KULTer.hu - Szalay Petra novellája
104114
post-template-default,single,single-post,postid-104114,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szalay Petra novellája

Találkozunk Budapesten

A buszmegálló egy nagy, kör alakú tér szélén helyezkedett el. Közepén egy kiszáradt szökőkút állt, amit egy ágaskodó ló szobra díszített. A ló szeme helyét keresztüllőtték egy nagy hatótávú fegyverrel. A bemeneti nyílás körüli roncsolódás olyan szabályos volt, mintha egy virág nyílt volna a kőállat arcán. A szökőkút mögött egy magas épület állt, körbeölelte a teret. Olyan volt, mint régen a Keleti pályaudvar, csak sokkal csendesebb. A kapuk zárva voltak. A falain és az oszlopain lövésnyomok. Szerettem ezt a részletet. A „Keleti” több golyót kapott, de a lónak gyorsan ellőtték a szemét, így biztos nem látta, hogy a patái alá halmozzák az elszállításra váró holttesteket.

Három éve, mióta eljöttünk otthonról, először hirdettek meg egy járatot közvetlenül a magyar fővárosba. Napok óta képtelen voltam aludni, annyira vártam. András és Izabella hallgatásából éreztem, hogy ők is kialvatlanok.

A közeledő busz mögött egy teherautó tűnt fel. Értetlen moraj futott végig a türelmetlenségtől feszült várakozókon. A teherautón felirat: Volunteers To Budapest. Önkéntesek Budapestre. Se a buszban, se a teherautóban nem volt sofőr. András és Izabella összenéztek.

– Menjetek a busszal, ha tudtok! – mondta András. Izabella tekintete feszülten pattogott köztem és közte. Végül bólintott. Megcsókolta és szorosan átölelte Andrást. Ellazítottam az arcizmaimat, hogy ne látszódjon az undor, ami szétterült a bordáim között, mint egy hatalmas szembogár, amibe egy hosszú, hajszálvékony tűt szúrnak. Úgy képzeltem, hogy levendula színű az írisze. Izabella felvette a táskáját, és elindult a beparkoló busz első ajtaja felé.
– Biztos vagy benne, hogy ugyanoda megy? – kérdeztem Andrást, fejemmel a teherautó felé bökve.
Egyikünk sem volt biztos benne, és ezért mindketten hálásak voltunk a másiknak. Megöleltük egymást. Amikor kibontakoztunk, azt mondta, egy lazának szánt félmosollyal:
– Mondd meg neki, hogy találkozunk Budapesten.

Ruganyos léptekkel futott a teherautóhoz. Izabella megragadta és megszorította a kezemet, mikor odaértem hozzá. A tömeg megsűrűsödött az ajtó körül, amikor megindult befelé, úgy éreztem, mintha beszippantana egy lefolyó. Már csak állóhely jutott. Kinyílt az összes ablak, és ahogy elindultunk, a csípős hajnali levegő a mozdulatlan fejeken égnek állította az összes hajszálat. Annyira szorosan álltunk egymás mellett, hogy nem tudtunk hátra fordulni. A keresztüllőtt szemű ló járt a fejemben, elképzeltem, ahogy életre kel, és mellettünk vágtat az aszfalton.

Talán egy órája utaztunk már, mikor a busz megállt egy két méter magas drótkerítés kapuja előtt. A kapu pár másodpercen belül kinyílt, és mi behajtottunk egy kihalt repülőtérre.
– Valami nincs rendben – suttogta Izabella. Egész testében megmerevedett.

Először csak meglepett, kíváncsi nézelődés kezdődött, aztán feszült fészkelődés. Néhányan telefonálni kezdtek, fojtott hangon, tenyerüket a szájuk elé téve. Éreztem, ahogy a szívem felgyorsul és az izmaim megfeszülnek. Csak a szemem sarkából, de érzékeltem egy sötét tömeget, ami a busz mellé szegődött.

Az egyik leszállópálya előtt egy régi, de jó állapotban lévő repülő várakozott. Két lépcső is oda volt tolva a két végéhez, a lépcsők aljában pedig tizenkét darab rendfenntartó egység várakozott tökéletes mozdulatlanságban. Hat az első, hat a hátsó lépcsőnél. Bőven volt időm megszámolni őket, amíg közeledtünk feléjük. Messziről úgy néztek ki, mintha fekete, fényes oszlopok lennének.

Megálltunk, kinyílt az összes ajtó. Két egység aktiválódott, és odagurult hozzánk. Pár másodpercig mindannyian arra vártunk, hogy mondjon valamit azon a rettenetes Google Translate-hangon, amin ezek kommunikálni szoktak, de végül csak megfordultak, hogy utat engedjenek a kiszállóknak.

Szép lassan kikecmeregtünk a buszból. Amint kiléptem, körbenéztem, de a teherautó nem volt sehol. Összenéztünk Izabellával. Szerettem volna átadni András üzenetét. Egy egység ránk pittyegett, hogy ne álldogáljunk. Összerezzentünk. Beszálltunk a repülőgépbe. Ránéztem a telefonomra, de semmi üzenet, semmi hívás. A Google Maps nem töltött be.

– Ha belegondolsz, ez logikus – magyaráztam halkan Izabellának, mikor már megtaláltuk a helyünket a hatalmas gép gyomrában. – Azt mondják, hogy minden oldalról érkeznek felek a béketárgyalásokra. Talán csak ki kell várnunk a végét, és aztán hazamehetünk… Könnyen lehet, hogy ez kormányintézkedés. Biztonsági, tudod.
Izabella csak forgatta a szemét, és kibámult az ablakon. Pár másodperc múlva a szájára szorította a kezét, és éreztem, ahogy remeg a válla.
– Csak az lehet – motyogtam magam elé. Találtam egy zacskó mogyorót az ülésen, azt próbáltam kibontani, de csak csörgettem a zacskót. A kezem nem akart engedelmeskedni.

Már majdnem dél volt, amikor leszálltunk, bár erről, ha a telefonom órája nem mutatja, fogalmam sincs. Ebben a megállóban is rendfenntartó egységek fogadtak. Körös-körül, ameddig a szemünk ellátott a zuhogó esőben, csak aszfalt és az esővízben tükröződő piros-kék fény, amit az egységek használtak, hogy betereljék az utasokat egy üvegajtós épületbe.

Nem siettem a kiszállással. Lekecmeregtem a lépcsőn, de az utolsó lépcsőfoknál megtántorodtam. Fölpillantottam az egységre. Úgy magasodott felém, mint egy fekete piramis.
– Tájékoztatást kérek – mondtam rekedten.
Nem válaszolt, mire kihúztam magam. Talán egy Apple-modell, és iOs operációs rendszer fut rajta, akkor csak angolul ért.
– I am asking for information… I… I demand information!
– Ne csináld már… – motyogta mögöttem valaki.

Az egység szögletes teste szétcsusszant több részletbe, és előre hajtotta a fejét. A fényes felületben megláttam a saját arcomat. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egyik szemem helyén csak egy lyuk lenne. Megráztam magam. Az egység elvégezte az azonosítást, kiegyenesedett. Ledobtam a hátizsákomat, megvetettem a lábam, és rákiáltottam.
– Tell me where we are! Hol vagyunk?

Az egység kinyújtotta a jobb karját. A hátam mögül egy hangos, de félbeszakított sikoly csattant, és tudtam, hogy mi következik. Az ismerős érzés, ahogy egy láthatatlan kis hegyes fúró hatol a gerincembe, és végigzengeti a csontjaimat, pont mint egy fogorvosi kezelés érzéstelenítő nélkül. Kicsúszott a lábam alól a talaj, a hátamra zuhantam, kontrollálhatatlan izomrángásokat produkálva. Az egység sztoikusan figyelte a görcs elleni küzdelmemet. Az utánam leszálló utasok gyorsan elsiettek mellettem, még arra se nagyon ügyeltek, hogy a lábuk nehogy beleakadjon valamelyik végtagomba.

Mikor megszűnt a rángatózás, enyhébb, de még mindig éles fájdalom maradt utána. Nyújtózkodtam egy kicsit, hogy tovább tartson. Mikor lelassult a szívverésem, felkeltem, felkaptam a hátizsákom, és elkotródtam az egység közeléből. Annyira eláztam az esőben, hogy csak akkor vettem észre, hogy összehugyoztam magam, mikor beértem az épületbe.

Izabella együttérző, de távolságtartó sóhajjal üdvözölt. Elvörösödtem, de nem tudtam teljesen letörölni a mosolyt az arcomról. Végül visszatért a telefonjához és a meddő próbálkozáshoz, hogy mobilnetet találjon. Előkotortam egy tiszta nadrágot.
– Vigyázol, kérlek, a cuccaimra, amíg átöltözöm a mosdóban?
– Persze.

A mosdóban az egyik fülkében egy nő zokogott. Néztem az arcomat a tükörben, hallgattam, ahogy ütemesen kapkod a levegő után. A hangja, mint egy szaxofon, akaratlanul is bólogattam rá. Dobolni kezdtem a mosdókagylón.

Elhallgatott egy pillanatra, de aztán megint kirobbant belőle a sírás. Otthagytam a mosdókagylót, nekidőltem a fülkéje ajtajának. Mélyen beszívtam a levegőt, és ahogy beszívtam a levegőt, a fájdalom emléke végigborzolta az érzékeimet.
– Húzz innen!
A csaj megrúgta az ajtót, ez felrázott a nosztalgiázásból. A piszkos nadrágomat belegyömöszöltem a kukába, kezet mostam, visszatértem az aulába.

Egy hatalmas képernyő fogadott. Mindenki állt, és némán figyelte a fényes gombafelhőt, ami látszólag lassan emelkedett a magasba, aztán pedig szétterült. A kép alatt folyamatosan pörgött a hírszalag, a felirat pedig tudtunkra adta, hogy Budapestet látjuk.

– A békekonferenciára érkező felek, melyek nevét titkosították, teljes bizonyossággal odavesztek a kora reggel váratlanul bekövetkezett detonációban, amely az egész városra kiterjedő pusztítást végzett. Becslések szerint a civil áldozatok száma nagyjából három millió, de ez a szám folyamatosan növekszik. A robbanás körülményei még nem tisztázottak. A frontvonalakon átmenetileg felfüggesztettek minden harcot. A lakóterületeken feloldották a kijárási tilalmat, és önkénteseket toboroznak a város biztosítására.

Ugyanezt kezdték ismételgetni, csak mindig más nyelven. Az aula hallgatta, mintha egyik nyelven sem tudná megérteni. A kontrollálatlan motyogás, mint pince aljából a víz, lassan a fejünk fölé emelkedett, és üvöltözésbe csapott át. Izabella a földre kuporodott, ringatózva a térde közé húzta a fejét. Úgy éreztem, ha levegőt veszek, akkor apró cafatokra durranok, de ha nem veszek levegőt, akkor is. Nem tudom, meddig álltam így. Végül nagy nehezen megmozdultam.

Lenéztem Izabellára. Le akartam guggolni mellé, átölelni. Hátának mozgása egy szárnyait nyújtóztató pillangóra emlékeztetett. Kinyújtottam felé a kezem, de olyan erős izgalom vett rajtam erőt, hogy megijedtem, megint átázik a bugyim. Inkább kihasználtam, hogy meg tudtam mozdulni, és kiléptem az esőbe. Azon gondolkodtam, hogy kérek az egyik egységtől egy cigit, de mielőtt megfordultam, megláttam.

Kőpatáival finoman csapkodta a bokáig érő vizet. Tudtam, hogy miattam van ott. Odasétált hozzám, a vállamhoz érintette az orrát. Hideg volt és kemény, de ahogy végigsimítottam a nyakát, ki tudtam tapintani az izmok mozgását. A homlokához érintettem a homlokomat, és ahogy meglepetten visszahőkölt, felhorzsolta a bőrömet.
– Hát utánam jöttél…!
Halkan horkantott, és lehajtotta lövésnyommal díszített fejét. Valahonnan messziről egy légvédelmi sziréna szétcsúszott hangját sodorta felénk a szél. Odanéztünk, és amikor visszanéztem rá, már nem volt ott.

– Vissza kell mennünk Andrásért… – jelentette ki Izabella. Nem is nagyon volt más választásunk. A rendfenntartó egységek visszatereltek minket a repülőbe, leszállás után pedig a buszba. Délután négy óra körül ugyanabban a buszmegállóban találtuk magunkat, ahonnan reggel elindultunk. Az emberek suttogva beszélgettek. Egy páran elindultak délnek az úton, sokan követték őket. Kisvártatva egyedül maradtunk Izabellával, aki folyamatosan hívta Andrást telefonon. Csak ekkor mertem hátranézni a térre. A piszkos kis szökőkút még mindig ott állt.

– Mi ez? – kérdezte Izabella. Az út túloldala felől érkezett a hang, a magasra nőtt fű közül. Egyszerre indultunk meg, de Izabella találta meg hamarabb a csöngő telefont. Hallgattunk. Ő nem tudta, mit mondjon, én pedig igyekeztem ellazítani az arcizmaimat, hogy ne látszódjon rajtam az öröm.
– Mondott neked valamit?
– Igen… – köhintettem. – Azt mondta, hogy találkozunk Budapesten.
– Budapesten.
– Igen, Budapesten.

Hátravetette hosszú hattyúnyakán ülő fejét, és elnevette magát. Végre elmosolyodhattam egy kicsit, aztán el is vigyorodtam, de Izabella ezt már nem látta, elindult az úton Budapest irányába. Határozott, ruganyos léptekkel. Ahogyan András. Onnan, ahonnan álltam, a távoli dombok pont a feje búbjáig értek. Nem állt meg, csak kérdően hátranézett, én pedig válaszul elindultam. Kinyújtotta felém a kezét. Összekulcsolódtak az ujjaink, a hátunk mögött felharsant egy hosszú nyihogás. Ahogy elvágtatott mellettünk, egy pillanatra bele tudtam nézni a szemébe. Levendula színű volt.

Borítófotó: Images Mentalfloss

Szalay Petra

szerző: Szalay Petra
honlap e-mail
Szalay Petra 1990-ben született Miskolcon. Békéscsabán a Fiatal Színházművészeti Szakközépiskolában végzett színész szakon, majd Budapesten A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán japán nyelv és kultúra szakirányon, buddhista tanítóként. Jelenleg a Miskolci Nemzeti Színházban dolgozik rendezőasszisztensként, verseket, dalokat, novellákat és darabokat ír, kontakt improvizációt táncol és tanít, a budapesti KontaktLand Közösség tagja.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum