KULTer.hu - Emberszám
102269
post-template-default,single,single-post,postid-102269,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Emberszám

Brandon Hackett: Xeno

Ifjú sci-fi-befogadóként elgondolkodtam, mi alapján nevezik meg egy-egy bolygó lakóit. Később arra jutottam, bármilyen (fiktív) világ részese is lesz az ember, elsajátított világnézete nem változik, önmaga marad, így a megnevezés is hordozni fog magában valamit, ami erre a megtanult rendszerre utal.

A merengésemre persze az is válasz, hogy minden saját szemszögből ismerhető meg, s ennek a nyelv is része, ami a megértés folyamatához tartozik.

Az első kérdés – amit tulajdonképpen a regény is vizsgálata tárgyául tesz –, hogy mi az ember.

Mi jellemző rá? Mitől az, ami? Ami pedig tőle különböző, mi alapján az? „A hidrák a firkákat nyüzsgőknek hívják, bennünket tátogóknak, a firkák az ostorosokat kuszalakóknak, a hidrákat víznyelőknek, bennünket szögleteseknek. Egy biztos, mindannyian gúnyos vagy lenéző elnevezést találtunk a többi civilizációra. Ebben nem különbözünk egymástól.” (25.)

Hogy hogyan látjuk magunkat, befolyásolja azt, miként értékelünk másokat.

A kényszerű együttélés, amelyet a migrátorok eljövetele hoz, alapjaiban kellene, hogy megváltoztassa a gondolkodásmódot, hiszen egy új világrend születik. A szokatlan, idegen behatás megmutatja a valódi arcot, akár egy faj (pl. ember), akár egy individuum esetében. „Egymás számára mindannyian xenók vagyunk.” (7.) A másság megértése pedig kardinális kérdése annak, hogy kik is vagyunk mi: ahogy másokat elfogadunk, úgy fogadjuk el magunkat is.

A filozófia a sci-fi műfajának sajátja.

A művekben megfogalmazott kérdések motívumként szolgálnak, elgondolkodtatják az olvasót vagy nézőt. A leglényegibb probléma a másság, annak elfogadása vagy elutasítása. A Xeno pedig címével is ezt a gondolatot vezeti be. A világ, amelybe betekintést nyerünk, már korántsem az általunk ismert érába vezet, holott a történet alig száz évvel tekint előre.

Egy olyan Földön járunk, ahol a gondjaink (a teljesség igénye nélkül: hulladékszennyezés, tömegeket érintő éhínség) már megoldásra találtak.

Ha tekintetbe vesszük, hogy manapság ezek azok a kulcsszavak, amelyek leggyakrabban előfordulnak a fajunkat érintő vészforgatókönyvekben, igazán optimisták lehetünk a regény felütését látva. Csakhogy az ember nem ilyen. Inkább olyan, mint egy népmesében pórul járó hős, aki nem elégedett azzal, amije van, és addig kér egyre többet és többet, míg önmaga vesztét nem okozza. „Számtalan tanulmány foglalkozott azzal, mi történt volna a három civilizációval a migrátorok nélkül, és a legtöbb arra a következtetésre jutott, hogy néhány évtizeden belül valószínűleg mindegyik összeomlott volna.” (206.)

A titokzatos migrátorok megjelenésével, illetve a fajok egymást segítő megoldásaival a felsorolt problémák megszűnnek, sőt az emberiség különböző csoportjai közötti ellentétek is nyugodni látszanak. Azonban új problémák alakulnak ki, a fiktív, fejezetek elején található szövegek (pl. tanulmány- és interjúrészletek) pedig ennek a kényszerített migrációjú világnak a valós problémáit is felvetik, pl. mi lesz azokkal a gyermekekkel, akik más bolygón nőnek fel, mit neveznek az otthonuknak, milyen a kultúrájuk, a biológiájuk. „Az Ellipszis és a Hydrus alacsonyabb gravitációjához hosszú távon az emberi test módosul, a vázrendszer törékennyé válik, emiatt idővel lehetetlenné válik a Földre való visszatérés.” (141.)

A fajok kényszerű társadalmi, politikai keveredésével elindított folyamatok nyomán viszont felvetődik a globális kérdés, hogy kiket jobb gyűlölni: az elnyomókat vagy másokat, akik hozzánk hasonlóak (pl. ugyanúgy elnyomottak)? A gyűlölködésnek még nagyobb táptalajt biztosít, hogy sok millió ember kényszerül más bolygókra, ezzel egyidejűleg más fajok érkeznek a Földre, akik ugyanúgy kényszer hatása alatt állnak, mint a kitelepítettek. A firkák és a hidrák olyannyira eltérőnek tűnnek a homo sapiens sapiensektől, hogy bár az évek alatt jól áthidalódnak a nyelvi nehézségek, a bizalmatlanság és az idegengyűlölet, sőt a pusztítási vágy szervezett rendszerré növi ki magát.

Sokatmondó a (kitalált) tanulmányrészlet, amely szerint a három faj közül az emberek körében a legnagyobb arányú a más fajok iránt érzett elutasítás.

Ez a regény fontos eleme, főként a főszereplő, dr. Olga Ballard jellemének aspektusából, aki az őszinte, a tudomány elkötelezett kutatójának karakterét jeleníti meg. Az elismert xenokutató az idegen fajok tanulmányozásával foglalkozik, állásfoglalásával egyszerre képviseli az emberiséget, és egy olyan idealista álláspontot, amelyet útja során végül fájdalmasan és kérlelhetetlenül felül kell írnia.

A szülőkről alkotott kép alakulása is fontos a műben.

Olga kitüntetett családba született: apja, Benjamin a legelismertebb xenokutatók közé tartozik; anyja a migrátorok által kijelölt szónokká válik. A szónokok tudatukban befolyásolt lények, akik biológiai szócsövei a migrátoroknak. Ezt a más világokat gyarmatosító fajt és kinézetét senki sem ismeri, a félelemérzetet így táplálják a bolygólakókban, akik fennhatóságuk alá kerültek. Olga önmagában eltemeti édesanyját, amikor szónok lesz belőle. Kutatásaiba menekül, és amikor a cselekmény elején anyja szenvtelenül bejelenti, lánya is egy ilyen irányított szócső lesz hamarosan, kénytelen hátrahagyni karrierjét, hogy meneküljön – azaz ember maradhasson.

Létének fontos pontját képezik „imádott xenói”, ahogy bátyja, Mark több ízben is élesen fogalmaz.

A két testvér viszonyára a regény egészében jellemző a kiéleződött, egyik pillanatról a másikra robbanni képes állapot. Ennek fő oka az apjukhoz való viszonyuk, akinek elhivatottsága a munkája iránt mindkét gyermekében másfajta pszichés hozzáállást alakít ki: Mark – akire Olga egyszerre néz fel és utasítja őt el – katonai, majd politikai pályát választ, s nem osztja apja és húga nézeteit a xenókról, inkább ellenségként tekint rájuk. Kettejük nézeteinek ütköztetése folyamán kirajzolódnak azok a dilemmák, amelyek a legősibb ösztönökből és a legelemibb szeretetből fakadnak: utasítsam el, vagy fogadjam el a másikat, aki idegen tőlem?

Elfogadni és közel engedni mindig nehéz, valakinek pedig lehetetlen. A megismert fajok mindegyike furcsa – ha egyszerűen akarok fogalmazni. A hidrák világát olyannyira áthatja a teljesítménykényszer és a versenyszellem, hogy fejlesztéseikkel majdnem vesztüket okozzák. Biológiájuk a vízi életmódhoz alkalmazkodott, az emberek között hidrotartályokkal tudnak életben maradni, ez utal arra az elszeparáltságra és mélységes titkolózásra, amely szintén nagyon jellemző erre a fajra.

A firkák számára a tehetség és a művészet uralkodik mindenekfelett, az alkotásban keresik a tökéletességet.

Sőt a gazdaságukat, a politikai életüket is azok a firkák irányítják, akik a legtehetségesebbnek ítéltetnek. „Az igazság egy # E 52612 megértésre váró festmény.” (83.) Szerepük a Xenóban azért is meghatározó, mert Olga a cselekmény elején tér vissza a Földre, előtte több évet a Spektrum bolygón, a firka civilizáció bölcsőjében tölt. Már maga az égitest neve is beszédes, utal a színekre, s ez a hatás a mű egészén keresztül lényeges elemként hat. Olga, az olvasót kalauzoló elbeszélő, színekben gondolkodik, hiszen azon civilizáció részévé vált, amelyben hosszú időn keresztül élt, szocializálódott. A narrációban is jelentős szerepet kapnak a színek és az árnyalatok. A firkák művészek, életszemléletük is e köré rendeződik, s a szépség utáni vágyuk engedi meg, hogy túllépjenek fájdalmaikon, óvatosságukon vagy akár a halálon.

A regényben az egyik legtitokzatosabb és ebből fakadóan a legfélelmetesebb fajnak az ostorosokat láthatjuk.

A hatalmas tengeri csillagokra emlékeztető lények egy aszteroidahálóban élnek, ezzel is utalva emlékeik töredezettségére, amelyet egy rejtélyes vírus okoz. „Milyen érzés lehet, hogy szétfolyik körülötte a korábban sziklaszilárdan érzékelt világ, elvesznek a részletek, idegenné válnak a korábban ismerős tárgyak, és ijesztő helyekké a korábban ismerős helyek?” (146.) Az ostorosok ugyan a hidrák, firkák és emberek által benépesített gyarmatrendszer részei, mégis elszeparálódnak tőlük: mindenféle kommunikatív szándék meghiúsult az irányukba. A regény fantáziadús (pl. hőalapú) kommunikációs formákat mutat be, és jelzi, hogy a szavak vagy másféle jelek értelmezése milyen sokféle, és ezért bizonytalan. Olga felfedezései során szembesül azokkal a nehézségekkel, amikor apró momentumok, gesztusok eltévelyítenek annak a tartalomnak a megértésétől, amely miatt eredetileg a küldő szánta. Az ostorosok egy negatív jövőképet is megjelenítenek, a múltját feledő civilizáció disztópiáját mutatják meg. „A fajuk megállíthatatlanul sodródik a megsemmisülés felé. A migrátorok lassú halálra ítélték őket. Mi lesz, ha az emberi fajjal is ugyanezt teszik, mi van, ha éppen a saját jövőjüket látják?” (173.)

A mű rengeteg fordulatot tartalmaz, amelyek miatt folyamatosan át kell értékelnünk biztosnak hitt nézeteinket.

Az „emberszámba vesz” kifejezés olyan értékkel bír, amelyet a Xeno is vezérelvéül választ. „Nem számít, ki milyen égitesten született, ettől még mindannyian Isten teremtményei vagyunk, mi emberek ugyanúgy, ahogy a firkák, a hidrák vagy az ostorosok. Még a migrátorok is.” (371.) Olga szerint különbségeink ellenére mindenkit ugyanaz illet meg, azonban szembesülnie kell ennek gyakorlati nehézségeivel. A másokkal folytatott elvi csatákat végül önmagában kell folytatnia, illetve a regény lehetőséget ad az olvasónak arra, hogy továbbgondolja a lehetséges jövőképeket.

Brandon Hackett: Xeno, Agave Könyvek, Budapest, 2017.

Somoskői Beáta

szerző: Somoskői Beáta
honlap e-mail
Somoskői Beáta 1986-ban született Salgótarjánban. A Debreceni Egyetem magyar, történelem, etika szakán tanult, a Pálffy István Színháztudományi Szakkollégium tagja volt. Írásai megjelentek a Szkholion, a Zempléni Múzsa, A Vörös Postakocsi lapjain.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum