KULTer.hu - Zalán Tibor regényrészlete
103493
post-template-default,single,single-post,postid-103493,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Zalán Tibor regényrészlete

Papírváros szilánkok 

Mintha lassított filmen látta volna magukat, ahogy araszoltak az esőben a fesztiválbüfé felé, hogy a lány egyen valamit, mert ennie kellett, így mondta, mindegy, mi történik velem, de most ennem kell valamit, különben meghalok, és a fesztiválbüfé kínálkozott a legalkalmasabb helynek ehhez, annak ellenére, hogy a főutcán nyitott és hangos éttermek mellett haladtak el, de a férfinak nem volt kanala behúzódni ismeretlen emberek közé, különösen nem azok mellé letelepedni, akiket ismert, pontosabban, akiket látásból ismert, mert a legtöbb ismerőséről fogalma sem volt, hogy kicsoda, csak eltűrte az egyoldalú barátságot és a feléje áradó érdeklődést, nem kérdezte meg, ami egyértelműsítette volna a helyzetet, hát te ki vagy, ember, mert nem kérdezhette meg, részben azért, mert halálra sértette volna vele a másikat, aki a legbizalmasabb emberi mosollyal közeledett hozzá, szorongatta meg a kezét, vagy ha nő volt, érintette meg a karját, és olyan témákról kezdett el rögtön beszélgetni vele, amelyekből jószerével ki kellett volna derülnie, ha annak nem is, ki a beszélő, de annak igen, hogy milyen történések között zajlott le hajdanán a megismerkedésük, kik voltak jelen, ha jelen voltak akkor, itt gondolati kitérőt kellett tennie, mert ha fiatal nők állították meg az utcán, köszöntek rá és álltak meg előtte, vele szemben, hogy a beszédbe elegyedés kikerülhetetlen legyen, nem tudhatta, történt-e valami komolyabb is közöttük a futó találkozásnál, összefeküdt-e a nőkkel, részegen vagy józanon, ami majdnem mindegy is, rossz arcmemóriájának felmentést adva, de a bizalmasabb kapcsolat valahai megléte, még ha csak egy kiadós baszás volt is a röpke életjelenet, kötelezte valamire az időben, ezek a beszélgetések aztán a kínosság összes paraméterét felvonultatták, a közös keresztnevek keresztrejtvényével az élen, az andrások és andik és ferik és évák hajdani arca, hangja, vagy akár egy jellegzetes mozdulata nem rajzolódott ki a fölemlítés által, így egy idő után szabályosan irtózni kezdett a találkozásoktól, az arcába hajoló, a vonásainak árulkodó tétovaságát fürkésző tekintetektől, de leginkább azoktól a kérdésektől, amelyeket derűs farkasmosollyal tettek fel neki az ismeretlen ismerősei, na, ki vagyok, fogadjunk, hogy nem tudod, ki vagyok, na, ha igen, akkor mondd, hogy hívnak engem, és ő tanácstalanul helyezgette át az egyensúlyát egyik lábáról a másikra, tudom, hogy ki vagy, nyögte ilyenkor, csak azt nem tudom, hogy hívnak, tudod, a nevekkel mindig is bajban voltam, és ezzel rá is fagyasztotta a kérdező arcára a hamis, érdeklődést kifejezni akaró mosolyt, pedig magukra vethetnének az ilyenek, dühöngött, ők provokálják ki a negatív választ, ki a faszom emlékszik mindenkire vagy mindenre az életéből, naponta találkozik több száz emberrel, különösen forgatások idején, épp elég olyankor arra koncentrálni, hogy legalább a celeb-színészek nevét ne tévessze el, az asszisztensekről és a filmet szponzoráló pénzemberekről nem is beszélve, ezer szarjancsi és szarjulcsa neve és emléklenyomata vesztegel valamelyik agyféltekémben előkeríthetetlenül, morogta magában, és nyüzsögnek egyformán, zölden és kövéren, mint a dög húsában a férgek, dög, igen, döglődik az agya, ami talán a sok piától van, de az is lehet, hogy neki ilyen agya van, hervad, sorvad, elvesznek vagy eltemetődnek benne az adatok, akár a csőd felé tartó számítógépes winchesterekben, rendezetlenül nyüzsög benne a múlt, hullanak ki, vagy temetődnek el, hajdan fontosnak tetsző történések, és hajdan nélkülözhetetlennek tűnő emberek, és a kígyó itt fogja meg a farkát, a nem általa irányított vagy igényelt találkozások zavaró és zavaros fölöslegességekké váltak az életében, ez már a magánynak az a stációja, amit csak a magukra hagyott és halni készülő öregek élnek át a hospice-házakban

egyszer járt egy ilyenben, egy ilyen házban, nyitva volt az ajtó, hát bement, majd egy darabig tanácstalanul bolyongott az üres folyosókon, sehol egy ember, a falakon mindenféle borzalmat sugalló tájképek beszáradt foltjai, teljesen olyanok már, mintha röntgenfelvételek volnának, vagy régről itt felejtett dagerrotípiák, légyszartól sem kímélve, mert az egykor többet mutató és jelentő fotográfiák, reprodukciók csak egy-egy nagyobb kartonlapra voltak fölapplikálva, mintegy megadva a hely szellemének a metaforikus hátterét, a két oldalra nyíló szobák minden ajtaja csukva, valószínűleg ebédidő volt, mert a csukott ajtók ellenére mindenen átszivárgott, mindent átitatott, mindenbe beleszívódott, mindenbe beleült a főzelékszag, elfoglalta az ember orrát, szemét és száját, de még a lélegzetét is megbénította, végül bátortalanul benyitott egy ajtón, és belépve azt látta, hogy a csontjaikra száradt emberi kreatúrákat gondozónők etetik éppen, akiket meg nem, azok a semmibe meredve várakoztak valamire, ami már túl volt az ételváráson, így nem lehetett más, csak a halál, noha nem lehettek ennek tudatában, szűkülő tudatukig legfeljebb csak annyi hatolt el, hogy élni hozták ide őket, még élni, ide, ahol kedvükre fekhetnek, kapnak enni, nem bántja őket senki és semmi, nem kell semmivel molyolniuk, csak elbámulni valami ismeretlen felé, amit csak ők láthatnak, pontosabban, amit ők már láthatnak, csakhogy megjöttél, kisfiam, szólította meg az egyik ilyen révedező, közvetlenül a mellette lévő ágyról, kiesve a messzeségbe kirakott tekintetből, tudok ám enni, nevetett az öregasszony, csak itt az a szokás, hogy az embert megetetik, így aztán nem kell magunknak bajlódnunk az evéssel, és kezével biztatólag elmutogatott a bejárat felé, arra gondolva talán, hogy épp onnan hozzák neki az ebédet, pedig a műanyag büdöge a levessel, a műanyag tányér valami makaróniszerű konglomerátummal, már az éjjeli szekrényén árválkodott, hoztak kanalat is a leveshez, kérdezte fontoskodó aggodalommal a kis öregasszony, mert néha elfelejtik, és mi van olyankor, amikor elfelejtik, kérdezte suttogva, akkor káromkodnak a lányok, és elmennek kanálért, fogta suttogóra a ráncos kis kóró, hoztak, nyugtatta meg, akkor etess meg, ha hoztak kanalat, kezdte kérlelni, és ő sorsába beletörődve a kezébe vette a műanyag kanalat, rossz volt az érintés, a műanyagnak általában rossz az érintése, különösen, ha ilyen intim holmikról van szó, mint amikkel a szánkhoz visszük az ételt, fölemelte a büdögét és beleszagolt, rossz szaga volt a levesnek, mint minden kórházi, vagy közétkeztetésinek csúfolt, lének, amely leginkább a zöldséglevesre emlékeztet, de nem az, mert bűze az van, de íze nincs, illetve íze is van, de bárminek is nevezzék a zöldségekkel teli vagdosott löttyöt, mindig ugyanaz az íz, ami leginkább csak az íztelenséggel írható körül, leült az ágy melletti háromlábú kisszékre, és közelebb húzta magát az öregasszonyhoz, orrába savanyú emberszag csapott, amely a verejték, az öregség és a mosdatlanság erős szagainak a már-már kibírhatatlan keveréke volt, hányingert érzett, és emiatt szégyellte magát, de nem tudott parancsolni a szervezetének, tiltakozó tudata és váratlanul feltámadt embersége ellenére erős hányingert érzett, amelyet csak szapora nyelésekkel tudott elnyomni, belemerítette a kanalat az átlátszó, híg löttybe, az öregasszony nagyra nyitott szájához emelte, és beletöltötte a száraz, sötét üregbe, de a lé azonnal ki is csurrant a nyitott száj két oldalán, rá a nejlon hálóingre, kicsit nehezen megy, mentegetőzött a nő, amikor végre sikerült lenyelnie a kanálnyi levest, kicsit lassan megy, tette hozzá vontatottan, de legyél türelmes, kisfiam, ne felejtsd el, mennyit kínlódtam én is veled kiskorodban, igen, anya, válaszolta egykedvűen, csak egyél, ne zavartasd magad, és lassan, türelmesen, ami egyébként soha nem volt az erőssége, rakosgatni kezdte az újra és újra kinyíló szájba az ételt, közben törölgette a száj két oldalán újra és újra a hálóingre csurranni készülő fölösleget, itt maradsz, kisfiam, itt maradsz addig, míg el nem alszom, kérdezte váratlanul feltámadó félelemmel és gyanakvással a kis öregasszony, itt maradok, anya, nyugtatta meg, itt maradok, és hirtelen nem tudott magának számot adni arról, hogy került ide, mi hozta ide, miért, kiért kellett itt lennie, talán az anyám, derengett benne valami ködös bizonyosság, vagy inkább bizonytalanság, egészen ügyesen csinálja, hallotta a szomszédos ágy mellett sutyorogni a gondozónőket, ja, pedig irtózatosan be van baszva a krapek, helyeselt a másik, egy gonddal kevesebb, kontrázott a harmadik, de hogy tudjuk kirakni, ha megetette a Mádi nénit, vetődött föl az elsőben a kérdés, azt sem tudjuk, kihez jött, biztosan a Dámához, vigyorgott valamelyik, annak vannak ilyen finom ruhái, ne beszélj, hökkent meg az egyik, a Dáma nem is mondta, hogy van gyereke, ez meg nem is hasonlít rá, mindegy, hagyta rá az először megszólaló, megvárjuk amíg végez az etetéssel, aztán megkérdezzük, kihez jött, és ha még meg tudja mondani annak a nevét, akit meg akar látogatni, dehogy tudja megmondani, indulatoskodott a középső hang, azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda, és ezen nevettek, én megkérdezem, baszd meg, mondta a legrekedtebb hangú, meg én, baszd meg, hé, fiatalember, hallotta már a feje fölött ugyanazt a hangot, elárulná nekünk, hogy kihez jött, és ő felnézett, kissé elhasznált, de nem csúnya nővérarc meredt rá kérdőn, hogy én, kezdett bele a válaszba, de nyomban bele is zavarodott az első két szóba, hogy én, én hogy kihez, kihez is, azt hiszem, hogy leginkább mi tudom én, mondta, mondjuk magamhoz, tette hozzá, belülről megmosolyogva önnön ócskaságát, és gyönyörködött a női arc hirtelen változásában, pedig a nő csöppet sem tartotta humorosnak, amit mondott, igaz, nem is annak szánta, ócska blöff volt, egy hatásosnak feltűnő geg, ami a forgatókönyvek írásakor be szokott jönni, akkor köszönjük az eddigi segítségét, és menjen a megtalált magával együtt a picsába, bocsátotta ki a fölötte imbolygó arcból kiszakadó vékony száj az ítéletet, sziszegve, szinte gyűlölettel, és ő felállt, ne menj sehova, kisfiam, könyörgött a száraz kis öregasszony, megígérted, hogy itt maradsz, amíg elalszom, igen, anya, motyogta, megígértem, de a dolgok, látod, másként alakultak, ez nem a maga fia, Mádi néni, tolta el az ágytól valamelyik gondozónő, a maga fia nem szokott ilyenkor bejönni, hát akkor ki, ha nem a fiam, kérdezte a verébcsontú, azt mi is szeretnénk tudni, hangzott valamelyik szájából a válasz, illetve dehogy is szeretnénk tudni, az úr csontrészeg, és nyilván a közeli kocsmába akart bemenni, és itt nyomta le a kilincset, magyarázta fölösleges hangsúlyokkal a néninek a sziszegő gondozónő, menjen már, fogta meg a karját valamelyik, megyek, de merre van a kijárat, amerről be tetszett jönni, hangzott a válasz, és kiszédelgett a folyosóra, azon tűnődve, hogy miért nézik akkor is részegnek, amikor éppenséggel, bár ez az utóbbi időben meglehetősen ritkán fordult elő vele, csontjózannak érzi magát

Borítókép: Hegedűs Gyöngyi

Zalán Tibor

szerző: Zalán Tibor
honlap e-mail
Zalán Tibor 1954-ben született Szolnokon. Költő, író, drámaíró, foglalkozása szerint színházi dramaturg. Számtalan könyvvel és díjjal rendelkezik, legutóbbi megjelenése: B2-páholy. Legutóbbi elismerése: Szép Ernő-életműdíj. Papírváros című regényciklusának 4. kötetén dolgozik. Óbudán és Békéscsabán él.

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum