KULTer.hu - Fityulába bújtatott rémisztő üresség
103189
post-template-default,single,single-post,postid-103189,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Fityulába bújtatott rémisztő üresség

Az apáca (The Nun)

A zsánerfilmek többsége mindig magában hordozza a folytatások és egy franchise kialakításának lehetőségét. A hetvenes-nyolcvanas években indult, azóta már klasszikussá nemesedett akció-, sci-fi- vagy éppen horrorszériákhoz a mai napig készülnek újabb folytatások vagy újraértelmezések, ám új mitológiák és brandek, ha születtek is, kevésbé tudtak sikeresek lenni.

Majd az idő eldönti, hogy az egyik frissebb széria, a Démonok között és az ott felbukkanó rémalakokról szóló kísérőfilmek mennyire épülnek be a kánonba és mennyire képesek párbeszédet generálni évek múlva. Az azonban már biztos, hogy a közelmúlt anyagilag legsikeresebb horrorsorozatához folyamatosan érkeznek majd az újabbnál újabb epizódok, ám az anyagi siker nem mindig egyenesen arányos a filmek minőségével. Sajnos így van ez Az apácával is.

A kortárs horrorfilmekről beszélve egyre inkább megkerülhetetlenné válik James Wan neve.

Ő volt az, aki a kétezres évek elején elindította a Fűrész-sorozatot és vele együtt a korszakot jellemző torture porn dömpinget. Wan a 2010-es években a Démonok között-tel is jó érzékkel ugrott fel az akkor éppen a  found footage filmekben reneszánszát élő démonos vonatra – éppen csak a kézikamerás felvételi módot hagyta el (oké, egy-egy szegmens erejéig azért előfordul ott is), hogy helyette inkább a szintén felívelőben lévő nosztalgia divatot lovagolja meg, és filmjét a hetvenes évekbe helyezze. Ez már csak azért is lehet fontos húzás, mert ez a korszak termelte ki korábban a műfaj és a téma olyan alapvetéseit, mint Az ördögűző vagy az Ómen. Így pedig megteremtődik egy mesterséges kapocs múlt és jelen között. Wan némileg elengedte a filmjében megteremtett rémisztő entitásainak kezét, és a Démonok közöttre azóta egy franchise épült, amelynek sorban ötödik darabja Az apáca.

A sztori ezúttal az 1950-es évek Romániájában, Berethalmon játszódik.

A Vatikán egy kis nyomozóalakulatot küld Burke atya (Demián Bichir) és Irene novícia (Taissa Farmiga) személyében a helyi kolostorba, hogy vizsgálják meg egy apáca rejtélyes öngyilkosságának körülményeit. A helyiek közül csak az egyetlen szemtanú, Franci segítségére támaszkodhatnak (Jonas Bloquet).

Hamar szembesülniük kell azonban az erődtemplom sötét múltjával, és azzal, hogy a szent helyet talán már egy szentségtelen erő kerítette hatalmába.

A film legnagyobb és talán egyetlen igazi erőssége az atmoszférateremtésben rejlik.

Az erdélyi közeg rengeteg rémtörténetnek és horrorfilmnek szolgált már táptalajául, így mindig hálás helyszín, valamint a nyugatabbra élők számára több egzotikumot és fokozottabb félelemfaktort hordoz magában az ide helyezett cselekmény, bár a helyszínválasztás valódi jelentőséggel nem igazán bír. A hatalmas, rideg, roppant tágas templom, az erdővel körbevett temető, a folyamatosan gomolygó köd és a kosztümök együttes erővel

sikeresen idézik meg a gótikus horror és a Hammer Stúdió klasszikus rémfilmjeinek hangulatát.

A vallási színezet, a szakrális jelképek, az okkultizmus, valamint a keresztény hitvilágban gyökerező mondák és szimbólumok régóta elmaradhatatlan elemeit jelentik a horrorfilmesek kelléktárának, ennek ellenére sem tűnik elcsépeltnek az alaphelyzet. A vágás néhány következetlen, kapkodó momentumtól eltekintve rendben van, a kamerakezelés remekül idézi meg a tágas tereivel is klausztrofób érzetet keltő, ódon templomi hangulatot, és leginkább az elleplezésekben van nagyobb szerepe.

Viszont a film szinte minden más tekintetben alulteljesít, mindez pedig a nem megfelelően kialakított forgatókönyv rovására írható. A legnagyobb probléma talán az, hogy az amúgy valóban hatásosan kialakított címszereplő az elvárhatónál sokkal kevésbé válik húzófigurává. Amikor jelen van, akkor is jobbára csak a reflexszerű fizikai reakció kiváltásában érdekelt jumpscare-ek alanya, mintsem aktív alakítója az eseményeknek, valamint rémisztgetéseinek logikai koherenciája is megkérdőjelezhető (persze, ha feltételezhető egyáltalán bármi ilyesmi).

Így nemcsak a hatalmas templombelső, de sajnos az egész film kong az ürességtől.

Nem érződik a cselekmény valódi tétje, nem alakul ki a templom területén túl nyújtózkodó fenyegetés, és a gonosz jelenléte is szinte végig súlytalan.

Ugyan nem történelmi filmről van szó, a forgatókönyvírók mégis olyan eseményeket rántanak be a cselekménybe, amelyek egy történelmileg legalább részben hitelesnek tűnő hátteret próbálnak adni Az apácának. Egy kicsivel több kutatómunkával azonban kiküszöbölhetőek lettek volna olyan momentumok, mint az Erdélyen keresztülhaladó templomos lovagok, az ötvenes évek Romániájában működő vallási helyszín, vagy ugyancsak az adott korban, kalandvágyból Berethalmon letelepedő kanadai-francia karakter.

A démonűző kompánia csapategysége nem túl szilárd, és a konfrontáció is elmarad, ami a figurák között esetlegesen kialakulhatna. Pedig mindkettő megteremtésére kínálkozik lehetőség a forgatókönyvben felvillantott karakterjellemzőkből kiindulva. Sajnos a színészek játéka sem képes megmenteni, emlékezetessé tenni a szereplőket. Egyedül Taissa Farmiga nyújt említésre méltó teljesítményt.

Amennyi lehetőséget rejtettek magukban a szereplők, annyira kidolgozatlanok maradtak.

A múltjában sötét folttal rendelkező, tapasztalt Burke atya és a tudományokat sem megvető, látnoki képességekkel bíró fiatal apácanövendék olyan belső konfliktusok és karakterközi kémia lehetőségét vetik fel, amelyek fájóan kiaknázatlanok maradnak. Ehhez hasonló fogásokra már csak azért is szükség lett volna, mert a forgatókönyv meglehetősen mostohán bánik a karakterekkel:

szinte irritálóan passzív elszenvedői a démoni színjátéknak.

Franci a kivétel, ugyanis bumfordiságában is próbál cselekvő maradni. Ennek viszont az az ára, hogy így kéretlenül is ő lett a film comic relief karaktere, akinek meglehetősen rosszul elhelyezett poénjai és egysorosai a legrosszabb pillanatban oldják fel azt a minimális kis feszültséget is, amit az addigi építkezés összekapart. Természetesen egy horrorfilm esetében mindig helye van a feszültségoldásnak, de a Disney hasonló szereplőit idéző, rossz ritmusban alkalmazott, indokolatlan jópofáskodás inkább csak megöli a hangulatot. Pláne, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a film marketingkampánya a széria eddigi legsötétebb részét ígérte.

Ez a sötétség azonban csupán technikai értelemben van jelen (a film környezetéhez mérten egész végig nagyon gyér fényviszonyok uralkodnak), a forgatókönyv által feldobott, ígéretes, valódi súlyt és sötétséget magukban hordozó magas labdák azonban sorozatosan lecsapatlanul maradnak.

A logikai bukfencek, következetlenségek, történelmi pontatlanságok és életszerűtlenségek emlegetése szőrszálhasogatásnak tűnik a film vaskosabb hibái mellett.

Az alkotás így egy összecsapott, felszínes, kockázatkerülő, konvencionális, patikamérlegen mért kommersz tömegfilmmé válik, és hosszú távon sajnos az amúgy remek, emlékezetes hangulat sem képes megmenteni a feledés homályától.

Az apáca (The Nun), 2018. Rendezte: Corin Hardy. Írta: Gary Dauberman és James Wan. Szereplők: Taissa Farmiga, Demián Bichir, Jonas Bloquet. Forgalmazza: InterCom.

Laki Péter

szerző: Laki Péter
honlap e-mail
Laki Péter 1989-ben született Fehérgyarmaton. A Debreceni Egyetemen filmtörténet és filmelmélet szakirányos szabad bölcsész diplomát szerzett, majd az Eszterházy Károly Főiskolán mozgóképkultúra és médiaismeret, valamint család- és gyermekvédő tanári szakot végzett. Jelenleg a budapesti Bűvösvölgyben médiaértés-oktató. A Premier Magazin írója, versfordításait a Black Aether magazin közölte. Zenével kapcsolatos írásai a Voice of the Wicked véleményblogján jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum