KULTer.hu - Klántesó
104194
post-template-default,single,single-post,postid-104194,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Klántesó

Csuklyások – BlacKkKlansman (BlacKkKlansman)

Kevés bizarrabb szituációt tudnánk elképzelni annál, mint hogy egy fekete rendőrnyomozó sikeresen beépüljön a Ku Klux Klánba. Ha hisszük, ha nem, mindez mégis megtörtént, Spike Lee pedig filmet forgatott a hihetetlen sztoriból. Habár korántsem tökéletes alkotás, a BlacKkKlansman egy frappáns alapötlet, jó színészi alakítások és hiteles korrajz segítségével éri el, hogy egyszerre mosolyogjon és szörnyülködjön a néző.

A Csuklyások Ron Stallworth (John David Washington), Colorado Springs első fekete rendőrtisztjének könyvén alapul, aki a ’70-es években egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, megkörnyékezi a hírhedt fehér csuklyás szervezet helyi brancsát, és kideríti, mire készülnek a szabadidejükben pár üveg sör mellett a fehér felsőbbrendűségről papoló és hétvégenként lőgyakorlatokat tartó klántagok ezen faji feszültségtől terhes időkben. Stallworth telefonon tartotta a kapcsolatot a klán tagjaival, mikor pedig személyes találkozóra került sor, egy (zsidó származású) fehér kollégája, Flip Zimmerman (Adam Driver) helyettesítette őt. A két nyomozó végül egészen David Duke-ig, a klán egyik országos fejéig követte a szálakat.

A BlacKkKlansman tipikusan olyan alkotás, melynek már az alapkoncepciójára felkapja a néző a fejét.

Éppen ezért a készítőknek inkább az okoz kihívást, hogy a könnyen és gyorsan elnyert figyelmet a teljes százharminc perces játékidő alatt fenntartsák. Sajnos ez nem minden esetben sikerül. A sztori helyenként eléggé leül, és olykor úgy érezzük, jóval több potenciállal rendelkezik egy ilyen történet, de mégsem fullad érdektelenségbe a film, hiszen az ügyes kezű alkotók és a tehetséges színészek gondoskodnak róla, hogy ne távozzunk üres kézzel (és pláne ne üres fejjel) a vetítés után.

A BlacKkKlansman érdekes módon eléggé konzervatív stílusú film, a rendező egy-két apróbb „truvájkodás” – mint az osztott képernyős telefonbeszélgetések vagy az egyik jelenetben be-beúszó korabeli blaxploitation filmes plakátok – kivételével tartja magát a jól bevált sablonok, akadémikus szabályok szerint felvett jelenetekhez, melyek egy idő után már unalmasnak hatnak. A film tempója is érdekes módon lassabb, mint amit a kortárs Hollywoodtól megszoktunk, és igazi akciójelenetek sincsenek – mint azt egy zsarufilmtől elvárnánk –, de mindez egyáltalán nem baj, sőt, több teret ad az atmoszférának és a karaktereknek.

A korrajz és a hangulatfestés egyaránt kiváló, Lee láthatóan otthonosan mozog a hetvenes évek Amerikájának miliőjében,

a faji mozgalmak, a „black is beautiful”, illetve a konzervatív kispolgári Amerika haldoklásának (pár évvel vagyunk Woodstock után és pár évvel Watergate előtt) világában. A méretes afrofrizurák és szakállak, aranyláncok és csőnadrágok, a táncparkettet mindenestül megmozgató soul és funk zene mintha csak a már említett blaxploitation-filmekből vagy egy Starsky és Hutch epizódból pottyantak volna elénk. Velük szemben a begyöpösödött kisvárosi „white trash” közeg figurái simán elmennének akár a Szelíd motorosok híres bisztrójelenetében is.

A színészekre sem igazán lehet panasz. A címszereplő Washington mellett elsősorban Driver az, aki elviszi a hátán a „műsort”.

A mindenre elszánt, idealisztikus újonc és a cinikus, rutinos rendőr kettőse végig jól működik, többek közt annak a frappáns szituációnak köszönhetően, hogy ennek a két, merőben eltérő személynek egyazon embert kell „alakítania” a nyomozás során. A kisebb szerepekben többek közt a Vikingek sorozatból ismerős Jasper Pääkönen élvezettel jutalomjátszik egy mentálisan erősen instabil redneck klántagot, Topher Grace (Csillagok között) kellő simlisséggel hozza a KKK-nagyvezér figuráját, a Pókember: Hazatérésben feltűnt ifjú Laura Harrier pedig a főhős polgárjogi aktivista barátnőjeként mutatkozik be a komolyabb drámai moziban. Az eddig főként a tévéből ismerős Corey Hawkins (Walking Dead, 24: Legacy) erőteljes alakítást nyújt egy kisebb, de fontos szerepben, egy-egy apróbb „cameózás” erejéig pedig Alec Baldwin és a kilencvenegy éves Harry Belafonte is feltűnik a vásznon.

A film valódi erőssége azonban az a vaskos, már-már szatírába hajló irónia, mellyel a rendező folyamatosan meghinti a sztorit, és amely tökéletesen aláhúzza az egész szituáció képtelen mivoltát.

Az ember észre sem veszi, és olyan dolgokon mosolyog, netán még nevet is, melyeken inkább el kéne komorodnia.

A KKK helyi tagsága egytől egyig echte vidéki suttyókból áll, akiknek szánalmas, lúzer mivoltán épp ugyanannyira röhögünk, mint amennyire szörnyülködünk nyíltan hangoztatott rasszista, fasiszta nézeteiken. Hasonlóképp a főhőst körülvevő, a korszakban még igencsak erőteljesen jelenlevő, feketékkel szembeni hétköznapi előítéletek sokszor kreálnak megmosolyogtató helyzeteket, miközben azon kapjuk magunkat, hogy ez az egész inkább arcpirító, és kicsit szégyenkezve próbáljuk elfojtani arcunkról a vigyort.

Lee persze igyekszik helyenként szándékos, a jelenkorra kikacsintó áthallásokat is csepegtetni a filmbe.

Mint például az a véletlen (?) egybeesés, hogy a Trump kampányszlogenként elhíresült „America first” annak idején a Ku Klux Klán egyik jelmondata volt, vagy mikor Stallworth és a rendőrkapitány arról diskurálnak, vajon tényleg elég ostoba-e az amerikai nép ahhoz, hogy megválasszon egy rasszista brigantit elnöknek. Mindez rendben is van addig, amíg kellően szubtilisen, sorok között van jelen a filmben, amikor azonban a rendező erővel az arcunkba tolja az „üzenetet”, mint például a film végén a 2017-es véres charlottesville-i összecsapásokról készült dokumentumfelvételek bevágásával, iszonyúan erőltetetté válik az egész. Ugyanígy nagyon manírosnak és szájbarágósnak hat az a jelenet, melyben a klántagok a D.W. Griffith-féle Amerika hőskorát (mi mást?) nézik egy vetítőn, hangosan éljenezve a filmbeli, kikent arcú fehér színész által játszott bűnös fekete rabszolga felakasztását, mellyel párhuzamosan a Belafonte által alakított idős fekete aktivista egy valódi lincselésről mesél a megdöbbent hallgatóságnak.

Összességében tehát egy jól megírt, rutinos szakmai tudással elkészített és remekül eljátszott, de hibáktól sem mentes darabra ül be, aki jegyet vált Spike Lee legújabb „cuccára”, mely egyaránt nézhető bűnügyi filmként, társadalmi szatíraként, illetve vádiratként a társadalom minden szintjén jelenlévő, burkolt vagy éppen nyílt formában megjelenő előítéletek és gyűlölet ellen.

Csuklyások – BlacKkKlansman (BlacKkKlansman), 2018. Rendezte: Spike Lee. Írta: Ron Stallworth könyve nyomán Charlie Wachtel, David Rabinowitz, Kevin Willmott, Spike Lee. Szereplők: John David Washington, Adam Driver, Laurel Harrier, Topher Grace, Jasper Pӓӓkkönen, Ryan Eggold, Corey Hawkins. Forgalmazó: UIP-Duna Film.

Rudolf Dániel

szerző: Rudolf Dániel
honlap e-mail
Rudolf Dániel 1987-ben született Budapesten. 2012-ben végzett az ELTE filmtudomány mesterszakán. Írásai megjelentek többek között a Filmkultúra, a Filmtett, a Filmvilág hasábjain, illetve több kötetben (Jean-Luc Godard dicsérete, Sára Sándor 80) is. Jelenleg a filmgyártásban dolgozik, illetve szabadúszó filmes újságíróként tevékenykedik.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum