KULTer.hu - Kilátások a hazai képzőművészetben
104826
post-template-default,single,single-post,postid-104826,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kilátások a hazai képzőművészetben

Ezek a legszebb éveink? – Pályakezdő perspektívák

Önmagában már a cím is figyelemfelkeltő. Mert eddig mindig kijelentették ezt, szinte ellentmondást nem tűrő hangon. Majd nyílik egy tárlat, amely provokatívan rá mer kérdezni: Valóban ezek a legszebb éveink?

A kiállítás szeptembertől tekinthető meg a debreceni MODEM-ben, ahol ezúttal – rendhagyó módon – nem befutott és jól ismert művészek munkái láthatók, hanem olyan fiatal feltörekvő alkotóké, akik még nemrégen kerültek ki a felsőoktatási intézmények védelmező (vagy éppen bürokratikus) falai közül. Most már magukra maradva próbálják művészetüket kibontakozni, „hangot adni” alkotásaiknak, miközben éhen halni sem szeretnének.

A tárlat a „kapunyitási pánik” problémáit dolgozza fel, s fontos kérdéseket fogalmaz meg:

Mikor alkothat egy művész, ha közben dolgoznia is kell? Miért ne adja fel a sokadik visszautasítás után sem? Hogyan emelkedjen felül a kilátástalanság érzésén?

Az Ezek a legszebb éveink? – Pályakezdő perspektívák című kiállítás nemcsak koncepciójában, de a kialakításában is új élményt nyújt, a legelső térrészben ugyanis nem műtárgyakat találunk, hanem a kiállítók személyes objektjeit láthatjuk, amelyek a pályakezdés élményét szimbolizálják. Ez a tapasztalat attól lesz különleges, hogy a kiállítók nemcsak műveiken keresztül szólalnak meg, hanem a nyelv által is, hiszen a falra került idézetek megmagyarázzák, miért éppen az a bizonyos tárgy fejezi ki számukra a pályakezdés élményét. A szövegek mennyisége megerősíti azt a hipotézist, miszerint, ha egy művész interpretálni tudja alkotásait a nyelv segítségével, csak akkor valóban tehetséges. Ellenben, ha nem tud élni a szavak adta lehetőségekkel, művészeti tehetsége megkérdőjelezhető.

A személyes tárgyak szekciójában fellép a bőség zavara, hiszen harminc művész objektjei kerültek kiállításra.

A rágótól az iskolapadon keresztül a szemétből kiszedett koszos babafejig mindent megtalálunk itt, mellékelten pedig a hozzájuk tartozó leírásokat a falakon. A látogató nem győzi kapkodni a fejét, hiszen mi köze lehet egy világító „open” feliratnak vagy egy leeresztett fitneszlabdának a pályakezdéshez? Minden megoldás és gondolat megtalálható egy karnyújtásnyira, csak időt kell szánni az olvasásra. Az ötlet egyedi, de a kivitelezésmódon lehetett volna finomítani, például a szövegek redukciójával, illetve a leírások közvetlenül a tárgyak mellé helyezésével, esetleg azok teljes mellőzésével.

A hosszas magyarázatok korlátot szabnak a szabad asszociációknak.

Az első szekció az Intézménykritika, amely remekül mutatja be a fiatal alkotók oktatási intézményekkel szembeni kritikusságát és éles szeműségét. Molnár Judit Lilla Függő helyzet című installációja nemcsak esztétikus kivitelezésű, de mondanivalójában is elgondolkodtató. A hinta remek metaforája egy művész életének, aki előtt ott van a lehetőség az alkotásra, az önkifejezésre, de a körülmények nem engedik közel a kiteljesedéshez. A tárgy így elveszti eredeti funkcióját, ahogyan a művész is, hiszen muszáj dolgoznia a megélhetésért, ez viszont azzal jár, hogy nem marad ideje a művészetre. Az alkotó így olyan helyzetbe kerül, ahonnan csak nehezen vagy egyáltalán nem talál kiutat.

Koller Margit Paramnézia című videóinstallációja kivitelezésében egyszerű, de mondanivalója annál fontosabb. A lépcsőházakban való szüntelen rohanás kettős üzenetet hordoz magában: a művész – és általában az ember – rohan a céljai felé, de nem tudja, hogy eléri-e azokat. Útja sokszor olyan, mintha sosem lenne vége, újra és újra végig kell járnia a szokásos köröket, de nincs arra garancia, hogy próbálkozásai sikerrel járnak. Ugyanakkor az eddigi sikertelenségek ellenére tovább kell haladni, még akkor is, ha a siker távolinak tűnik. Habár közben felmerülhet a kérdés, hogy ez az alkotás mit keres az Intézménykritika szekcióban, hiszen akár az Identitás részlegben is helyt kaphatott volna. Ez is azt mutatja, hogy a tárlat felosztása különböző alcímekkel jelölt szekciókra nem minden esetben releváns.

Sok olyan munka van, amely nem biztos, hogy a megfelelő helyre került, illetve vitatható a művek kategóriákba történő besorolása is.

Balogh Viktória Füzetek című munkája az Absztrakció részlegben található. Az alkotó régi iskolás füzeteit hasznosította újra és hozott létre belőlük üres lapokat. Az írás aktusával egy lenyomat képződik meg, amely a személyiségről, a tulajdonságokról árulkodik. Tehát ez a munka például némileg kilóg az absztrakt művek sorából, sokkal inkább működött volna az Identitás fogalom összefüggésében. Továbbá az Intézménykritika II. és Identitás II. szekció nem különül el egymástól elég nyilvánvalóan, ha a látogató nem figyel felfelé, észre sem veszi, hogy átlépett egy „küszöböt”. Ezen pedig nem segít a térfelosztás sem, hiszen semmilyen határvonal nem jelenik meg, leszámítva a falakon magasra helyezett kis feliratokat.

Nem elhanyagolható megoldás a VHS kazetta címkék alkalmazása, amelyek a művek címét hordozzák.

Ez egyrészt felidézi a ’90-es éveket, amikor a kiállítók még gyerekek voltak, illetve a régi kazetták gyakran emlékek hordozói, látleletei egy nem is olyan régi, de már letűnt korszaknak. Az már más kérdés, hogy a retró stílusú címkéken megjelenő hosszú szövegekre valóban szükség van-e. Kétségtelen, hogy megkíméli a látogatót a hosszabb gondolkozástól, elmélkedéstől, hiszen a magyarázatot teljes egészében kézhez kapjuk.

Bajkó Dániel Szerelő állás című munkája az Identitás II. szekcióban kapott helyet. Ez a festmény azért kiemelendő darabja a tárlatnak, mert a nyelv segítsége nélkül is képes átadni üzenetét. A mű középpontjában egy elhagyatott szerelőállást láthatunk, amely mintha a semmi közepén lenne, és évek óta nem járt volna arra senki. A szürkéskék, hideg színek dominanciája egyszerre érzékelteti a ködös reggeleket és a magányosságot, ugyanakkor a barna és a zöld meleg tónusai kellemes kontrasztot képeznek ezzel. Az ecsethasználat, a festék elmosása és sajátos foltok létrehozása kísértetiessé teszi a képet. Ez a táj egyszerre kelet-európaian szomorú, magában hordozza a kilátástalanság érzését, ugyanakkor számunkra szinte otthonos, a környezet korántsem idegen, a mindennapjaink részét képezi.

Hasonló gondolatok juthatnak eszünkbe Erményi Mátyás Pitypang című képét nézve, amely különböző technikák alkalmazása révén éri el a kollázsjelleget. A kép egyszerre érzékelteti a csendet és a nyugalmat, ugyanakkor a természet és a város közelségét is. Egy olyan teret idéz fel, amely meghatározó volt a művész életében, és hozzátartozik személyiségéhez.

A leginnovatívabb ötlet Vékony Dorottya nevéhez köthető, aki a Humanotéka című munkájának koncepciójával az emberkölcsönzést tenné lehetővé.

A könyvtárhoz hasonlóan itt is egy katalógusból lehetne kiválasztani a megfelelő alanyt, amelyben az emberek tulajdonságai, preferenciái részletesen le vannak írva. Nemcsak az alaposan végiggondolt és igényes grafikai tervezés ragadja magával a látogatót, hanem a munka bemutatása is úgy megy végbe, hogy szinte a humanotékában érezzük magukat – leülhetünk egy asztalhoz, ahol végiglapozhatjuk a katalógust és kiválaszthatjuk a nekünk legszimpatikusabb alanyt.

Sajnálatos (és itt mutatkozik meg leginkább a szekciókra bontás problematikussága), hogy Farkas Júlia Oltár 1-6., illetve Bíró Dávid Front End című munkáit „besűrítették” a kiállítótér legvégébe, mintha nem fértek volna bele egyik tematikába sem, nem tűnik indokoltnak, hogy a legeldugottabb teremben mutatták be őket.

A tárlat legjobban sikerült szekciója az Identitás I., ahol egy hátborzongató határátlépés történik, ugyanis a művészek beengednek személyes terükbe. Mihályi Barbara Láthatatlan betegségem és Neogrády-Kiss Barnabás Megint a fejemben nézelődnek című fotósorozata azt az érzetet keltik, mintha a művészek a szobájukban lennének, láthatjuk legintimebb pillanataikat, és még a naplójukba is beleolvashatunk. Ez a közelség annyira „kellemetlen” lesz, hogy a látogató feszengeni kezd, mert úgy érzi, hogy más személyes holmijában turkál.

Az elrendezéssel kapcsolatos bizonytalanságok ellenére összességében a kiállítás elérte célját: releváns képet ad a fiatal művészeket érintő problémákról.

Sokszor olyan aspektusokra is rávilágít, amelyek általában fel sem merülnek az emberekben. Ugyanakkor az, hogy ilyen sokan szeretnének ennyi mindent elmondani, a látogatók teljes figyelmét igénybe veszi. A személyes tárgyak és nyelv segítsége által közelebb kerülhetünk a kiállító művészekhez, mintha ott állnának mellettünk és megmagyaráznák, mire gondoltak miközben a művet készítették. Ezek a leírások némelyik alkotásnál kifejezetten zavaróak, és néhol átcsúsznak túlmagyarázásba, de egyúttal megvilágító erejűek is lehetnek arra nézve, milyen irányba halad a művészet.

Az Ezek a legszebb éveink? – Pályakezdő perspektívák a debreceni MODEM-ben tekinthető meg 2018. november 18-ig.

A fotókat Áfra János készítette.

Zudor Boglárka

szerző: Zudor Boglárka
honlap e-mail
Zudor Boglárka 1993-ban született Debrecenben. Alkalmazott grafikus szakképesítést a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolában szerzett. A Debreceni Egyetem magyar nyelv és irodalom alapszakján végzett, jelenleg ugyanitt magyar nyelv és irodalom mesterképzésben vesz részt. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum