KULTer.hu - Olvasással a gyógyulásért
102026
post-template-default,single,single-post,postid-102026,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Olvasással a gyógyulásért

Szilasi László: Luther kutyái

Lehetünk néhányan, akik egyetemi pályafutásuk hajnalán, valamilyen irodalmi szeminárium ürügyén be-bejárogattunk a szegedi bölcsészkar pasztellrózsaszín épületének abba a bizonyos Sík Sándor Irodalmi Olvasó nevű teremébe, ahol 2015. február 10-én Szilasi László óra közben rosszul lett. Epileptikus rohamokon esett át, és eszméletét vesztette. A rohamokat kiváltó agydaganat, az emlékezetkiesés, a betegség és a gyógyulás történetét járja körül a szerző könyvhétre megjelent Luther kutyái című regényében.

Szilasi eddigi legszemélyesebb hangú könyve persze nem csak azok számára lehet megrendítő olvasmány, akik az irodalmi vagy egyetemi élet keretei közt találkoztak vele. Megfontoltan szerkesztett kötettel van dolgunk, és bár olykor elkendőzi egy-egy mozzanat magánéleti jelentőségét, mégis meglepően őszintén szólal meg. Az a sajátos, a szerzőre jellemző hang, amelyet nem tört meg a betegség traumája. Nincs az az Esterházynál tapasztalt derű, amely birokra kel a helyzet súlyosságával, bár helyenként a tárgyilagosnak ható, különösebb érzelmi hatáskeltésre nem törekvő mondatokba belekeveredik néhány iróniába mártott, szellemes megjegyzés, pár fanyar mosoly, ahogy bizonyos jelenségek átesztétizálásának lehetetlensége lelepleződik.

„Naplót akartam írni.” (7.)

– így kezdi a regényt Szilasi, mintegy elhatárolódva az Esterházy Hasnyálmirigynaplójával történő esetleges összehasonlításoktól, habár óhatatlanul felidéződnek a korábbi olvasási tapasztalatok. Ha régebbre nyúlunk vissza, akkor Karinthy Frigyes könyve juthat még eszünkbe, az Utazás a koponyám körül. Ezeket a műveket elsősorban azért említem, mert velük szembeállítva remekül látszanak a Luther kutyáinak az elbeszéléstechnikai sajátosságai. Egészen más az elbeszélői hang, és más pozíciót is vesz fel a betegséggel szemben. Nem személyesíti meg mint egy énre rátelepedő másikat, ahogy Esterházy, ahogy a Karinthyra jellemző érdeklődés az orvosi kérdések iránt is szintén idegen tőle. Ha ismerteti is a gyógyszerek hatását, a kezelés módját, azt úgy írja le, kendőzetlenül, mint olyan élményt, amelynek kivételessége elbizonytalanítja az embert, mégis kénytelen vele megbirkózni.

Azt gondolom, ez a fajta őszinteség az, amely miatt sokakat megérinthet a regény.

Az elbeszélő a könyv elején található keretfejezetben kijelöli a szöveg témáját és a műfaji korlátokat. Napló nem lehet, hiszen éppen a saját emlékek hiánya készteti arra, hogy lejegyezze, amit négy tanútól, vagyis két kollégától, a volt feleségtől és a barátnőtől megtud arról a 48 óráról, ami kiesett az emlékezetéből. E nyomozás nélkül nem tudna hitelesen számot adni a saját magával történtekről. A hitelesség így is problematizálódik, ezen fejezetek (pl.: Utólagos értesülések) írásakor az akár a napló, akár az önéletírás műfajában megszokott énelbeszélő, magától elidegenedve, egyes szám harmadik személyre vált, és ebből a külső nézőpontból mondja el a mások vallomásaiból nyert információkat, mintegy kettős szűrőn keresztül, hogy mi történt „a szóban forgó egyénnel”. Hihetünk-e a narrátornak, ha a betegség fennállásának tragikuma helyett fókuszként, megoldandó kérdésként az emlékezetkiesést definiálja?

„Negyvennyolc óra kiesett az életemből. Ez a megrázkódtatás áll a középpontban. Ez a centrum, ha létezik ilyesmi, ez irányít, ha számomra teljesen üres is.” (7.)

A regény további részében a betegség előtörténete és a gyógyulási út bemutatása kerül a főfejezetek fókuszába, az ezekbe ágyazott alfejezetekben pedig különféle történetdarabkák elevenednek fel a személyes és családi múltból. Ezek néha szinte észrevehetetlenül vékony szállal, egy-egy kifejezés vagy kép által elindított asszociációk révén kapcsolódnak a főszöveghez. A narráció működési elve tehát az emlékezésen, az emlékek összeilleszthetőségén alapul, amellett, hogy a saját emlékek és a másoké közé képzelet szülte anyag, illetve orvosi leletekből való idézet is került.

Az utólagos visszapillantás inkább Karinthy szövegével rokoníthatná.

Azonban az emlékfolyam nem lineárisan, nem időrendben, nem ok-okozati alapon követi egymást. Ennyiben eltávolodik a vallomásos prózának attól a vonulatától, amely úgy mondja el az életutat vagy annak egy szakaszát, hogy a lelki életbe való beavatás által, bizonyos, a külvilág számára nem világos argumentumok, gondolatok és személyiségjegyek ismertetésével magyarázatot kíván adni különböző viselkedési mintákra, cselekedetekre. A regénybe beleszövődik több, korábban már különböző periodikákban publikált rövidprózai írás, amelyek itt egyfajta töredékként, ütközéspontként funkcionálnak. Ezáltal, és a főszereplőtől többször elidegenített elbeszélő miatt az én megismertetése helyett inkább az én keresésének színrevitele zajlik. Természetesen arról is faggatja emlékezetét a narrátor, milyen előzményei, előjelei voltak a betegségnek, amelyek csak a diagnózis után nyerték el értelmüket. Párhuzamként a két és fél évesen elszenvedett agyhártyagyulladás adódik, hiszen annak legyőzése is csodaszámba ment. De – korántsem ennyire egyértelmű kötődéssel – olvaszt be a szerző olyan családi történeteket, amelyek magukon hordják a történelem bélyegét, úgy mint a zsidók deportálása, a földek kollektivizálása, Drezda bombázása.

A cím ráirányítja a figyelmünket, hogy a regény egyfajta hitvallásként is felfogható.

Luther Márton Asztali beszélgetéseiből idézi: „Bárcsak úgy tudnék én imádkozni, ahogyan ez a kutya figyeli a húst!” Később pedig azon meditál az elbeszélő, hogy szenvedése maga lehetett az ima – ezen kijelentése számomra olyan állapot jelöl, amelyben Isten jelenléte megélhető. Ettől a felvetéstől jól össze is zavarodtam, elvégre kívülállóként az lenne az evidens feltevés, hogy az állapot, a szenvedés az, ami kiváltja a fohászt annak megszüntetéséért. A néma, szöveg nélküli ima ellenben magát Istent kutatja, az én Istennel való kapcsolatát, saját helyét az Isten alkotta világban. Vagy egyszerűen ilyen helyzetben nincs szükség szavakra? Azonban még mielőtt a lelki életre fókuszáló hitvallásként akarnánk olvasni a szöveget, a címen belül a Luther keltette képzeteket azonnal ellenpontozza a kutya animalitása. Nem véletlen, ugyanis számos testi tapasztalat emléke idéződik fel a regény lapjain, méghozzá olyan, a hétköznapi beszéd számára tabuizált eseteké, amelyeknek a szépirodalmi hozadéka nagyon is kétesélyes. A narrátor a szó szoros értelmében kiteregeti az így vagy úgy összepiszkított szennyest, de éppen ezek az olykor nevetséges, olykor inkább kínos és csendes szánalmat keltő történetek teszik a könyvet nagyon emberivé.

Ez a testnek alávetett ember nagyon is rá van szorulva Isten jelenlétére.

„Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál, / bizalommal tudnék én is Annál / megpihenni, aki velem játszik, / hol apámnak, hol kínzómnak látszik” – jut eszembe Babits verse, az Ádáz kutyám.

Figyelmes és gazdaságos szerkesztésre utal – bennem mégis hiányérzetet kelt –, hogy bár a kötet helyenként pedzegeti a testi tünetek lelki eredetét, a fő tárgytól messzebbre mutató lelki gócok boncolgatásának nem ered nyomába. Mint ahogy nem billenti ki a szöveget a családi élet alaposabb részletezésével sem, csak annyit közöl, amennyit feltétlenül szükségesnek tart. Bármilyen vonzó is lenne a gyógyulás történetét párhuzamba állítani azzal, ahogyan egy új család létrejön, a gyógyszerek alkalmazásának és a terápiák mikéntjének részletezésénél csak arról tudunk meg többet, hogy – a szereplőit egyébként csak két betűre szorítkozó monogrammal jelölő – SL mit és hogyan olvas vagy olvasott. Az asszociációkon és az olvasmányélmények bemutatásán túlmutat, ahogyan

Kertész, Márai, de különösen Ottlik egyes szövegeivel kapcsolatba kerül, hosszabban idéz tőlük, reflektál az olvasottakra.

A könyv személyes hozadéka ahhoz az általános kérdéshez, hogy mi történik valakivel, aki egy súlyos betegségen esik át, az, hogy a főhős történetesen kultúrlény, és az agyi elváltozás nem pusztán az életét fenyegeti, de javulás esetén is kockára teszi annak a zavartalan működését, ami Szilasit azzá teszi, aki. „Amikor március elején lassan elkezdtem magamhoz térni a sokkból, a legnagyobb félelmem az volt, hogy odalett a kreativitásom.” (111.) A kreativitás és egyáltalán az olvasási, nyelvi készség elvesztésétől való félelmet azonban fokozatos gyakorlás és visszaszokás követi. Önterápia vagy bizonyítási vágy lenne ez a kitartó „olvasási munka”? Bizonyítani, hogy bármi történt is, egy kisgyermekkori agyhártyagyulladás és egy felnőttkori agydaganat után is kiválóan értelmez és ír? Inkább tűnik a személyiségből fakadó kényszernek, a testi-lelki egészség visszaállítására törekvő szükségletnek.

„A kultúra tartott meg, a látható és olvasható kultúra végtelen édessége, az tartotta meg a testemet az akaratos élők között.” (220.)

A Luther kutyái traumafeldolgozásként is működik. Vissza-visszatér néhány mondat, amit még újra meg kell rágni, hogy pontot lehessen tenni a végére. Bennem pedig marad a megrendülés, és néha elmosolyodok, ha eszembe jutnak az egyébként súlyos témát komolyan és tárgyilagosan körüljáró szövegbe helyenként becsempészett poénok, vagy éppen az emberi kapcsolatok ereje, amit próbára tesznek az ehhez hasonló események. És a hála, amiért a történet örömteli véget ért, hogy ezt így meg lehetett írni, őszintén, hitelesen, sallangmentesen. Megnyugtató és reményt keltő a szép zárókép is, biciklizni a fényben a határ felé.

Szilasi László: Luther kutyái, Magvető, Budapest, 2018.

Szihalmi Csilla

szerző: Szihalmi Csilla
honlap e-mail
Szihalmi Csilla 1988-ban született Szegeden, kritikus. Magyar szakos tanulmányait Szegeden, majd Debrecenben folytatta. Írásai főként a Kulteren, a Literán és a Zempléni Múzsában jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. aug. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum