KULTer.hu - A fent és a lent prózája
102527
post-template-default,single,single-post,postid-102527,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A fent és a lent prózája

Paolo Cognetti: Nyolc hegy

„Apám a maga módján járta a hegyeket.” (7.) Merész mondattal indítja első kötetét Paolo Cognetti. A Nyolc hegy egyrészről egy apa-fiú kapcsolat magaslatairól és mélységeiről szól, másrészről pedig egy önzetlen barátságot mesél el, amelyben a csendnek (is) ereje van, és a szavak életbölcseletekként sorakoznak egymás mellé. „Ha az, ahol beereszkedsz a folyóba, a jelen, gondoltam, akkor a múlt az a víz, ami átfolyt rajtad, az, ami lefelé tart, ahol már nincs semmi számodra, míg a jövő a felülről érkező víz, mely veszélyeket és meglepetéseket hoz. A múlt a völgyben van, a jövő a hegyen.” (34.)

A szerző három részre osztja a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent, Nyolc hegy című kötetét.

E szerkesztési elvvel érzékelteti az idő múlását, a karakterek fejlődését, továbbá a cselekményszálak folyamatos útját is nyomon követhetjük a végkifejlet felé.

Jóllehet a fejlődés idézőjelben indokoltabb lenne, ugyanakkor, ha az olvasó alaposabban górcső alá veszi a szereplőket, s a „természetes” (olasz) hegyi és/vagy városi környezetükben figyeli őket, akkor bizony csírájában is fellelhető a karakterfejlődés. Például a „helyi fiú”, Bruno esetében, aki ragaszkodott a hegyi léthez, de időközben családot alapított, felelősségteljesebbé vált, pontosabban „elköteleződött”, még akkor is, ha az nem tartott sokáig. Végzetét viszont beteljesítette. Fent, a csúcson. A kötet elbeszélője és főszereplője, Pietro pedig folyamatosan vívódik, fent és lent, számára a változás akkor következik be, amikor megtanul tisztán látni, amikor nem hagyja, hogy az édesapja iránt érzett dühe, sértettsége és bűntudata beárnyékolja a róla alkotott képét, ezáltal pedig esélyt ad magának egy nyugodtabb és boldogabb (vándor)életre.

De térjünk vissza a regény hármas felosztására.

Az első rész A gyermekkor hegye címet viseli, amely Granában játszódik, megismerjük a főhőst, Pietrot, annak családját, illetve Brunót, a „helyi fiú”-t. Kettejük barátsága elmélyül, Bruno szinte családtaggá válik, miközben fiatalságuk hajnalán sok kalandban vesznek részt. A megbékélés háza tizenhét évvel későbbi történéseket mesél el, központjában Pietro édesapja, Giovanni Guasti halálával.

A cselekmény azáltal bonyolódik, hogy az édesapa váratlan örökséget hagy fiára.

Így nyer értelmet a következő idézet: „Bármi legyen is a végzet, a hegyekben lakozik, a fejünk fölött.” (34.) Az eldugott, alpesi faluban Pietro és Bruno nem csak a bújót kezdik építeni, hanem a barátságukat is új alapokra helyezik. Vajon az elvesz(teget)ett időt vissza lehet hozni? Többek között erre is választ ad a harmadik és egyben az utolsó rész, az Egy barátom tele, amely egyfajta keretet ad a kötetnek, és megválaszolja a szövegben felmerült kérdéseket, így minden egyes puzzle-darabkát a helyére illeszt. „Apámtól azt tanultam […], hogy az olyan életekben, mint az enyém és az övé, nem lehet visszatérni arra a hegyre, ami az összes többi közepén áll, a saját történetünk elejére.” (251.)

A karakterábrázolásra, illetve azok belső indíttatásaira különösen érdemes odafigyelni.

A főhős és az elbeszélő, Pietro világot lát, sokszor utazik, és az adott várossal tovább tart a viszonya, mint a nőkkel: Nepálba is eljut; a hegyek iránti szeretete itt, a Himalájában csúcsosodik ki. Az édesapja, Giovanni Guasti, aki „mászás közben nem osztotta be az erejét, s folyton versenyben volt valakivel vagy valamivel, ahol pedig túl hosszúnak tűnt számára az ösvény, a lehető legmeredekebben levágta az utat” (7.), és „vele tilos volt megállni, tilos volt panaszkodni éhségre, fáradtságra, hidegre” (7.), karaktere szintén éles kontúrral megrajzolt, akárcsak a fiáé. A kötet vége felé pedig kiderül, személyiségük több hasonlóságot mutat, mint azt korábban gondolták volna. Mindketten a hegyek szerelmesei, csak vándorolnak és vándorolnak – valamit keresnek, hiszen „a múlt akkor bukkant elő, mikor a legkevésbé lehetett várni” (12.).

A kisregény festői helyszínei az alpesi hegycsúcsok, a Dolomitok, Milánó (érdekesség: az írói születési helye) és Grana, leírásuk pedig rendkívül érzékletes.

A hosszan ecsetelt tájleírás során a múlt és jelen összefonódik, maga a szöveg életszagú, az ábrázolásmód kiváltképp realista. Arról nem is beszélve, hogy a Cognetti-féle kódok a természetből fakadnak, ennélfogva még a kirajzolódó családi portré is hófödte. Jelenthetné a hófehér a tisztaságot, de az (túlságosan) egyértelmű lenne, és az (túlságosan) távol áll az író stílusától: „a nyár eltörli az emlékeket, ahogy megolvasztja a havat, de a gleccser az elmúlt telek hava, egy olyan tél emléke, mely nem akarja, hogy elfelejtsék” (152.).

Mindemellett fontos kiemelni, hogy Cognetti prózája az ellentétekre épül:

fent-lent, Dolomitok csúcsai–Milánó, hegyi lét–városi lét, apa–fia, múlt–jövő, élet–halál. Az ellentét(ek)re építkezés már önmagában is egyfajta feszültséget kelt, ugyanis a kötet főszereplője folyamatosan őrlődik, keresi az útját. Azonban Cognetti nem próbálja meggyőzni az olvasókat arról, hogy az általa elképzelt út vezet a helyes irányba.

Ő „csak” felmutatja, hogy igen, így is lehet élni; városi emberként vagy hegyi emberként.

Hogy igen, nagyon nehéz a berögzült családi mintáknak ellent mondani, s valami egészen rendkívülit alkotni. Például a hegyekben régiből újat építeni. A fent és lent örökös dilemmája, illetve a hozzá kapcsolódó létfilozófiai kérdések folyamatosan gondolkodásra késztetik az olvasót, ennélfogva a kötet üzenete nem teljesen egyértelmű. A cselekmény több apró szálon fut, aminek egyik gyűjtőhalmaza a családi és a baráti kapcsolatokhoz való viszony, másik halmaza pedig a természethez való viszony, ezek összebogozása pedig kihívás elé állítja az olvasót.

Tehát a Nyolc hegy rövidsége ellenére nehéz olvasmány. Nem a nyelvezetét, a stílusát illetően, és nem is a karakterek kusza halmaza, hanem a hátrahagyott üzenete miatt. Arra az üzenetre, ami nem teljesen egyértelmű, olvasónak feladja a leckét, többszöri, folyamatos átgondolásra készteti a mondanivalót illetően, míg végül a (lelkes) olvasó választ adhat arra kérdésre, hogy ki tanult többet: aki bejárta a nyolc hegyet, vagy aki képes volt feljutni a „világ közepén álló óriási hegy”, a Szumeru behavazott csúcsára?

Tudniillik a hegyek adnak. A tél elvesz. Kettő között pedig van egy életút – fent és lent.

Paolo Cognetti: Nyolc hegy, fordította Nádor Zsófia, Jelenkor, Budapest, 2018.

Eötvös Natália

szerző: Eötvös Natália
honlap e-mail
Eötvös Natália 1992-ben született, újságíró, kommunikátor és könyves blogger. A Tükör és Irodalom blog alapítója, szerkesztője. A Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán végzett kommunikáció- és médiatudomány szakon, továbbá oklevelet szerzett a Komlósi Oktatási Stúdió szerkesztő, riporter és újságíró képzésén. Jelenleg szintén kommunikációval foglalkozik, a Budapesti Metropolitan Egyetem végzős mesterszakos hallgatója.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum