KULTer.hu - Ez a Kraftwerk az a Kraftwerk
103323
post-template-default,single,single-post,postid-103323,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ez a Kraftwerk az a Kraftwerk

Lollapalooza Fesztivál 2018

Sokat markol, keveset fog – tartja a közhellyé vált mondás. Ezen gondolkodtam hazafelé Németországból, ugyanis hírnevének megvédése és alátámasztása ürügyén a 2018-as berlini Lollapalooza Fesztivál látványosan belesétált a fesztiválszervezés első trükkösebb csapdájába.

Mi a közös David Guettában, Dua Lipában, a The National-ben, az Imagine Dragons-ban, Ben Howard-ban, Liam Gallagher-ben és a The Weeknd-ben?

Közel semmi. Egy négy-ötnapos koncertsorozat esetében sem érhetné egy rossz szó a fellépők összeválogatását, hiszen bármelyik stílust megunná a fesztiválozók döntő többsége ennyi idő alatt. Egy hétvégére viszont mindez messze túl sok.

Nem hogy tízezrek, egyetlen ember minden igényét sem lehet teljesen kielégíteni, ezt jól tudjuk. Abszurd elvárás is lenne egy el nem hívott előadó hiányolása. Ahelyett azonban, hogy mindenfajta ízlésből összeválogatnának két-három fellépőt, egy ilyen rövid rendezvényre érdemesebb lenne kiválasztani egyet és annak ilyen-olyan különböző oldalait, veteránjait és feltörekvőit bemutatni. Azért problémás egy hatalmas hálóval véletlenszerűen, de legalábbis határozottabb rendezőelv nélkül zenészeket halászni, mert nincs kellő idő ahhoz, hogy bármiben jobban elmélyedjünk. Adja magát, hogy Kygo és Armin van Buuren rajongói nem tanúsítanak különösebb érdeklődést a The Wombats és Ben Howard zenéje iránt és vice versa. Ez önmagában természetes, még csak nem is probléma, az viszont már annál inkább, hogy

az összesen öt színpad két nap alatt nem képes annyi műsornak színteret biztosítani, hogy bárki úgy érezhesse, ez a line-up neki szólt.

Megvan ennek a pozitívuma is ugyan, esetleg kicsit tágulhat a résztvevők muzikális látótere, de lássuk be, ez a jóval ritkábbik eset.

A másik gond: egy koncert legyen másfél-két óra.

Nincs rendben, hogy megszokott körülbelül hatvan-hetven perces fellépéseket adni fesztiválokon, akkor sem, ha az a túlzsúfoltság következménye. Ennyi idő alatt nincs meg a lehetőség arra, hogy a dalokból egy utat építsen, egy ívet írjon le az előadás. Feljönnek a színpadra, és jobb esetben észre sem lehet venni, már el is búcsúztak, a néző pedig ott áll félig üresen. Két okból is jobban jártunk volna kevesebb fellépővel (persze értem, több név egyenlő több eladott jegy).

Amit ki lehetett hozni ebből a kavalkádból, azt azonban teljes mértékben kihozták.

Bár a két egymással szemben felállított nagyszínpad általában nem jó ötlet, hiszen amíg az egyiken koncerteztek, a másikon a beállás, az előkészületek zajlottak – ez mégsem vált zavaróvá. A kihasználható tér is limitált volt, az Olimpiai Stadiont és az azt körülvevő füvesített mezőt, azaz a Maifeldet foglalta magában, mégsem éreztem azt, hogy a tömegben őrlődnék, ahogy a Szigeten és sok más fesztiválon. A stadion és a környék az 1936-os berlini olimpiára épült, a nácik grandiózus látképű várostervezésének nyomai és hangulata viszont máig érezhetők a területen, legyen szó akár a semmiből az égbe nyúló óratornyokról, akár arról a stadionnal szemben álló lelátóról, ahol több mint hetven évvel a Harmadik Birodalom bukása után is első reakcióként a VIP-páholyból kart lendítő pártvezéreket keresi a szemem.

Az ezekre a monumentális építményekre aggatott fesztiválzászlók és molinók morbid hatást keltettek. Lehetetlen lett volna elfedni a nyilvánvalót, miszerint a épületegyüttes jórészt a megfélemlítés céljából készült. A legtöbb, amit a résztvevő tehetett az az volt, hogy próbálta másra terelni a figyelmét. Ehhez pedig tényleg kifogástalan lehetőségeket biztosítottak a szervezők.

A szokásos fesztiválkellékek jelenléte mellett a koncertek is magas színvonalon zajlottak, remek hangosítással, kiváló szolgáltatásrendszerrel.

A szó minden pozitív értelmében német módon.

Szót ejthetnék a fentebb említett előadókról is, de egy különösen felkeltette a figyelmemet, ez pedig a Kraftwerk. Igen, az a Kraftwerk. Az 1970 óta létező formációról köztudott, hogy az elektronikus zene úttörői és valószínűleg az egyik legnagyobb hatású gyakorlói, sőt, az együttes ’70-es években kiadott munkái a ma ismert popzene egyik legfontosabb előzményei.

Az alapítói közül érthető módon egyedül a hetvenkét éves Ralf Hütter tagja máig a formációnak.

Ez azonban lehetőséget biztosít tíz-húsz évvel fiatalabb, a mai elektronikus zene (elsősorban a techno és a house) elemeit ismerő és használó tagok felvételére, így 2018-ban egyszerre szólalnak meg az olyan klasszikusok, mint a Radioactivity vagy a The Robots – jellemzően kraftwerkesen és maian. A robotimázs és a szó legszorosabb értelmében vett gépzene olyan körülhatárolható módon identifikálják a zenéjüket, hogy ez a fajta kísérletezés egyáltalán nem torzítja az eredetiségüket, sőt, egy újabb színt visz az előadásukba. Nem túlzás, hogy ezek a felújított verziók bármelyik elektronikus zenét játszó szórakozóhelyen természetesnek hatnának.

Megvannak azok az albumok, amikről ma már nem írunk, két okból: vagy mert mindenki ismeri, vagy mert már mindent leírtak korábban. Ezek szinte kizárólag a zenetörténet olyan nagy alkotásai, mint a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, vagy a Let It Bleed, de ilyen a Trans-Europe Express, valamint a The Man-Machine is – utóbbi kettőt ugyebár a Kraftwerk jegyzi. Mivel az együttes jelenleg  a 3-D The Catalogue című, az elmúlt évek élő felvételeiből összerakott válogatáslemezzel turnézik, többségében a legismertebb szerzeményeket játszották, és amikor olyan legendás dalok szólalnak meg újrakeverve és a mai elektronikus zene igényeinek megfelelően félig-meddig új hangzásvilággal ellátva helyben, az ember füle hallatára, mint a The Model, a Computer Love és számos hasonló, akkor elsőre ambivalens érzések kerítenek hatalmukba.

Miért nem az eredetit játsszák? Főképp azért, mert a Kraftwerk sosem csak egy együttes volt albumokkal és dalokkal.

Mindig kutatták a tömegízlést és annak mibenlétét is, és egy egyedi keverékével álltak elő az innovációnak és a populáris kultúra megértésének, formálásának. Hiba lenne azt mondani azonban, hogy kiszolgálták volna azt, inkább ők maguk alakították. A new wave, a szintipop, később az EDM és a 2010-es évek popzenéje mind ennek a következménye. Mindezek fényében teljesen érthetővé válik, miért is kísérleteztek 1970-es évekbeli dalok maivá formálásával. Elsősorban nem a táncolható jelző ugrana be az együttesre gondolva, így az a tény, hogy korombeliek is az Autobahnra buliztak, különösen komoly elismerés. Sajnálom azokat, akik ebben az idősávban Kygo-t választották inkább.

A fesztivál bejáratánál 3D-s szemüvegeket osztogattak a Kraftwerk koncertjére, nem tudtam, miért. A kivetítőn vizuális show-val is szolgáltak, amely bár összességében kevésbé bizonyult figyelemfelkeltőnek, biztos, hogy hozzátett ahhoz, hogy a ráadások után döbbenten álljak még egy ideig.

Aki szereti az elektronikus zenét, annak kihagyhatatlan, aki nem, az nézzen utána a német négyesnek, és utána vegyen jegyet Kraftwerkre.

Nem meglepő, hogy engem személy szerint már ezzel az egy koncerttel levettek a lábamról. A The National a Sleep Well Beast album turnéállomásaként egy egyórás szettet adott, a hatvan perc alatt pedig abba az állapotba taszították a hallgatóságukat, amelyről az elszenvedői is tudják, hogy jó fajta depresszív hangulat, indikátora annak, hogy az együttes hatásosan közvetítette az üzenetét. Éppen az a rossz jel, ha egy szomorú dal nem szomorít el és egy vidám dal nem vidít fel legalább egy rövid időre.

Dühönghetnék zárásként egy sort Dan Reynolds-nak, a szinte lehetetlenül átlagos Imagine Dragons frontemberének a posztmodernről tartott kiselőadásán.

A dalok között beszélt a safe space-ről, a minden ünnepléséről, az emberi jogok végtelenségéről, a „bárki bármit megtehet”-ről és a mindenki felé Németh Sándor-i módon áradó szeretetről, valamint az individuum és az ego ajnározásáról, de ettől inkább megkímélnék mindenkit.

Lollapalooza Fesztivál, Berlin, Németország, 2018. szeptember 8–9.

Ruzsonyi Gergely

szerző: Ruzsonyi Gergely
honlap e-mail
Ruzsonyi Gergely 1996-ban született Budapesten. 2014-től az ELTE BTK kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója, önjelölt kritikus, a zene, a sport, valamint a főváros szerelmese.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum