KULTer.hu - Viharverte érzelmi hullámvasút
100969
post-template-default,single,single-post,postid-100969,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Viharverte érzelmi hullámvasút

Telekom VOLT Fesztivál 2018

Múlthét kedden megfogtam a már kissé nyúzott utazótáskámat, felkaptam a kölcsönkapott sátramat, aztán megindultam Sopron felé, hogy részt vehessek az idei Telekom VOLT Fesztiválon. Ezúttal is felejthetetlen koncertélményekkel gazdagodtam mind a jó, mind a rossz változatból, de essünk is neki a 26. VOLT szétszedésének.

A tavalyi jubileumi fesztiválhoz képest az idei érezhetően kisebb volt.

Persze nem lehet minden évben olyan nagy buli, mint a 25. évfordulón. A színpadok elhelyezését megvariálták, így a két nagyszínpad elég messze került egymástól, hogy ne zavarják egymást az egyszerre futó koncertek. A hangosítás ezúttal kifogástalan volt – szinte – mindegyik színpadnál, a folyamatos eső, vihar és szél ellenére is.


A 0. nap sokak számára az utazásról és a megázásra való lelki felkészülésről szólt.

Ahogy közeledtünk az első koncert időpontjához, az ég egyre inkább sötétszürkévé változott, és hamarosan el is kezdett esni. Ez szerencsére a többséget nem akadályozta meg abban, hogy elmenjen káromkodni a nagyszínpadhoz, ahol a Bëlga bomlasztotta a kedélyeket és indította be a fesztiválhangulatot. A korai kezdésnek és az időnek köszönhetően nem volt hatalmas tömeg, de aki ott volt, úgy skandált, ahogyan azt kell.

Kilenckor, az eső tetőpontján végre színpadra lépett a nyolcvanas évek avatárja, a Depeche Mode.

Sosem tartozott a kedvenceim közé, valahogy nem éreztem a dalaikban azt a pluszt, a szikrát, azonban kedden megtérítettek. Dave Gahan egy karizmabomba, a showman kifejezés megtestesülése. Közel a hatvanhoz nagyobb bulit és hangulatot csinált, mint nála 40 évvel fiatalabb frontemberek, holott számos slágerük fel sem zendült a koncerten. A Depeche Mode sokszor sötét és nyomasztó hangzásához tökéletesen passzolt az eső és a minimalista színpadtechnika, amikor pedig meghallottuk a Personal Jesus intróját, mindenkit átjárt a szinte vallásos áhítat és a libabőr. Akiknek pedig nem volt elég a 80-as évekből, az a Tesco Disco Depeche Mode-afterjén táncolhatta ki magából a hit megérintését.


Sajnálatos módon a rossz idő az 1. napra sem javult, sőt, igazán csak akkor kezdett el esni. Ebből adódóan a pofára esések és a nyakig sáros fesztiválozók száma is jelentősen megnövekedett. A nagyszínpadot Mr. Pokol zenekara, az Apey and The Pea nyitotta meg szakadó esőben. Elég fura összképet adott a sátánt megidéző és bólogató fiatalok, és a keresztény rock messiására, Ákosra váró idősebb hölgyek díszítősora.

Morbid kíváncsiságom vezetett végül arra, hogy ellátogattam Ákos koncertjére.

Se a személyét, se a zenéjét nem kedvelem, de nem akartam egyből földet hányni egy olyan előadóra, akit még sosem hallottam élőben. Szeretném leszidni a zenét technikai szinten, de sajnos nem tudom, mert kompetens és jó zenészek játszottak a színpadon, egyedül a dalszövegektől éreztem magam kényelmetlenül. Feszélyezett az a mértéktelen bibliai és keresztény töltet, ami az énekes személyéből kiindulva enyhén szólva is visszásan hat. Ezen felül pedig kevés mogorvább közönséggel találkoztam, mint az Ákos-fanok.

Mivel csak bizonyos mennyiségű Jézus-allegóriát tudok befogadni, átverekedtem magam a Kiscsillagra alterkedni.

Ekkor már alig vártam, hogy táncolhassak egyet a Hurts indie rockjára, azonban az időjárásnak más tervei voltak, és a lehető legnagyobb felhőszakadást tartogatta az ég a brit szívtiprók koncertjére. Azonban a hangulatot ez sem rontotta el, a sörpultok mellett mindenki átérezte a kicsit sírós és nagyon hangulatos indie éjszakát.

A 2. nap olyan nagy nevek érkeztek a nagyszínpadra, akikre rajongóik fanatikus imádattal tekintenek, így valószínűleg sok ember lábára rálépek a most következő sorokkal. De mielőtt beszélnék a porcelánboltban mászkáló elefántról, muszáj megemlítenem a 30Y-t, és a Tankcsapda Lukács fél évszázad című koncertjét.

A magyar rock két ikonikus bandája lépett fel egy időben, akik a spektrum két végén helyezkednek el.

Lukácsék már nagyon régóta nem az a banda, amire boldogan emlékeznek az emberek lázadó korukból. A banda sajnos pontosan annyira a gépezet része, mint bárki más. Minden egyes hang és régi sláger hamisan, kétszínűként hatott a nagy rocklázadók szájából az alig egy és negyed órás jubileumi koncerten. Ezzel szemben az Ipszilon mindig is ugyanaz a NEVKO-s tánctanár maradt az én szememben és a rajongókéban is, akik Pécsről elindították az alterforradalmat. Talán a stílusból adódik, de koncertjeiken jobb szájízzel tudtam azt énekelni, hogy „most már az sem bánom”, mint a konkurens jubileumon, hogy „az élet a legjobb méreg”.


Mire leszállt az éjszaka és minden négyzetméterre legalább három Iron Maiden-pólós rocker jutott, készen álltam rá, hogy a brit legendák leolvasszák az arcomat, amit viszont cserébe kaptam, az egy cirkuszi szemfényvesztés volt.

A foci VB miatti negyven perces késés remekül bemutatta a banda koncerthez való hozzáállását.

Amint színpadra léptek, egyértelművé vált, hogy a produkció inkább szól a sallangokról, mint a zenéről: a díszletek és a színpadi kellékek kerültek a középpontba. Az egész fesztivál ideje alatt itt volt a legrosszabb a hangosítás, mind hangerő, mind hangminőség szempontjából, miközben ez volt az első éjszaka, amikor nem esett az eső és szélvihar sem volt. A rengeteg rocker pedig szépen, csendesen nézte végig ezt a show-műsort, aminek mélypontja az Eddie-vel kardozó Bruce Dikinson volt a The Trooper közben.

Ekkor lett cirkusz a metalból.

Hiányzott az a hangulat, erő és intenzitás, amivel egy ilyen kaliberű bandának rendelkeznie kéne, és amit például a Depeche Mode vagy tavaly a Linkin Park alatt érezni lehetett. De természetesen a rajongóknak ez mit sem számít, ők megkapták, amiért idejöttek. És utána nagy valószínűséggel haza is mentek, mert a 3. napon jelentősen megcsappant a fesztiválozók száma.

Az időjárás kezdett javulni, de sajnos még hátra volt egy nagy pofára esés, ráadásul tinikorom egyik ideáljától, ugyanis a Limp Bizkit egy siralmas koncerttel szúrta ki a szemünket. Mintha a fellépés előtt két perccel kelt volna fel Fred Durst, lassan vánszorgott a színpadon, hangjában pedig mértéktelen unalmat véltem felfedezni, miközben sikertelenül próbálta életre kelteni a közönséget.

Rengeteg időhúzás és mellébeszélés körítette a zenélést.

Arról nem is beszélve, hogy nagyjából hét saját dalt játszottak el, a többi mind Nirvana-, Blur-, Rage Against The Machine-szerzemény volt. A sok cover azt az érzést keltette bennem, mintha egy Lithium Night ft. Fred Durst-re tévedtem volna, és ezt a lehető legrosszabb értelemben mondom. Sok duma, kevés akció. Azért a koncert vége felé mind Durst, mind a közönség észhez tért, még Wes Borland is bekerült a moshpit közepére gitározni.

Szerencsére volt egy igazán fénylő szupernóvája a 4. napnak, a The Kills visszahozta a rockbandákba vetett hitem.

Két karizmatikus frontember, nagyszerű zenészek, erővel és intenzitással teli dalok, amik időnként ugrálásba vagy melankóliába taszítanak. A késő este pedig a lemezlovasoké volt, Steve Aoki megizzasztotta és összetortázta a tömegeket, végül Chester Bennington-megemlékezéssel zárta a szettjét, a Necc Party alatt pedig hajnali ötig retrózhatott mindenki.

Az utolsó napra természetesen kisütött a nap, és verőfényes nyári délutánon bulizhattunk egy utolsót.

A nagyszínpadon a Brains nyitott a tőlük megszokott bulival, akik a korai kezdés ellenére is hatalmas hangulatot csináltak, és elkezdték bevonzani a közönséget. Őket követte a Clean Bandit, napjaink legnagyobb tánc- és popslágereinek agytrösztjeinek bandája, akikkel később egy interjút is olvashattok majd az oldalon.

A Halott Pénz elől a magyar alter bugyraiba menekültem.

Először a Szabó Benedek és a Galaxisok kínos és bús naplóbejegyzéseire sírtam egy kicsit, majd pedig az Elefánt mérges önsajnálatára ugráltam egy nagyot az éjszaka tetőpontja előtt. Szerencsére az idei VOLT keretes szerkezetűre sikerült. Amilyen nagy synth rock mennyországot hozott el a Depeche Mode, legalább olyan hatalmas metal zúzást zúdított a nyakunkba az Avenged Sevenfold, ahol az összes felgyülemlett frusztrációmat kiereszthettem magamból. (Ezt sajnos az egyik kedvenc napszemüvegem bánta.)

Másnap sátrat a tokba, fesztiváljáratról ki, telekocsiba be, egy meglehetősen esős, sáros és szélsőséges élményekkel telepakolt fesztivállal a hátam mögött.

Telekom VOLT Fesztivál, Sopron, 2018. június 26-30.

A fotókat a Rockstar Photographers készítette.

Bogdán Erik

szerző: Bogdán Erik
honlap e-mail
Bogdán Erik 1994-ben született Kaposváron. 2015-ben végzett a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Kommunikáció és Médiatudomány szakán. Jelenleg ugyanitt folytatja tanulmányait a kar mesterképzésén. Elsősorban a popkultúra és a „nerdkultúra” foglalkoztatja.

KULTprogramok

<< 2018. Júl. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum