KULTer.hu - Kire klikkelt ez a gyerek?
100608
post-template-default,single,single-post,postid-100608,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kire klikkelt ez a gyerek?

Kszi, Simon (Love, Simon)

Nem könnyű dolog kamasznak lenni, még akkor sem, ha egy amcsi tinifilm kertvárosi idillvilágában élünk. Ha az ember fia mindemellett történetesen azon vívódik, miként vállalja fel szexuális identitását a világ előtt, akkor pedig máris megvan egy ideális (és kortárs) hollywoodi kamaszdrámához az alapanyag.

A Becky Albertalli sikeres ifjúsági regénye (Simon és a Homo Sapiens-lobbi) nyomán készült film főhőse, a tizenhét éves Simon Spier látszólag kiegyensúlyozott, idillikus kamasz életét éli, autóval jár suliba, családi és iskolai körben egyaránt népszerű és megbecsült, azonban sem családja, sem barátai nem tudják róla, hogy meleg.

Miután az interneten összeismerkedik egy titokzatos környékbeli fiúval, aki osztozik a sorsán, Simon hamarosan rájön, nincs egyedül gondjaival. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy miközben szépen lassan szerelmes lesz névtelen online levelezőpartnerébe, egy osztálytársa zsarolni kezdi őt a véletlenül tudomására jutott kényes titokkal. Hősünknek egyszerre kell megbirkóznia saját kételyeivel és eljutnia a nagy „coming out” pillanatáig, illetve rájönnie, hogy ki is lehet az az arctalan rejtélyes személy, akibe belezúgott a neten.

Greg Berlanti filmje egy kedves álomvilágban játszódik.

Az iskolában egyetlen túlsúlyos, antiszociális goth/punk vagy videójátékfüggő diák sincsen, de még csak dohányozni sem dohányzik senki, a főhős pedig a Waterloo Sunsetet hallgatja (természetesen bakelitről), és John Lennonnak öltözik Halloweenkor. Szóval még véletlenül se higgyük azt, hogy bármiféle valós képet kaphatunk a kortárs amerikai tizenévesek világáról, helyette inkább olyan érzésünk lehet, mintha a készítők túl sokat nézték volna a Szívek szállodáját. Ez persze senkit se tántorítson el, hiszen a rendező vállaltan egy idealizált, inkább a ’80-as évek klasszikus tinifilmjeinek világáról mintázott, mintsem a kortárs, rideg valóságban gyökerező miliőt álmodott a vászonra. Aki pedig képes ennek minden pozitív és negatív aspektusát tolerálni (netán még élvezni is), annak nem okoz majd különösebb megrázkódtatást ez az elrugaszkodottság, mindenki más pedig inkább koncentráljon a sztori drámai aspektusaira.

Szerencsére ugyanis a lélekrajz és a karakterek területén már jóval valószerűbb húrokat penget a forgatókönyv és a rendező, ennek köszönhetően még ebben a miliőben is többnyire hitelesnek hatnak főhősünk problémái. A Kszi, Simon (a magyar címfordítás értelmére eddig képtelen voltam rájönni) sokszor bejáratott, a hasonló filmekben szinte kötelező érvénnyel érintett kamaszkori témák (szerelem, barátság, család, identitáskeresés stb.), illetve az ebben a műfajban kevésbé tárgyalt homoszexualitás köré építi főbb konfliktusait.

Berlanti filmjének talán legnagyobb erénye, hogy nem egy „melegfilmet”, hanem egy tinédzser útkeresésdrámát kíván letenni az asztalra.

A sztoriról úgy érezzük, hogy szexuális irányultságtól függetlenül bármelyikünkkel megeshet vagy megeshetett volna annak idején, ezáltal bárki, még a legelszántabb homofóbok is képesek azonosulni és átélni a főhős gondjait, vívódását és útkeresését. A rendező ódzkodik a direkt politikai-társadalmi diskurzusoktól, nem kíván ránk erőszakolni semmiféle szájbarágós melegjogi üzenetet. Ehelyett egy emberi, épp emiatt esendő és átélhető történetet tár elénk, ami a sorra elpufogtatott klisék dacára sem hat avíttnak.

A forgatókönyv többnyire jó arányérzékkel egyensúlyozik a dráma és a könnyedebb, humorosabb hangvétel között, és az utóbbi által prezentált mosolyra fakasztó pillanatok (köztük a Whitney Houston-féle I Wanna Dance With Somebodyra előadott, a „camp” esztétika határán egyensúlyozó álombéli tánckoreográfia jelenete) még az olyan szőrös szívűeket sem zavarják, mint én, aki legszívesebben ipari légkalapáccsal zúzná be a Szívek szállodája összes létező kópiáját.

A hangsúly egyedül az utolsó félórában tolódik el a már-már giccsbe hajló szentimentalizmus felé.

Kezdve az anya irtó manírosnak, szájbarágósnak ható monológjával (mely sem a könyvben, sem az eredeti szkriptben nem szerepelt, hanem az anyát játszó Jennifer Garner ötlete volt) és a – természetesen jó előre borítékolható – lehető legpozitívabb, cukormázas happy endben tetőzve. Mindezért nagyon kár, főleg mert lerombolja az előző másfél óra ügyesen adagolt – a téma és a környezet dacára –, túlzásokba ritkán eső szövevényét, de annyira mégsem teszi tönkre a sztorit, hogy a vége főcímet követően csalódottan álljunk fel székünkből.

Az ifjú színészgárda – akiknek többsége a valóságban persze inkább húszas, mintsem tízes éveit tapossa – igyekszik helytállni a rájuk osztott szerepekben, meggyőzően egyensúlyozni a dráma és a komédia határán, több-kevesebb sikerrel. A legkiforrottabb alakításokat természetesen elsősorban a főszereplőt alakító Nick Robinson (A nyár királyai, Jurassic World) és a 13 Reasons Why sorozatból ismerős Katherine Langford hozzák, rajtuk kívül talán még a saját lúzerségét és gátlásait egoizmussal palástoló zsarolót alakító Logan Miller említhető, aki képes egy olyan szinten irritáló karaktert hozni, hogy a néző legszívesebben a tizedik percben beverné a fejét egy téglával. A szülők szerepében két rutinosabb, elsősorban inkább akciófilmes szerepeikről ismer színész, Josh Duhamel és a már említett Jennifer Garner ugrik be egy kis „vendégjátékra”, de ők inkább csak a „kötelezőt” hozzák, nem igazán tesznek hozzá mindehhez.

Összességében tehát egy korrektül összerakott, színvonalában kissé egyenetlen, de hibái ellenére is szerethető, átélhető, nagyon is hollywoodi kamaszfilmet kapunk, ami nem akar több lenni annál, mint amit vállal, világmegváltó tervei nincsenek. Ez pedig – különösen egy mainstream stúdiófilm esetén – manapság már ritka az Álomgyárban.

Kszi, Simon (Love, Simon), 2018. Rendezte: Greg Berlanti. Becky Albertalli regénye nyomán írta: Elizabeth Berger, Isaac Aptaker. Szereplők: Nick Robinson, Jennifer Garner, Josh Duhamel, Katherine Langford, Alexander Shipp, Logan Miller, Keiynan Lonsdale, Jorge Lendeborg Jr. Forgalmazó: Fórum Hungary.

Rudolf Dániel

szerző: Rudolf Dániel
honlap e-mail
Rudolf Dániel 1987-ben született Budapesten. 2012-ben végzett az ELTE filmtudomány mesterszakán. Írásai megjelentek többek között a Filmkultúra, a Filmtett, a Filmvilág hasábjain, illetve több kötetben (Jean-Luc Godard dicsérete, Sára Sándor 80) is. Jelenleg a filmgyártásban dolgozik, illetve szabadúszó filmes újságíróként tevékenykedik.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum