KULTer.hu - Megközelített távolságok
103264
post-template-default,single,single-post,postid-103264,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Megközelített távolságok

Szeles Judit: Szextáns

Szeles Judit második verseskötetében megtalálhatóak a debütáló Ilyen svédből már ismerős stíluselemek, poétikai eljárások, a 2016-ban megjelent kötetben domináns (ön)ironikus, humoros megszólalásmódot azonban egy sokkalta személyesebb, vallomásos-alanyi költészet váltja fel.

Az Ilyen svéd versei első olvasásra ugyan elidegenítően hathattak, azonban egy rendkívül egyedi, izgalmas, szisztematikusan építkező és egyértelműen működőképes líranyelvbe nyerhettünk betekintést, melynek létjogosultsága felől nem, folytathatósága felől azonban már akadhattak kétségeink – minként ezt a kötetről írt kritikám zárlatában magam is igyekeztem jelezni. A Szextáns alapvető tétjét mindebből adódóan abban vélem felfedezni, hogy mennyiben tekinthető sikeresnek az említett poétikai-tematikus elmozdulás az első kötetből „átmentett” szócikkszerű leírástechnika, a szikár, sokszor eszköztelenként ható versnyelv megtartása mellett. Ebben az értelemben dicsérendő a kötet címválasztása, mely az Ilyen svédre jellemző szövegalkotói, jelentésképző eljárásokat megidézve egyben a személyesebb, érzékibb irányba való elmozdulást is megelőlegezi.

A debütáló kötethez képesti legalapvetőbb váltás a fókusz-áthelyeződésben és a megszólalás perspektívájában, pozíciójában figyelhető meg.

Míg az Ilyen svéd kívül-, illetve benne állással egyaránt jellemezhető, ugyanakkor nehezen perszonalizálható versbeszélője a svéd társadalom nemzetkarakterológiai jegyeit, a svédekről a köztudatban élő sztereotípiákat mondja újra, addig a Szextáns – koherensnek és állandónak tekinthető – lírai énje egy leszerelt matrózzal való szerelemi kapcsolatát beszéli el, melynek a ciklikus felosztást nélkülöző kötetszerkezet akár narratív módon történő olvasását is lehetővé teszi. Az én ekképp értett stabilitását a magányos, vágyódó nő – már az Odüsszeiából is ismert – toposzának újrahasznosítása adja. Szólamában váltakozva tűnnek fel hatalmas szállítóhajók („ABerge Brionit 1973-ban építették a jugoszláviai Pólában, / a Brodogradiliste i Tvornica Dizel Motora „Uljanik”-ban. / Kétszázhuszonhétezer tonnás kombinált tanker volt, / amíg 1980-ra át nem építettétek tisztán érctankerré.” [Berge Brioni]), a tengerészélet („A hajóorrdísznek régen nagy divatja volt. / A fából faragott, hajók orrára illesztett alak / a 16. századi hajókon jelent meg először, / hogy a gonosz szellemeket elijessze.” [Christina]), illetve a másik látomásosan, álomszerűen megjelenített tengerészélményeinek leírásai („Szumátrán 1988-ban kötöttetek ki, / vásároltál magadnak egy tigrisasszonyt / a belawani bazárban, / karmainak a nyomát még ma is viseled.” [Szumátra]), valamint a kettejük által együtt töltött idő emlékképei („Rongyossá gyűrött lepedőn / ébredt minden reggel, / amikor itt volt vele, / amikor együtt voltak. [Szerelmük]). Utóbbiakat, illetve a kötetben megképződő énte viszony intimitását – érzésem szerint – túlzottan „egyedíteni” próbáló szövegeket (Távolodás, lassan; Utolsó októberi éjszaka; Kibábozódni; Lefeküdnél vele) érzem kevésbé sikerültnek.

Míg az Ilyen svéd egyik legnagyobb erényének a száz oldalon keresztül is feszesen érvényesített kötetkompozíciót, a szerkezeti fegyelmet és a jó értelemben vett homogenitást éreztem, addig a Szextáns esetében ezek a szövegek érezhetően kilógnak a sorból, adott esetben közhelyes megoldásokat alkalmaznak: „Elkezdtünk távolodni a parttól / az ismeretlen vizek felé. / Ahogy elkezdtél távolodni tőlem, / úgy növekedtek a hullámok, / és tengeribeteg lettem. […] Nélküled nem megy előbbre a hajóm. / Zátonyra futok, léket kapok, / és a segítség talán túl messze van.” (Távolodás, lassan). Az első kötet szándékosan elnagyolt általánosításai éppen a viszonylagosíthatósághoz járultak hozzá, ahhoz, hogy akár a magyar viszonyokra is vonatkoztathattuk a szövegeket, a Szextáns versbeszélőjének eltúlzott egyedítései, a szövegbe történő túlságosan intim(nek szánt) „bevonódása” azonban gyakran épphogy klisészerűvé válik, adott esetben egy túlzottan szentimentálisnak tűnő líranyelvhez vezet, mely poétikailag itt nem igazán tekinthető sikeresnek. Szerencsére azonban nem ezek a versek kerülnek túlsúlyba a kötetben.

A legjobban sikerült szövegek azok, melyek termékeny feszültséget teremtve képesek összejátszani a látszólag száraz, szenvtelen hajó-, vagy útleírásokat a szerelmi, kapcsolati témákkal:

„Vagy nézzük a huszonkilencezer tonnás / Thorswave-et, amit 1967-ben építettek / a Framnæs Mekaniske Værkstedben. // A képen a hajó épp Cape Townban horgonyoz. / Az első hajó, amin szolgáltál. // Százötvenhat méter hosszú, / huszonkét méter széles és kilenc méter mély, / az öt rakománytérből kettő hűtőtér. / Mindent lehetett vele szállítani: / gyümölcsöt, ruhát, edzőcipőt, traktort. […] Nagy olajtankerek, szupertankerek, / amiket a Perzsa-öbölben rakétával kilőnek, / vagy amik zátonyra futnak, és / a legénységet helikopterrel kell kimenteni, / a sok olaj kifolyik, és természeti katasztrófát okoz. // Nézem, ahogy révbe érnek vagy nem. / Nézem, ahogy a padlót sikálod rajtuk, / vagy őrségben állsz a Rio de Janeiró-i kikötőben, / miközben a városban zajlik a karnevál. // Nézem, hogy Kobéban autóstoppolsz, / vagy amikor Cape Townban fekete lányokat szedsz fel, / egyszerre kettőt.” (A tengerész kedvese – lásd még például: Maputo; Ecuador; Eltávolodás; Szerelmes vers). Ezek a szövegek érzésem szerint sokkal kifinomultabban, a párkapcsolati dinamika finom rezgéseit megjelenítve képesek beszélni az énte viszonyról, mint egyes, sokkalta „explicitebb” megoldásokat alkalmazó versek, melyek elhagyásával talán a koncepciót is feszesebbé lehetett volna tenni.

A vágyódás és a magány verseit olvashatjuk a könyvben:

a másik nem kap saját hangot, az én hozza létre, még a nevét sem tudjuk, csak visszatérő karakterjegyeinek – tetoválásai, kedvenc itala (Bacardi), olajtanker-tisztítás közben szörnyethalt barátja (Terje) – említése révén válik időről időre azonosíthatóvá. Matrózként csak a rajta lévő „nyomok/markerek” alapján felismerhető („Különös ismertetőjegyei / a három tetoválás: / a horgony a bal felkaron, / a sas a jobb felkaron, / a tigris a jobb alkaron. / Az orrát kétszer betörték.” [Különös ismertetőjegyei]), illetve ő maga is csak nyomokat (vö.: Lenyomat) hagy maga után. Nincs jelene – mint ahogy közös jelenük sincs –, csak múltja („Egy időkapszulában élsz, / és továbbra is hajózol.” [Tengeri időszámítás]) lehetne, szimbolikusan azonban azt is elveszítette („Pedig kerestük a bizonyítékot, / hogy léteztél, éltél az alatt a húsz év alatt, / de az a tengerészkönyv valahol mélyen / a sublótban, sok kacat között, elveszett.” [Tengerészkönyv]).

A szárazföldön, az állandóságban/otthonosságban idegenként mozgó („Hogyan lehet megzabolázni / egy örökké kalandra éhes lelket, / egy tengerészt, aki mindig más / kikötőbe igyekszik, / aki minden kikötőben / tart egy asszonyt?” [Szelídítés]) matróz és a versbeszélő közötti szellemi, kommunikációs distancia („Túl sok a kérdés, azt mondod, nem szoktál / hozzá a kíváncsisághoz a szupertankereken, / nem vagy közlékeny, mindent úgy kell / harapófogóval kihúzni belőled / a csend és az unalom megkérgesített / […] Kimondhatatlanul szeretsz. / Rettenetesen szeretlek.” [Szerelmes vers]) mintha a fizikai távolság képzetében artikulálódna az én által látomásosan megidézett tengerész-emlékképekben is.

A „józan” valóságérzékelés határterületeiről (álom, emlékezés, alkoholmámor, tengeribetegség) szólnak, illetve szólalnak meg a szövegek.

A vágyott egyesülés mindig csak ezek közvetítettségében tud megvalósulni, mindezt erősítik – a már az első kötetnél is közreműködő – Császár Norbert újfent kitűnő illusztrációi, valamint a rezignált verszárlatok is: „Hajók vonultak el, testes, nagy tankerek: / Berge Brioni, Berge Queen, Thor 1., Thorswave. / Mind megfeneklettek az emlékezés zátonyán, / és nem tudták végül, hogyan fejezzék be, / hogyan menekítsék ki az elátkozott legénységet.” (Eltávolodás).

Az első kötetről írt kritikám zárlatával némileg vitába szállva, a Szextáns legjobb szövegei éppen azok lehetnek, melyek az Ilyen svéd erényeit, egyedi megoldásait megtartva képesek voltak a megújulásra. A megfogalmazott hiányosságokkal együtt is úgy vélem, hogy a Szextáns képes volt e líranyelv produktív el(ő)mozdítására, nem minden kockázattól mentes vállalásait ugyan nem sikerült maradéktalanul megvalósítania, unikalitását, a benne rejlő potenciált azonban mindenképpen megőrizte, így kíváncsian várhatjuk, milyen irányokba mozdul majd tovább ez a költészet.

Szeles Judit: Szextáns, JAK + Magvető, Budapest, 2018.

Pótor Barnabás

szerző: Pótor Barnabás
honlap e-mail
Pótor Barnabás 1992-ben született Nyíregyházán. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola PhD-hallgatója. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg, a portál gyakornoka volt 2014-ben.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum