KULTer.hu - A király(nő) meztelen
105038
post-template-default,single,single-post,postid-105038,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A király(nő) meztelen

Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody)

A Queen és Freddie Mercury stílusokra, konvenciókra és sémákra fittyet hányó életműve az innováció magasiskolája. Ugyanez sajnos egyáltalán nem mondható el a legendás frontember életét vászonra átültető Bohém rapszódiáról, melyben a zenés részek jócskán lepipálják az életrajzi vonalat.

Nyolcadik osztályos voltam, mikor megkaptam ajándékba életem első discmanjét – ami akkoriban még csúcstechnológiának számított –, melyen az egyik első lemez, amit meghallgattam, történetesen egy Queen Greatest Hits válogatáscédé volt. Ezt követte a teljes Queen-életmű (a helyi könyvtárból kölcsönzött és otthon lemásolt lemezeken), mely villámsebességgel és gyökeresen formálta át kora kamaszkori zenei ízlésemet, ajtót nyitva számomra egy egészen új világba.

Mondhatjuk tehát, hogy nagy várakozásokkal ültem le a zenekar aktív tagjai által megtámogatott, hosszú évek óta tervezett Mercury-biopic elé.

Freddie Mercury nem csupán a rocktörténet egyik legkiválóbb énekese és legkarizmatikusabb frontembere volt, hanem olyan egyedi jelenség, akinek élettörténete (és tragikus halála, mely után neve mindörökre belevésődött a könnyűzene nagy hőseinek panteonjába) egyértelműen filmre kívánkozik, ezt pedig természetesen régen felismerték a Queen menedzsmentjének tagjai, illetve az élelmes producerek. A Bohém rapszódia elkészülte mégsem volt könnyű szülés.

A film ötlete több mint tíz éve fogant meg az illetékesek fejében.

A projekt számtalan kanyaron és mellékúton ment keresztül – egy időben többek közt Sasha Baron Cohen neve is felmerült a főszerep kapcsán –, mire a végtermék a mozikba kerülhetett. Az eredmény egy látványos, de túlságosan is a bevett formulákhoz és sablonokhoz ragaszkodó zenészéletrajz lett, melynek legjobb pillanatai egyértelműen azok, amelyekben a Queent és frontemberüket koncerten vagy stúdiózás közben látjuk.

A sztori 1970-ben indul, mikor a párszi származású, Zanzibáron született Faroukh Bulsara (Rami Malek) a londoni Heathrow repülőtéren dolgozik rakodófiúként. Miután egyik este megismerkedik a Smile névre hallgató amatőr zenekar tagjaival, a gitáros Brian May-jel (Gwylin Lee) és a dobos Roger Taylorral (Ben Hardy), a frontember, Tim Staffel távozása után megkapja annak megüresedett helyét. John Deacon basszusgitárossal (Joseph Mazzello) kiegészülve az immár Queen névre hallgató formáció hamarosan elindul a siker rögös útján, nagy részben Mercury hangjának, innovatív zeneszerzői kvalitásainak és ellenállhatatlan színpadi perszónájának köszönhetően. Hatperces, operára hajazó mesterművüket a – film címét is adó – Bohemian Rhapsody-t minden épeszű zeneipari dolgozó kétkedéssel fogadja, végül mégis a csúcsra röpíti a tehetséges négyest.

A siker azonban – mint azt a legtöbb hasonló filmből már régen megtanulhattuk – sokszor kétélű, mert bizony a rocksztárok élete sem csak játék és mese.

Freddie reménytelenül próbál egyensúlyozni menyasszonya, Mary Austin (Lucy Boynton) szerelme és homoszexuális vágyai között, később pedig – köszönhetően manipulatív személyi menedzsere, Paul Prenter (Allen Leech) ármánykodásainak – fenekestül veti bele magát a drogok, az éjszakai élet és az egyéjszakás kapcsolatok világába, emiatt pedig a zenekar többi tagjával is megromlik a kapcsolata. Ezen természetesen csak egy nagy összeborulás és nemes célért (az afrikai éhezők javára szervezett gigakoncerten, a Live Aiden történő fellépésért) való egymásra találás segíthet a cselekmény fináléjában.

Nem könnyű feladat mintegy tizenöt év történéseit a kétórás játékidőbe zsúfolni, a forgatókönyv mégis a kelleténél több helyen egyszerűsít, csúsztat vagy épp meghamisít dolgokat.

Ami persze nem lenne (akkora) gond egy jól összerakott, egyedi stílusú életrajzi munka esetében, de a Bohém rapszódia látszólag arra hajt, hogy minél kevesebb kreativitással, minél rutinszerűbben és lehetőleg a legszélesebb közönség számára is érthetően prezentálja főhősének történetét. Sok esetben olyannyira eluralkodnak a forgatókönyvön a zenészéletrajzok ezerszer elpufogtatott sablonjai, hogy konkrétan azt hihetjük, hogy bizonyos elemeket az ezen sémának való megfelelés miatt alakítottak át radikálisan a valósághoz képest. Ezért kell például – Prenter alakjában – egy „főgonosz” a filmbe, aki rossz útra téríti szegény Freddie-nket, hogy azután, megjárva a poklot, diadalmasan térhessen vissza a „fénybe”. De ezért helyeznek egy olyan fontos momentumot, mint Mercury AIDS-diagnózisa is mintegy két évvel korábbra, a Live Aid elé, hogy egy efféle drámával húzhassák alá a grandiózus finálét.

A másik probléma az alkotók azon igyekezete, hogy minden korosztály számára fogyaszthatóvá tegyék a történetet.

Így lesz tizenketteses karikás mozivá egy olyan rockzenész sztorija, akinek élete minimum a tizennyolc pluszos kategóriába illene bele (csak a példa kedvéért: a Queen egyik lemezbemutató-partiján többek közt törpék fején hordozott tálcákról szippanthatták a vendégek a kokaint, miközben meztelen birkózónők és egy élő csirkék fejét leharapdáló artista szórakoztatta őket).

A film készítésében oroszlánrészt vállaló May és Taylor láthatóan igyekeznek minél jobban megszépíteni néhai barátjuk és zenésztársuk emlékét.

Kinyirbáltak minden olyan momentumot, mely esetleg jobban megbotránkoztathatná a nézőt vagy negatív színben állíthatná be Mercury alakját. Olyasmiről már ne is beszéljünk, hogy például a Queen a Live Aid előtt egy évvel az apartheid rezsim gazdag elitjét szórakoztatta néhány koncert erejéig a dél-afrikai Sun Cityben, minek következtében kizárták őket a brit zenész szakszervezetből, és hogy a jótékonysági koncertes fellépésük voltaképpen afféle vezeklés (is) volt részükről.

Nagy kár, hogy a forgatókönyv (melynek szerzője A legsötétebb órát és A mindenség elméletét is jegyző Anthony McCarten) és a rendezés (melyet Bryan Singer – X-Men, Közönséges bűnözők, kezdett el, de akit forgatás közben lecseréltek Dexter Fletcherre – Eddie, a sas) inkább csak átszalad a történéseken, felmondja a kötelező leckét ahelyett, hogy mélyebben belemenne főszereplője személyiségébe, a benne zajló drámába, mely minden csak nem éppen unalmas téma. Sok mindent megtudunk Freddie-ről, látjuk őt felemelkedni a semmiből a legnagyobb luxusba (és ezzel együtt mégis a magányba), látjuk őt a színpadon és a hálószobában egyaránt, mégis úgy érezzük, mintha valójában alig tudnánk meg róla valamit. A készítők inkább a sokak által ismert és rajongott Mercury-képre koncentrálnak ahelyett, hogy megpróbálnák felfejteni, mi is rejlik a kép mögött.

Singer sosem volt az árnyalt lélekrajz nagymestere és ezúttal is úgy tűnik, hogy beletört a bicskája a feladatba.

Ami miatt mégis élvezhető alkotás lesz Singerék filmjéből, az a látványosan felvett, kiválóan megrendezett és tökéletesen koreografált zenei részek jelenléte, melyek mindenestül ellopják a show-t. Ritka az az élmény, mikor a mozivászon előtt ülve az ember hirtelen akaratlanul is verni kezdi lábával a ritmust, és már-már arra vetemedne, hogy együtt énekeljen a vásznon végigmasírozó rockistenséggel, mindenestül átadva magát a zene és a látvány éteri kettősének.

A rendező(k) célja érezhetően az volt, hogy visszaadják egy valódi Queen-koncert élményét a moziteremben ülő közönség számára

(hisz jelentős részük már csak életkoránál fogva sem láthatta Mercury-t élőben a színpadon), és ez mindenestül sikerült is nekik. Különösen a film utolsó negyedóráját kitevő Live Aid jelenete az, ahol tényleg úgy érezzük, mintha visszamentünk volna az időben és az első sorból élvezhetjük a zseniális négyes mindent elsöprő, talán leghíresebb performanszát.

A zenés betétek mellett a film legnagyobb pozitívuma egyértelműen a főszerepben brillírozó (elsősorban a Mr. Robot sorozatból ismerős) Rami Malek játéka, aki olyan magabiztossággal és színészi krafttal ölti magára az egykori Queen-frontember alakját, hogy olykor el sem hisszük, hogy nem a valódi Freddie áll előttünk.

Malek hangja, beszédstílusa, mimikája, mozdulatai egy az egyben hozzák a tragikus sorsú rockikon perszónáját.

Mindeközben játéka mégsem fullad egyszerű imitációba, hanem (még a sablonos forgatókönyv ellenére is) képes hitelesen, kellő színészi talentummal megformálni legendás alteregóját.

A többi szereplő persze eléggé elhalványodik a főhős mellett, habár a készítők érdemére legyen mondva, hogy külsőre és karakterben egyaránt jól megtalálták a bandatagok bőrébe bújó színészeket. Freddie mellett talán egykori menyasszonya az, aki a legtöbb játékidőt kapja, Lucy Boynton pedig igyekszik helytállni és megbirkózni a rá bízott feladattal.

A mellékalakokra sem igazán lehet panasz, bár nekik nem jutott komolyabb szerep.

Talán a közismerten Queen-rajongó Mike Myers cameója említhető még, aki látható élvezettel hozza a Bohemian Rhapsody kislemezt elutasító, szemellenzős lemezproducer alakját az egyik emlékezetesebb jelenetben. A Bohém rapszódia korántsem élvezhetetlen film, sőt, egy teljesen vállalható, látványos és többségében zökkenőmentesen működő zenészéletrajz, Freddie Mercury azonban ennél jóval többet érdemelt volna.

Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody), 2018. Rendezte: Bryan Singer (és Dexter Fletcher). Írta: Anthony McCarten. Szereplők: Rami Malek, Lucy Boynton, Gwilym Lee, Ben Hardy, Joseph Mazzello, Aidan Gillen, Allen Leech, Tom Hollander. Forgalmazó: Fórum Hungary.

Rudolf Dániel

szerző: Rudolf Dániel
honlap e-mail
Rudolf Dániel 1987-ben született Budapesten. 2012-ben végzett az ELTE filmtudomány mesterszakán. Írásai megjelentek többek között a Filmkultúra, a Filmtett, a Filmvilág hasábjain, illetve több kötetben (Jean-Luc Godard dicsérete, Sára Sándor 80) is. Jelenleg a filmgyártásban dolgozik, illetve szabadúszó filmes újságíróként tevékenykedik.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum