáig fogunk emlékezni, ha kellő nyitottsággal közelítünk felé. Tanulni is lehet egyébként belőle, főként a súlyosan testi fogyatékos Christiantól (Christian Bayerlein), aki példaértékűen ismeri és kezeli helyén a saját testét. A Ne érints meg! tényleg az a film, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kellene. A magyar mozikba novemberben érkezik.

Csendes éj (Silent Night)

A lengyel film továbbra is új aranykorát éli. Idén Cannes-ban Pawel Pawlikowskit a legjobb rendezőnek választották, Berlinben Małgorzata Szumowska Mug (Bögre) című szatírája nyert Ezüst Medvét, Az utolsó családot pedig tavaly Szófiában és Locarnóban díjazták. Könnyen lehet, hogy Piotr Domalewski elsőfilmjére is hasonló sikerszéria vár, a Csendes éj ugyanis amellett, hogy kifejezetten közönségbarát alkotás, érzékletesen mutatja be a káeurópai kispolgár mai dilemmáit és ábrázol olyan aktuális jelenségeket, mint a kivándorlás és annak hatásai például egy szűkebb családi közösségre. Az egyetlen nap alatt játszódó történet főhőse, Adam (Dawid Ogrodnik, aki az Idában és Az utolsó családban is játszott) külföldről tér haza, hogy családjával töltse a szentestét, és ha már otthon van, megpróbálja rávenni a família tagjait, hogy mondjanak le a javára a házuk közelében álló, megörökölt telekről.

Adam a telekért remélt pénzből Hollandiában kezdene új életet: céget akar alapítani, kiköltözve párjával. Végleges kivándorlási terveit persze a szülők nem nézik jó szemmel, ezen az alapkonfliktuson túl pedig lassacskán súlyos titkok és régi sérelmek is a felszínre törnek a karácsonyi vacsora alatt. A Csendes éj remek ritmusú film, kiválóan megírt párbeszédekkel és hiteles alakításokkal. A sok svenkre és lekövető kameramozgásokra építő formanyelv sikerrel hozza közel a nézőhöz az eseményeket, miközben a színvilágon enyhe stilizáltság érződik, mely által a film kifejezetten jól néz ki. Domalewski hitelesen ábrázolja a családi karácsonyozást a kötelező bájolgástól az indokolatlanul lerészegedő családtagon át a mindig vicces nagybácsiig, miközben szépen végigjárja a menjek vagy maradjak dilemma mindkét oldalát, nem elköteleződve egyik opció mellett sem. A Csendes éj a komoly téma ellenére kifejezetten szórakoztató és vicces, mely hangulatot kiválóan ellensúlyozza az időnként felerősödő dráma és az egyik jelenetben váratlanul berobbanó erőszak.

Egy taxisofőr (A Taxi Driver)

A közelmúlt legnézettebb dél-koreai filmje nem egy kilúgozott romantikus vígjáték, és nem is egy agyatlan akcióorgia. Jang Hoon valós eseményeket feldolgozó drámája az 1980-as gwangjui felkelést, majd az azt követő véres katonai beavatkozást veszi alapul. Nagy narratíva és az események tankönyvszerű ismertetése helyett a hangsúly egy taxisofőr, Man-seob (Kang-ho Song), valamint egy német újságíró, Peter (Thomas Kretchmann) közötti viszonyra helyeződik. Man-seob saját megélhetését és egyedül nevelt lánya sorsát szem előtt tartva, munkatársát kicselezve elvállalja, hogy a Dél-Koreába érkezett idegent jó pénzért Gwangjuba szállítsa. Az eleinte bohókás, nem kifejezetten empatikus, a politikai és társadalmi fejlemények iránt közömbös férfi hirtelen egy forradalom közepében találja magát, és szép lassan aktív résztvevőjévé válik a Dél-Koreában mai napig emblematikus jelentőségű szabadságharcnak.

Az Egy taxisofőr vállaltan a szélesebb közönséget célozza meg, nem sokat filozofálgat egyén és hatalom viszonyáról, mégis képes túllépni a didaktikus tanmese keretein. Man-seob – főként a két és fél órás játékidő első felében – egy kifejezetten vicces figura, a jellemkomikum mellett a helyzetkomikummal sem spórolnak az alkotók: a taxisofőr nem beszél angolul, a német riporter pedig értelemszerűen koreaiul nem tud, a közös nyelv hiányából több szórakoztató jelenet kerekedik, hogy aztán később a verbális kommunikáció kvázi lehetetlensége szolgáljon a két férfi között szövődő igaz barátság legfontosabb bizonyítékául. Jang Hoon biztos kézzel vezeti ezt az alapjaiban is roppant izgalmas történetet, színészei kivétel nélkül fantasztikusak, és a film egy pillanatra sem válik pátoszossá vagy giccsessé, pedig egy ilyen sztori számtalanszor nyáltengerbe fulladhatott volna. Még az egyébként arc nélküli, uniformizált ellenségnek is meg tudják villantani az emberi oldalát, és ugyan kicsivel több ilyen pillanat talán még elfért volna a filmben, az Egy taxisofőr így is egy letaglózó erejű, szórakoztató, minőségi közönségfilm, mely köröket ver a legtöbb mai hollywoodi midcult filmre. Remélhetőleg Hollywood nem kap kedvet egy remake készítéséhez…

A 17. Transilvania International Film Festival (TIFF) záróhétvégéje, Kolozsvár, 2018. május 25. – június 3.

Varga Ákos

szerző: Varga Ákos
honlap e-mail
Varga Ákos 1991-ben született, a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar, valamint filmelmélet-filmtörténet alapszakon 2014-ben, majd pedig ugyanott vizuális kultúratudomány mesterszakon 2016-ban. Rövid ideig televíziós műsorszerkesztőként dolgozott, jelenleg pedig a Viacom egyik csatornájának (RTL SPIKE) programszerkesztőjeként tevékenykedik. Szabadidejében a KULTer.hu portál állandó szerzője, és elhivatott szabadúszó filmforgalmazó.

KULTprogramok

<< 2018. jún. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum