KULTer.hu - Pokolban gyökerező családfa
100249
post-template-default,single,single-post,postid-100249,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Pokolban gyökerező családfa

Örökség (Hereditary)

Adott a kortárs horrorfilmeknek egy olyan vonulata, amely a zsáner unalomig használt elemeit csupán álcának használja. Helyettük inkább a függetlenfilmes art house érzést hívja segítségül, hogy annak igényességével és érzékenységével meséljen el társadalmi, kisközösségi vagy pszichológiai parabolákat. Persze, korábban is léteztek minőségi, művészi horrorok, ám a közelmúlt tucattermékei után különösen üdítő ez a pár évvel ezelőtt kezdődött fellendülés. Ari Aster első egész estés filmje is jól megfeleltethető ennek a kategóriának, és kis szerencsével a hullám egyik ikonikus alkotásaként fogunk rá emlékezni.

Már a film kezdetén is egy meglehetősen lehangoló élménybe csöppenhet a néző. A főszereplő család éppen a nagymama temetésére készül, ám már ekkor is valamilyen furcsa, feszült légkör uralkodik a vásznon, de a valódi gyász érzete alig-alig akar megmutatkozni. Mint kiderül, a nagymama és lánya, Annie (Toni Collette) kapcsolata közel sem volt felhőtlen. A mama egyedül a család kislányával, Charlie-val (Milly Shapiro) szemben tanúsított határozottan pozitívnak nevezhető érzéseket, így ő szenvedte meg legjobban az idős hölgy halálát. Természetesen nem lenne igazi a horrorfilmes élmény, ha innentől minden menne a maga megszokott, békés módján, ezért annak rendje és módja szerint derülnek ki a múlt titkai, érkeznek a váratlanabbnál váratlanabb pofonok, miközben a film folyamatosan hántja le magáról hagymahéjait, hogy végül megmutassa a felszín alatt rejtőzködő valódi borzalmak magvát.

Kis iróniával élve, talán a horror a legcsaládcentrikusabb műfaj. Sokszor állít a középpontba egészségtelenül, vagy legalábbis kifogásolható módon működő családokat, aberrált, perverz viszonyokat. Gyakori az erős szülő-gyermek, köztük is inkább az anya-fiú kötődés ábrázolása. A közhely szerint míg az apák a bűneiket, addig az anyák a tragédiákat és az azokból eredeztethető mentális deficiteket örökítik utódaikra. Sokszor az anyák maguk is az őrület peremén táncolnak. Hasonló a helyzet az Örökségben is. Toni Collette többségében remek (bár néhol azért a ripacskodással kacérkodó) alakítást nyújt a folyamatos borzalmakat elszenvedő anya szerepében. Kiválóan asszisztálnak mindehhez a családtagok is. Charlie személyében egy meglehetősen bizarr viselkedésű, beteges, láthatóan sérült kislányt ismerhetünk meg. A bátyja, Peter (Alex Wolff) egy tipikus zavarodott tinédzser, akinek már kezd cikivé válni a családja, és inkább a haverokat meg a füvezést favorizálja. A Gabriel Byrne által alakított apa pedig a film legpasszívabb karaktere: szkeptikus, szeretteivel többnyire semmitmondó beszélgetésekbe keveredő, távolságtartóan kommunikáló figura, akinek azért mégis fontos a családja.

A film központi konfliktusában sokkal fontosabb szerepe van a karakterek lelki alkatának és viselkedésének, valamint a családtagok közti dinamikának, mint elsőre látszik. Mert hiába tűnik fel a természetfeletti szál, a valódi fenyegetés és a borzalmak forrása sokkal kézzelfoghatóbb, mindazonáltal húsba vágóbb is.  A nem megfelelő kommunikációból eredően feldolgozatlanul maradó traumák és sorozatos elfojtások folyamatosan rombolják az amúgy is törékenynek tűnő családon belüli kohéziót és bizalmat. Minden karakternél megfigyelhető egyfajta eszképizmus: az apa az alkoholt és magányt választja, Peter a haverjait, Charlie elvan a saját kis világában, Annie pedig egyrészt a munkába, másrészt terápiás csoportokba menekül. Csak itt tud könnyíteni a lelkére nehezedő súlyokon, mert otthon, úgy tűnik, senki sem partner ebben. Ezek pedig mind közrejátszanak a család elkerülhetetlennek látszó széthullásában.

Nemcsak a színészi játék kiemelkedő, de az operatőri munka is. Pazar látványvilág tárul a néző szemei elé, amit nem elsősorban a speciális effekteknek köszönhetünk. Nagyon precízen, szinte festőien megkomponált beállítások uralják a látványt, és remek szimbolikus kifejezőereje van a kompozícióknak. Érdemes figyelni a képek nüansznyi részleteire, a szereplők és tereptárgyak elhelyezkedésére, valamint az időnként felboruló képegyensúlyra. Ugyancsak erős része a látványnak a kameramozgás, amely szintén dinamikusan követi és ábrázolja szereplőink interakcióit, kapcsolatukat. Elsődleges szerepe nem is a borzalmak explicit bemutatásában van, sokkal inkább épít a sejtetésre, a titokzatosságra és a leplezésre. A gyakran szűkre szabott képkivágások erősítik a feszültséget és a beállításoknak köszönhetően végig tapasztalható egy fojtogató, klausztrofób érzés – még a szabadtéri jelenetek esetén is.

A film viszonylag kevés brutalitással dolgozik, ám ezek a jelenetek a végtelenül naturalista ábrázolásmód miatt nagyon hatásosak és gyomorforgatóak. A film hangzásvilága is fokozza a nyugtalanságot ébresztő, nyomasztó hangulatot. Az elsőre furcsa, indokolatlannak tűnő hanghatások is többletjelentéssel bírnak, de mindig szépen simulnak bele az összképbe, hogy a film végére érve nyerjék el valódi értelmüket. Szerencsére a jumpscare-eket sem szórja bőkezűen a rendező, így rendkívül működőképesek maradnak, és amelyek mégis előfordulnak, azok is kerülik a kliséket (tehát sehol egy semmiből előugró macska vagy megcsörrenő telefon), és rendesen megalapoz nekik a szereplők meggyötört pszichéje.

A film szerkezetében adódnak azonban hiányosságok. Egy lassabb, ráérősebb bevezető szakasz után még mindig úgy érződik, hogy a történet csak építkezik valami felé, miközben a cselekmény látszólag áll. Ehhez képest a film utolsó harmada egy tömény, kaotikus kapkodásnak tűnik, ami viszont még ebben a formájában is hitelesen jeleníti meg azt a megelevenedő pokoljárást, amit a szereplők átélhetnek. Akadnak olyan történet- és cselekményszálak, amelyek nem kapnak elegendő hangsúlyt, a semmiből kerülnek elő, vagy egyszerűen csak nem illeszkednek megfelelően a filmbe. A narratíva és dramaturgia egyébként egészen sok helyen hasonlít a némileg rokon A boszorkány  című filmben megismerttel. Ez nem feltétlenül lenne hátrány, de az arra érzékenyeknek meglehetősen áthallásos lehet. A karakterek bemutatása, a feszültségkeltés, hangulatteremtés viszont így is végig erős marad, a baljós, fenyegető hangulat rátelepszik a film teljes egészére, hogy a végjátékban egy megdöbbentő antikatarzisba fusson ki.

Nagyon nehezen emészthető, felkavaró, lelkileg megterhelő és nyomasztó film lett az Örökség. Remek színészi játékkal és képi világgal rendelkezik, végig jól adagolja a feszültséget, meglepő fordulatoktól és finoman elhelyezett fekete humortól sem mentes alkotás. A kezdetben szimbolikus, metaforikusan is értelmezhető szörnyűségek ugyan valóban materializálódni látszanak, ám a valódi borzalmak mégis csak a toxikus és rideg családi viszonyokból fakadnak. Egyáltalán nem kellemes látnivaló, de minősége és a feldolgozott téma fontossága okán egy erősen ajánlott mű, amely a későbbiekben akár szilárd hivatkozási ponttá is válhat.

Örökség (Hereditary), 2018. Írta és rendezte: Ari Aster. Szereplők: Toni Collette, Alex Wolff, Gabriel Byrne, Milly Shapiro. Forgalmazza: Vertigo Média.

Laki Péter

szerző: Laki Péter
honlap e-mail
Laki Péter 1989-ben született Fehérgyarmaton. A Debreceni Egyetemen filmtörténet és filmelmélet szakirányos szabad bölcsész diplomát szerzett, majd az Eszterházy Károly Főiskolán mozgóképkultúra és médiaismeret, valamint család- és gyermekvédő tanári szakot végzett. Jelenleg a budapesti Bűvösvölgyben médiaértés-oktató. A Premier Magazin írója, versfordításait a Black Aether magazin közölte. Zenével kapcsolatos írásai a Voice of the Wicked véleményblogján jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum