KULTer.hu - Szerényi Szabolcs novellája
105412
post-template-default,single,single-post,postid-105412,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szerényi Szabolcs novellája

Éjjel megszületni 

– Szedelőzködj! Elmegyünk oda, ahol némán énekelnek.
Kapkodok. Egy pályaudvarnál érünk felszínt, a téren színes tömeg kavarog körülöttünk, hastáncosok, utcai árusok és tűznyelők produkálják magukat, s mi nézzük a vánszorgó villamosokat, hömpölygő tömeget.
– Milyen kellemes látvány. Csak semmi köze a valósághoz – mondja szigorúan.

Felszállunk a villamosra, megyünk egy darabig, kevésbé nyüzsgő, elszórtan világos, felborogatott kukákkal, sör- és vizelettócsákkal tarkított téren találjuk magunkat. A fény enyhül, a házak romosabbak, a falakat vakolat már alig, inkább korom és falfirka borítja. Harmincas évekbeli szükséglakótelepek mellett lépdelünk, hamarosan lakóházak sincsenek, egy hajdani iparvidék szellemkerületének neszei telepednek körénk. És a szél, mely újságpapírokat görget előttünk.

Messze, az út távoli szakaszán, a hiányos, de helyenként azért még pislákoló közvilágítás fényében emberalakok sorakoznak egymástól meghatározott távolságban, közöttük autók árnyai és reflektorvillanásaik sejlenek.

Lassan megérkezünk a különböző korú lányokhoz. Ő elégedetten szemléli a felhozatalt, fejével biccent az odébb ácsorgó férfiaknak, akik kisebb tüzek körül gyülekeznek. A nők csábosan illegetik magukat, de többségük taszító, öreg, elhasznált.
– Válassz! – parancsol rám.
– Nem tudok. Nem akarok – hebegem, s bármit újra végigcsinálnék, amit az elmúlt években feladatként elém állított. Ezerszer inkább, mint ezt.
– Még mindig nem érted, hogy mi a szépség – csóválja teátrálisan a fejét, s a következő pillanatban már kapom is a gyomrost.

Kis idő múlva kilépek az ismeretlen funkciójú, kibelezett, vizeletszagú épület – talán egykori trafóház – mögül. A lány még a szoknyáját igazgatja, máris három megtermett férfi áll előttem zsebre tett kézzel. Mondanak egy összeget, amennyit talán Dubajban kellene kifizetnem orosz kurváknak egy teljes éjszakára, nem pedig tizenöt percért egy szeméttelep szomszédságában.
– Ne szórakozzatok, fiúk – kezdek bele, talán még próbálok mosolyogni is, aminek egy újabb gyomros vet véget. A második után következik a többi. A középső, nagydarab roma srác kezdi, védekezni sem tudok, olyan erő munkál benne. Szinte emlékek nélkül szaladnak tova a másodpercek, beszáll mellé a másik kettő is. A földön eszmélek, az egyik még belém rúg, aztán szitkozódva odébb vonulnak.

Kúszom-mászom a semmi közepén, négykézláb, ahogy tudok. Néhány száz méterrel odébb találom meg őt, nyugodtan, szivarozva ácsorog, az ég sötétkékje előtt fekete sziluettként rajzolódó lakótelep ritkás, távoli fényeit bámulja. Felemeli a kezét, pénzköteget zörget a szél. Nem egy szokásos szemétégetőmenet ára.
– Ezt itt felejtetted – mondja vigyorogva, szemrehányóan nézek rá, de tudom, hogy teljesen mindegy. Inkább nem mondok semmit. Előbukkan egy fekete színű taxi, a szél belekap a húszezresekbe, elhordja azokat a lányok, s az őket őrző férfiak irányába. Beszállás után elnyom az álom a hátsó ülésen.

A Hősök terén ébredek egy gyönyörű, napfényes, tiszta reggelen, vérfoltos lepedőbe csavarva az egyik nemzetalapító lábai előtt. Testemet sebek és zúzódások lepik, ő ott guggol mellettem a talapzatnak dőlve, elmerengve szivarozik.
– Micsoda este – mondja elégedett mosollyal, s megborzolja a hajam. Segít felkönyökölni, a számba nyom egy szálat, nem dohányzom, de mindegy is, meggyújtja, nézem az éledező várost, szívom és fújom a füstöt. Befejezi a sajátját.
– Gyere – mondja –, menjünk haza. Kiveszi a számból, beleszív, eldobja. Nyújtja a karját, belekapaszkodom, felsegít, helyesebben felnyalábol, ölben visz le a simára kövezett térről. Közben kapaszkodom, bújok hatalmas testéhez, mert november vége van, rajtam szinte csak egy lepedő, rettenetesen fázom. Érzi, hogy remegek.
– Semmi baj – nyugtat –, nehéz a tanulás, holnap este is mutatok majd fontos dolgokat.

Elérünk a földalattihoz, mindenki minket bámul, de nem érdekel, már csak azt várom, hogy leérjünk a lépcsőn, ott talán melegebb van, ahogy a szerelvényen is, és az ágy, csodálatos belegondolni, hogy valahol engem vár, szánakozva, gyűrötten, kissé piszkosan, de mégis csak melegen szorít értem, hogy felébredjek végre.

Borítófotó: Pix Avaxnews

Szerényi Szabolcs

szerző: Szerényi Szabolcs
honlap e-mail
Szerényi Szabolcs 1986-ban született Nyíregyházán, majd az ugyancsak nyírségi Újfehértón nőtt fel. Jelenleg Budapesten él, a reklámmal és médiával foglalkozó Kreatív magazin főszerkesztő-helyettese. A Fiatal Írók Szövetsége alkotói pályázatának második helyezettje próza kategóriában, első novelláskötete 2017 tavaszán jelenik meg. Emellett forgatókönyvírással, fotózással és plakáttervezéssel is foglalkozik, társadalmi témájú plakátjait többször bemutatták az ARC plakátkiállításon.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum