KULTer.hu - Tiffesedés
100146
post-template-default,single,single-post,postid-100146,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tiffesedés

A 17. TIFF záróhétvégéje

Tiffesedés – főnév. 1. Kolozsvár állapotában beálló változás a nemzetközi filmfesztivál idején (az utcák, kirakatok, óriásplakátok szinte mindenhol a TIFF-et hirdetik). 2. A fesztiválra kilátogató újságírók egy-két nap alatt kialakuló beszűkült tudatállapota, amit a napi négy-öt film megtekintése idéz elő.

Ha tavaly azt fájlaltam, hogy a sajtós csomagomból hiányzott a térkép, idén valóban volt okunk panaszra, ugyanis az igen mutatós TIFF-hátizsákra (és annak feltételezett tartalmára) Ákos kollégámmal nem bizonyultunk jogosultnak. Ezen kívül mindennel elégedettek voltunk: a vetítések általában nem csúsztak, ismét sok után volt beszélgetés a rendezővel vagy producerrel. Szinte mindig telt ház előtt zajlott a program, pedig sokszor akkora nézőtereken ültünk, amik mellett az Uránia nagyterme is elbújhat.

Élet és semmi más (La vida y nada más)

Antonio Méndez Esparza egy észak-floridai fekete családot állít filmje középpontjába. Regina látástól vakulásig egy gyorsétteremben pincérkedik, férje börtönben, 14 éves kamasz fia nevelésére alig jut ideje. A dörzspapír modorú fiatal anya nehezen adja be a derekát a neki udvaroló férfinak, aki hiába igyekszik jó kapcsolatot kialakítani a problémás sráccal. A történet hitelességét és egyben dokumentarista jellegét a rendező amatőr szereplők bevonásával és az ő – improvizációra épülő – vezetésükkel alakítja ki, melyet nagyban erősít az a tény, hogy a film minden egyes jelenete egysnittes. Szemtanúi lehetünk annak, hogy anya és fia között szinte az egyetlen kommunikáció a veszekedés, így Andrew, aki apja hiányát (és egy lehetséges mostoha feltűnését) sem tudta még feldolgozni, egyre jobban magába fordul, és újabb összeütközésbe kerül a törvénnyel. Úgy tűnik, a spanyol rendező túlságosan beleszeretett a filmjébe, pedig ha lett volna szíve vágni, egy feszesebb és rövidebb alkotással ő és mi is jobban jártunk volna.

A ház (Ev)

Az iráni filmek olyanok, mint a dánok: nem tudnak rosszak lenni. Az elsőfilmes Ashgar Yousefinejad A ház című alkotására is igaz ez a megállapítás. A szűk terekben játszódó lélektani dráma (a címbeli házon kívül csak néha téved a kamera az udvarra vagy a közeli utcára) in medias res indul: halott apját hisztérikusan gyászoló fiatal nő megakadályozza, hogy a holttestet az érvényes végakarat szerint kísérleti célból az egyetemre szállítsák. A kissé túlbeszélt filmben egyszer sem látjuk a végig jelen levő halottat, hiszen a rendező fókusza a családtagok, szomszédok és más megjelenő emberek reakcióin van. A középpontba a halott unokaöccse kerül, aki fiaként ápolta az alzheimeres öreget és évek óta a házban él családjával. Neki kell mindennel foglalkoznia, az emberek hozzá fordulnak, ő pedig, ha kell, nyugtat, vitázik, verekszik, vagy épp higgadtan beszélget a halott eltemetéséhez görcsösen ragaszkodó unokatestvérével. Az epizodistaként felbukkanó szomszédok, az ismerkedni akaró fiatal rendőr vagy a hulláért érkező egyetemi alkalmazott az emberi gyarlóság, önzés és kiszolgáltatottság megtestesítői. A fényképezés követi a film alakulását: a kezdeti zaklatott jelenetek hosszú beállításokkal lettek rögzítve, a nyugodtabb párbeszédekre pedig a klasszikus beállítás-ellenbeállítás is megjelenik.

A korlátainkon túl (Over the Limit)

Ha más meséli el, nem hiszek neki. Történt ugyanis, hogy úgy ültem be a lengyel Marta Prus alkotására, hogy semmit sem tudtam róla, és csak a film végi feliratokból jöttem rá, hogy nem szabálytalan, lírai sportfilmet láttam egy orosz RG-sről, hanem egy dokumentumfilmet. A félelmetesen őszinte doksi hosszú évek munkájának gyümölcse, hisz minden szereplő a lehető legtermészetesebben viselkedik, mintha a kamera nem is lenne jelen. A 20 éves Margarita Mamun a főszereplő, őt látjuk edzésen, versenyen, magányosan ücsörögni, utazni, nagyritkán családja körében vagy szintén orosz olimpikon barátjával skype-olni. A ritmikus gimnasztikában tehetséges és eredményes lány viszont nem boldog, önbizalma pedig alig van. Ennek oka egyszerű: edzője, de legfőképp a szövetségi kapitány (mindketten nők) folyamatosan megalázzák, semmibe veszik („te nem ember vagy, hanem atléta”), a törékeny lánytól a harci szellemet kérik számon, miközben fontosabb számukra az ország érdeke, mint tanítványuk fizikai, lelki és mentális egészsége. Margarita pedig szó nélkül tűri a szitokáradatot, mocskolódást. Azt is el kell viselnie, hogy titka sem lehet, hiszen rákos apja kórházi kezeléséről gyorsan tudomást szereznek „felettesei”. Nézőként pedig egyre idegesebben kérdezzük magunktól, hogy miért nem látják, mennyire kontraproduktív a hibázó sportolót a földbe döngölni, gúnyolni, a maradék önbecsülését is elvenni.

A sportfilmes kliséket elkerülő Over the Limit megtervezett dramaturgia híján mintha nem tartana sehová, ezáltal mi is jobban átéljük a végtelen fizikai és lelki megpróbáltatások mókuskerekét. Margarita azért várja leginkább a riói olimpiát, mert utána végre pihenhet, megszakad a stresszes edzések és a csak ritkán sikeres versenyek nyomasztó egymásutánja. A film folyamán egyetlen teljes gyakorlatot sem látunk az olimpikontól, és csak a záró inzertből tudjuk meg, hogy Rióból arannyal tért haza, két napra rá meghalt az apja, ő pedig visszavonult a sporttól. Épp az olimpiai gyakorlata előtti bemelegítésen szakad el nála a cérna, görcsös megfelelni vágyása és a folyamatos lelki terror súlya alatt majd’ összeroppan, faképnél is hagyja edzőit. Ezek után pörölycsapásként éri a nézőt az olimpiai győzelem híre. Marta Prus filmje rendkívüli teljesítmény, hiszen végig a háttérbe húzódva a lehető leghitelesebben mutatja be egyrészt az élsportolólét gyötrelmeit, másrészt az elnyomás félelmetes erejét.

Egy lépés az angyalok mögött (Un pas în urma serafimilor)

A tavalyi év legnagyobb román filmsikere Daniel Sandu első egész estése lett, mely a közönség és a kritika szeretetét is kivívta magának. A két és fél órás alkotás igaz történet alapján készült, a papi szemináriumba járó rendező saját élményeit írta és rendezte meg húsz év távlatából. A minisorozatra is elegendő alapanyag résmentesen kitölti a játékidőt, szinte nincs is olyan jelenet benne, melyet fölöslegesnek éreznénk. A nagy hatalommal rendelkező román ortodox egyház és főleg az egyes hívők nagyon felháborodtak, pedig a film nem az egyházat, hanem a berkeiben található visszaéléseket állítja pellengérre. A kilencvenes évek második felében járunk egy moldvai bentlakásos papneveldében, amit a frissen bekerült kilencedikesek, leginkább a főszereplő (és egyben a rendező alteregója) Gabriel szemén keresztül ismerünk meg.

Először az iskolai rendre fittyet hányó, a kisebbeket megfélemlítő felsőbb évesek kerülnek a látóterébe, akikhez pár barátjával együtt csatlakozik. Majd osztályfőnökük, későbbi igazgatójuk, Ivan atya (Vlad Ivanov remek alakításában) üzelmei tárulnak fel előtte: a nyájasnak tűnő paptanár egy megalkuvásra, árulásra, hazugságokra épülő rendszert épít maga köré, amiben bárki bármivel megzsarolható, besározható. A hatalmával visszaélő, mindenkit manipuláló Ivan atya besúgásra kényszeríti a diákokat, hogy majd saját érdekében játssza ki a terhelő hamis vallomásokat. Nem nehéz a papi szemináriumban a posztkommunista társadalom paraboláját felfedezni. A coming of age történet felvonultatja a zsáner kötelező elemeit, de teszi mindezt minőségi fényképezéssel, kiváló színészi teljesítményekkel, remekül megírt forgatókönyvvel.

Az ember, aki legyőzte Don Quijotét (The Man who Killed Don Quixote)

Terry Gilliam Don Quijote-filmje el volt átkozva. Bő negyedszázad küszködés után sikerült rögzíteni és bemutatni az amerikai rendező alkotását, melynek balul sikerült korábbi forgatásáról dokumentumfilm is készült. Gilliam szélmalomharcát végül siker koronázta, és meglepetésfilmként a kolozsvári publikumnak kétszer is alkalma nyílt megnézni a valóság és fikció zavarba ejtő keveredését középpontba állító bő kétórás produkciót. Toby, a cinikus és elkényeztetett reklámfilmrendező (Adam Driver) éppen Spanyolországban forgat, nem messze attól a falutól, ahol lánglelkű fiatalként első kisfilmjét rögzítette. Mégsem tud nosztalgiával tekinteni akkori önmagára, mert az akkoriban Don Quijotét játszó spanyol cipész (Jonathan Pryce) beleőrült a method actingbe, és azóta a bús képű lovag szerepébe ragadva tengeti életét. Míg a csinos, 16 éves Angelica, aki hitt Toby biztatásának, bukott színésznő, majd eszkortlány lett. Múltbeli bűnei vezekléseként(?) kénytelen Sancho Panza-módjára kísérni az őrült „lovagot”, miközben a pikareszk kalandok alatt alázatot és felelősségvállalást tanul.

Toby a filmipar lelketlen kiszolgálója, egy kamerás gyarmatosító, aki semmit sem tesz, mikor az ő hibájából leég egy spanyol falu. Vele szemben ott van az öreg álmodozó, akit mindenki bolondnak hisz és kinevet. Markáns egyéni hanggal rendelkező filmesként ezt a két elrettentő szerepet vázolja fel magának Gilliam, aki a két ellentétes rendezői alteregót a film végére szándékosan összemossa, így lesz Tobyból/Sanchóból az új Don Quijote. Toby metamorfózisa közben, a hosszúra nyúló kastélyjelenet során döbben rá, milyen gerinctelen barátok, kollégák vették körül. A Cervantes regényére több szinten is rájátszó Gilliam amúgy is keserű képet fest a jelenről: hőseink vándorlásuk során hulladékkal teleszórt vidékeket, hatóságok elől rejtőzködő menekülteket látnak, mindenható orosz oligarchával találkoznak. A nemes eszmék szolgálatába álló Toby (szerelem, törődés) megőrülése egyszerre értelmezhető ismétlődő mintának, bukásnak és felemelkedésnek, ahol hősünk 21. századi Don Quijoteként egy fejjel kiemelkedik gyarló kortársai közül, miközben a szélmalom kereke épp a földhöz vágja.

A 17. Transilvania International Film Festival (TIFF) záróhétvégéje, Kolozsvár, 2018. május 25. – június 3.

Váradi Nagy Péter

szerző: Váradi Nagy Péter
honlap e-mail
Váradi Nagy Péter 1979-ben született Nagyváradon, a KULTer.hu vizuálKULT rovatának szerkesztője. A Debreceni Egyetemen végzett magyar, illetve mozgókép- és médiakultúra szakon. Több mint egy évtizedig egy fővárosi iskolában tanított. Jelenleg a budapesti Bűvösvölgyben médiaértés-oktató. Írásai a KULTer.hu-n kívül a Magyar Nemzet, a Prae, a Szépirodalmi Figyelő, a Debreceni Disputa és a Hitel folyóiratokban, valamint a Hamlet.ro és a Magyar Játékszín oldalakon jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. jún. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum