KULTer.hu - Tavaly Marokkóban
103568
post-template-default,single,single-post,postid-103568,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tavaly Marokkóban

Tegnap

Kenyeres Bálint nagyjátékfilmes belépője az európai modernizmus atmoszféráját lélegzi, bár előképeitől eltérően cselekményvezetése kevésbé enigmatikus. Kissé korszerűtlennek és átgondolatlannak tűnő narratívája azonban mégsem idegeníti el teljesen a nézőt, csupán gyéren hagyott kapaszkodók mentén szembesíti egy sallangmentes leépüléstörténettel.

„A modern hős nem azt teszi, amit akar, mert amit akar, az nem különbözik attól, mint ami történik vele”

– írja Kovács András Bálint, és a Vlad Ivanov által megformált Victor pontosan ezen az úton halad. Építési vállalkozóként érkezik Marokkóba, hogy előrelendítse az elakadó munkálatokat, azonban egy múltbéli szerelem ködös emlékképe kényszerpályára állítja a megközelíthetetlenül magának való férfit. Victor a nő felkutatására indul, és a sivatag kietlen vidékein a homlokáról folyó rögeszmével vándorol egyik nyomtól a másikig. Kenyeres rendületlenül nyomozó hőse csak első ránézésre tűnik aktív, céltudatos cselekvőnek.

Valójában a múltból itt maradt haszontalan tárgyak mozgatják.

Megsárgult polaroid fotók, bármelyik sarkon kapható bizsuk és szúette bútorok mutatják számára a helyesnek vélt irányt, csak egyvalamit nem – a célt. A tárgyi bizonyítékok, amelyeken Victor elindul és amelyek új helyszínekre kalauzolják, végül a semmibe vezetnek, és a tisztán kivehető, rekonstruálható múlt helyett a jelenbeli hiányt jelölik.

Kenyeres ezen a ponton az önazonosság, a szubjektum esetlegességét, végül szétesését viszi filmre.

A nézői befogadást nehezíti, hogy a rendezőt nem hőse motivációja érdekli, hanem a kiüresedés. Victor nem fejlődik, nem jut el A-ból B-be, ugyanoda ér vissza, ugyanaz az elidegenedettség jellemzi a film végén, mint az elején. Victor nyilvánvaló rokonságot mutat Antonioni bolyongó figuráival (különösen Jack Nicholson semmibe menekülő karakterével a Foglalkozása: riporter című filmből), ugyanakkor az olasz mestertől eltérően Kenyeres az embertelen tájban nem karakterei belső világát festi meg. Victor romokon át vezető útja során persze maga is fokozatosan lerongyolódik, de mégsem tud teljesen tájelemmé válni.

Idegen marad, csak az van a tájban, amit ő odavisz.

A film térszerkesztése ezért – Antonionihoz hasonlóan – elsősorban a hiányra épül, de Kenyerest sokkal jobban érdekelte a történetet feszítő időbeliség, ahogyan a jelen és a múlt egymásba ékelődik, kölcsönösen kitakarják, elfedik egymást. A dramaturgia repetitív mozzanatai, illetve a nyomozás értelmetlen, nyugvópont nélküli körkörössége egy folyamatos múltidőbe zárják a kószáló Victort.

Ez a fajta megfagyott, állapotszerű időkezelés már Kenyeres korábbi munkáinak (pl. Zárás című kisfilmjének) is alapvető szervezőelvét képezte.  Viszont formanyelvét, elbeszélésmódját tekintve a Tegnap semmi esetre sem köthető stilisztikailag az ún. slow movie-khoz.

A rendező igyekszik eloldódni a Tarr, illetve Jancsó fémjelezte iskoláktól.

Noha egy-egy jól koreografált jelenetben megidézi őket, Kenyeres filmje nem kísérletező darab. Szemben Tarr és Jancsó több munkájával, a Tegnap tétje nem az embert agyonnyomó hatalom absztrakt mechanizmusaiban vagy a mindenre rátelepedő enyészetben keresendő. Kenyeres elkerüli a formai és tartalmi absztrakciót, így története sokkal közelebb áll Kocsis Ágnes Pál Adriennjének kényelmetlenül fragmentált, nyugtalanító narratívájához, amiben a múltról való biztos tudás megszűnik referenciaként szolgálni a jelenbeli önkép számára.

A kisfilmeket követően a Tegnap ezúttal rövidebb, sokszor fix beállításokkal, gyakran használt premier plánokkal és kényelmes tempójúra vágott cselekménnyel ábrázolja, ahogy Victor identitása elpárolog a forró afrikai napon.

Innen nézve ez egy állapotfilm, épp ezért nem a látszólagos cselekmény szintjén kell keresni a megfejtést.

Ugyanakkor a poén valahol mégiscsak az, hogy nincs igazi megfejtés, az önazonosságunkat szavatoló emlékek, (tév)hitek olyasmiben gyökereznek, ami már elmúlt vagy soha nem is létezett.

Vlad Ivanov castingja zseniális húzásnak bizonyult.

Úgy jut el a szenvtelen üzletembertől a saját vizeletében kuporogva zokogó roncsig, majd az idegösszeomlást követő hisztérikus nevetésig, hogy az ezek közötti távolság a lehető legminimálisabbnak hat. Ez igaz a film egészét tekintve is.

Kenyeres keveset mond, de sokat mutat.

Az ilyen nüanszok miatt is nehezen befogadható film a Tegnap. Bár nem teszi annyira próbára a nézőt, mint Antonioni vagy Tarr Béla művei, és nincs erőltetett szimbólumokba csomagolt kettős beszéd sem, a cselekmény mégis könnyen tűnhet egysíkúnak vagy céltalannak. Ez talán azért lehet, mert a cselekmény helyett sokkal fontosabb a film mint kifejezési forma, ahogy jelen esetben az elveszettség állapotát artikulálja. Voltaképp ez a lényeg Tarrnál, napjainkban Nemes Jeles Lászlónál és most Kenyeresnél is: a film az, ami megtörténik a nézővel. Mint az élet a modern hősökkel.

Tegnap, 2018. Rendezte: Kenyeres Bálint. Írta: Kenyeres Bálint, Forgách András, Beregi Tamás, Zabezsinszkij Éva, Matthieu Taponier. Szereplők: Vald Ivanov, Féodor Atkine, Jo Prestia. Forgalmazza: MITTE Commuications

Berényi Csaba

szerző: Berényi Csaba
honlap e-mail
Berényi Csaba 1990-ben Makón született, szabadúszó újságíró, a SzegedMa szerkesztőségben dolgozott gyakornokként, a gonzó műfaj ködös képzeletű igehirdetője, valamint költő. Cikkeit ez idáig az Alternatíva, a KULTer.hu, a GonzoPress, a SzegedMa és a Prae.hu közölte, ezen kívül szépirodalmi szövegei nyomtatásban a Szkholion, az Apokrif és a FÉL lapjain jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum