KULTer.hu - Ma már nem ölök
102388
post-template-default,single,single-post,postid-102388,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ma már nem ölök

Szvoren Edina: Verseim – Tizenhárom történet

Reményeim szerint Szvoren Edinára nem csupán a szakma figyelt fel az elmúlt évtizedben. Ha más nem, a Jelenkor 30/30-as listája (az 1987–2016 között megjelent legjobb kisprózakötetekről) ráirányította a figyelmet a szerzőre, és a nagyközönség is nekifogott a Pertu, a Nincs és ne is legyen és Az ország legjobb hóhéra olvasásához. Ezek a Szvoren-művek a 213 könyvet sorba állító listán a második, a tizenkettedik és a tizenharmadik helyezést érték el a kritikusi szavazatok alapján.

Most újabb könyvével ismerkedhetünk, hisz megjelent a Verseim című gyűjteménye, amely a cím keltette várakozások ellenére igenis prózát tartalmaz, novellákat, elbeszéléseket, ám attól tartok, ez a kötet sem válik igazi bestsellerré.

Szvoren Edina most is olyan dolgokról ír, amelyekről inkább hallgatni szoktunk, vagy amiket észre se akarunk venni.

A Verseim egyik hőse ezek tárgyi megfelelőiről így beszél: „Ezen az égtájon […] a szem elől eltüntetett dolgok tartománya népesebb, mint a láthatóké” (109.). S hogy miket tüntetünk el szívesen, miket helyezünk látókörünkön kívül a nem tárgyi dolgok közül? Szvoren Edina köteteiből úgy tűnik, hogy a kapcsolataink defektjeit, a túl erős vagy éppen hiányzó érzelmi kötődéseink következményeit, a testi-lelki erőszakot, a szexuális orientáltság társadalmilag kevéssé preferált formáit, például a leszbikusságot, illetve a titkolt szexuális szokásokat (erotikus fantáziálgatást, maszturbációt, fetisizmust). Tulajdonképpen mindazt ide sorolhatnánk, ami a lektűrökből kimarad, s bár jelen van a horror és a thriller zsánereiben, de ott elidegeníthető távolságban.

Velük szemben Szvoren eseteire nem nézhetünk hűvös távolságtartással, nem mondhatjuk: nincs közünk hozzájuk.

Az ő hőseivel muszáj azonosulnunk, mert olyan magától értetődő természetességgel mondják el történetüket, hogy azt érezzük: nem kívánatos viselkedésük, mentalitásuk csírái bennünk is ott rejtőznek. S megfelelő körülmények közt – napfényre kerülve – szárba szökkenhetnek. Szvoren Edina új kötete – többek közt – ennek a folyamatnak, változásnak az érzékeltetésében mutat némi újdonságot a legutolsó kötethez, Az ország legjobb hóhérához képest, s jelez visszatérést a két korábbi gyűjtemény olyan írásaihoz, mint a Balhonai lányok, a Bizalom, a Hundeschule és a Térre, le.

A Verseim legtöbb elbeszélése (a tizenháromból kilenc) folyamatot prezentál, azt, hogyan alakul a narrátor-főhős élete, kapcsolatrendszere és személyisége (esetleg véleménye) adott feltételek között. (Mint egy kísérletben, à la naturalisme.) E folyamatot, elmozdulást, változást szemléltető írások közül azok a legizgalmasabbak, amelyek – az elbeszélői tudat csapongása következtében – többrétegűvé válnak, így többféleképpen értelmezhetők.

Mesteri információadagolással, az elhallgatás, késleltetés, a megbicsakló gondolatmenet, a véletlenszerű elszólás prózatechnikáival teremtik meg a feszültséget.

A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak című novella például tele van titokkal. Jó ideig nem tudni, kik élnek együtt házas- vagy élettársakként (csak lassan derül ki, hogy két nő), hogy mi a baja a gyermeküknek, és miféle furcsaságot észlel az elbeszélő a hazatérő társán. Ráadásul egy képtelen, abszurd feltételezésre fut ki a történet: az elbeszélő úgy véli, hogy a barátnője elvesztette az árnyékát. Ha hiszünk a narrátornak – márpedig elég meggyőző a maga ijedelmével és érzelmi fordulatával –, akkor fantasztikus elbeszélésként, afféle Schlemil Péter-históriaként olvassuk a sztorit. De mi van akkor, ha az árnyékhiány érzékcsalódás csupán, és az öncsalás, önáltatás eszköze? Mert mondjuk, a főhős attól fél, hogy a barátnője elhagyja (sok szó esik egy Szidi nevű munkatársról), s akkor annak gyermekétől is meg kell válnia. Mert a varródobozban nincsenek éjszakai állatok, de a képzeletünkben megteremthetjük a magunk éjjeli szörnyeit, kísérteteit, ha ezen az áron megszabadulunk egy nagyobb veszteség rémétől. (Mert az árnyék nélküli barátnő kinek is kellhet őrajta kívül?)

Ha nem csupán a féltékenység, hanem az irigység motívumaira is felfigyelünk a szövegben, például arra, hogy az elbeszélő maga is szívesen megszülte volna „közös gyermeküket”, és akkor talán egészségesebb a fiúcska, s ami még fontosabb, őhozzá ragaszkodik olyan szenvedélyesen, mint az anyjához, akkor megint más jelentést kap a történet. Akkor „az árnyék nélküli asszony” meddősége is eszünkbe juthat Richard Strauss operájából, illetve az, hogy miféle ellenséges érzelmeket fojthat el egy-egy ember magában, s milyen torzulást okozhat az elfojtás.

A kötet több írása is szembesít a fentihez hasonló, Abszurdisztánba vezető átváltozással.

Leginkább azzal, hogy az érzékelésünk megbízhatatlanná válhat, ha szorongások uralkodnak el rajtunk, s nem merjük tudatosítani őket. A Látogatókban egy közlekedési balesetet okozó elvált asszony éli bele magát olyan erősen a bebörtönzésével kapcsolatos félelmekbe, hogy mire ítélet születik (felfüggesztett börtönt kap), a hálószobájában már börtönt lát három másik börtönlakóval, s ennek tudatában él tovább. Persze a szorongásait csak valószínűsítjük, szólni ezekről ő sem tud. Érzelemmentesen beszél, s látszólag így is él az Áruházi blues narrátor hőse is. Naplószerű jegyzetei szerint ő egy áruház panaszrészlegén dolgozik, ám néhány elszólása, tünetekre, kórházra, műtétre utaló megjegyzése, hasonlata (no meg apja aggodalmaskodása) sejtetni engedi, hogy nagybeteg, s talán csak azért találta ki a maga számára a „munkás hétköznapokat”, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, mi vár rá. Ha a betegségre utaló jelzéseket figyelmen kívül hagyjuk, akkor is tartalmas a szöveg: ez esetben a fogyasztói élet varázsát és műviségét, az ügyintézői munka monoton jellegét, a monotónia elől a szexuális képzelgésbe menekülést, illetve szolgáltatás és hatalomgyakorlás paradox összefonódását éljük meg elsődlegesen.

Kedvező kimenetelű átváltozásokról referálnak a kötet utolsó elbeszélései. Az Eleken lakik a tolvajisten lánya, a Jönnek a verseim és a Szeretnék mondani valamit az életemről énelbeszélői sikeresen dolgozzák fel érzelmi stresszeiket. Egyikük borsot tör a férje orra alá, miután az megcsalta, a másik elnyeri elégedetlenkedő apja elismerését, a harmadik olyan tapintattal bánik a szüleivel egy szégyenteljes cselekedet („Állatokkal láttak.” [195.]) és a letöltött börtönbüntetés után, hogy a szülők lemondanak lányuk hibáztatásáról.

E hősökben nincs romboló bűntudat, ezért környezetük ellenségességét el tudják viselni vagy le tudják szerelni.

Az új kötet egyetlen hideglelős novellája a Hátunk mögött a surrogás. Ez az írás a maga elhallgatásai révén abszurd (képtelen és reménytelen) élethelyzetet állít elénk. Itt nincs feloldás és feloldozás, átváltozás. Maga a bűn, amit a fiatalkorú szereplők elkövetnek, folytonos, végeérhetetlen, képtelenek szabadulni tőle az elkövetők. Hogy pontosan mi történik, s mi volt az előzmény, azt maximum sejthetjük, illetve ha végigolvassuk a kötetet, akkor egy derűs hangvételű írásban a titok nyitjára bukkanhatunk.

A Verseink legnagyobb (s váratlan) újdonsága az, hogy a kötetben sok írás reflektál Szvoren írói gyakorlatának (s talán még a Bertrand- és Elfriede Jelinek-típusú prózának) a kritikai fogadtatására. Ezek a szövegek ironikusak, szatirikusak, s elsősorban a „kegyetlen, kíméletlen, nyomasztó” címkékre reagálnak, válaszolnak. A „nyomasztó” megbélyegzésre az Életöröm, a „kíméletlen-kegyetlen” minősítésre pedig a kíméletlenül hosszú című Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón reflektál. Ez az utóbbi vádbeszéddel ötvözött történetmondás, melyben a narrátor egy szemléltető videókat készítő fizikatanárnőben fedez fel valami „kegyetlenséget”, merthogy ez a pedagógus a kísérletei során „semmit nem mond, semmit nem árul el, nem segít, nem kormányoz, nem ás árkokat a szélesen hömpölygő figyelemnek.

A tanárnő egyszerűen belenéz a kamerába, mintha élvezetét lelné a tudatlanságunkban.” (67.)

Ennek a tanárnak a pedagógiai módszere kétségkívül párhuzamba állítható Szvoren írói technikájával. A szerző sem kommentálja a történeteit, csak ráfókuszál egy problémára és az azt hordozó (fiktív) személyre, s már át is adta a szót neki. Megnéztem a „hallgatós tanár” egyik videóját a YouTube-on, s összehasonlítottam egy kommentálós változatúval. Az utóbbiban a kísérletező azt önti szavakba, amit úgyis látunk. Talán nem bízik a nézőben, hogy az maga is meg tudja fogalmazni, mi játszódik a szeme előtt. A fizikatanárnő „kegyetlenségét” konstatáló narrátor okoskodó, fontoskodó figura. Gogol elbeszélőihez hasonlatos: sokat bölcselkedik, még többet pletykál, alaposan kibeszéli az ismerőseit. Kíváncsisága azonban mentségére is szolgál, mert csillapíthatatlan tudásvágyásában fölkeresi a tanárnőt. S akkor módosul a róla és a tevékenységéről alkotott véleménye. Így: „mikor kipakolja a szemléltetőeszközeit a tükörfényes acélpultra, akkor a kitárulkozásnak és a kíváncsiságnak azzal a szenvtelen nyugalmával néz a kamerába, amihez foghatót én még sohasem láttam, és amit néha úgy kell hívnom, hogy kegyetlenség, mert ez a tekintet fegyver, ami sebezhetne, de nem sebez.” (75.)

Úgy látom, Szvoren Edina a könyvbemutatók és interjúk özönében már elsajátította az írói önvédelem néhány játékos fogását.

Eddig a köteteiben csak olyan leírásokkal, képekkel találkoztam, amelyekkel jellemezte a maga prózáját (most is találunk ilyesmit a Popa Évában, a Vettem egy füzetetben és a kötetindító tárcában), de most vádakkal is dacol. S ehhez jó adag humort, iróniát és öniróniát fejlesztett ki magában, ennek felfedezéséhez elég, ha elolvassuk a kötet első írását. Ez cím nélküli, s így szerzői bevezetőnek tűnik: kulcsnak a Verseim kötethez. Ennek megfelelően rímes-ritmikus formájú az első mondata („Falun nyaralok, burukkolnak a galambok” [5.]), a folytatás azonban kiábrándítóan prózai. Móricznál az Árvácska idilli kezdőképére cáfol rá hasonló „kegyetlenséggel” a tanyasi világ rajza, mint ahogy itt a galamboktól hangos falusi derűre az áztatott vesszővel nevelés, torokelvágás, szemkiverés, vadászpuskával való leterítés, sebet ejtés, egyszóval a gyilkolászás mindennapos gyakorlata. S ami alól az elbeszélő (akit most az egyszer azonosítsunk az íróval) maga sem vonhatja ki magát, hisz az elbeszélés jelen idejében éppen azon ügyködik, hogy megszabaduljon a denevéreitől. Egy félszemű, simlis falusival beszegezteti a padlásfeljárót. S hogy igazolódjék egyesek gyanúja, van gyilkos próza is, az asztalosmunkát vállaló kontár iparos egy vastag könyv láttán megjegyzi: „Azannyát, ezzel ölni lehet.” (5.)

Szvoren Edina: Verseim – Tizenhárom történet, Magvető, Budapest, 2018.

Domján Edit

szerző: Domján Edit
honlap e-mail
Domján Edit Veszprémben élő pedagógus. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett, kritikái online fórumokon jelennek meg, eddig a Literán, a Librariuson és a Revizoron a Vár Ucca Műhelyen és a KULTer.hu-n közölte írásait.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum