KULTer.hu - „Valami baj történt?”
104900
post-template-default,single,single-post,postid-104900,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Valami baj történt?”

Márton László: Két obeliszk

„Sidi és Tödi: két hasonló hangzású név. Mindkettő jelentős vonzerőt gyakorol Karl K.-ra, ugyanakkor mindkettő arra kényszeríti, hogy távolságot tartson a név viselőjétől.” Márton László a Két obeliszk megírásával (színleg) olyasmire vállalkozott, amire gazdag életművében talán sosem: egy sírig tartó (és „hanyatt-homlok” induló) szerelem megörökítésére.

Igazi lektűrtéma ez, ám a megszülető regénynek még annyi köze sincs a lektűrhöz, mintha paródiája lenne a műfajnak.

Igaz, előfordulnak benne komikusra pácolt szentimentális elemek (arisztokrata és polgári világ ütközése, mésalliance-veszély, intrikák, szerelmi háromszög, féltékenység, jósálmok), ám ezek olyan nyers és fájdalmas történelmi és biográfiai tényekkel, illetve meghökkentően irreális, már-már fantasztikus elemekkel ötvöződnek, hogy a könyvet az ironikus-szatirikus tónus ellenére jóval súlyosabbnak érezheti az olvasó egy paródiánál.

Mintha Márton László tekintetét ezúttal is (mint sok regényében, például a Jakob Wunschwitz igaz történetében, az Árnyas főutcában, a Hamis tanúban), a pusztulás-pusztítás visszatérő helyzete nyűgözte volna le. Ugyanaz, ami Walter Benjamin egy esszérészletében a történelem angyalát. Az Angelus Novust viharos szél röpíti előre a jövő felé, de ő csak hátrafelé néz, eliszonyodva a maga mögött hagyott romoktól. Ez az allegorikus képsor Márton szép fordításában be is applikálódik a Két obeliszkbe (akárcsak a szerző korábbi művébe, A mi kis köztársaságunkba). Az új regény ugyanis azon túl, hogy egy osztrák bárónőnek, Sidonie N.-nek és egy bécsi újságírónak, Karl K.-nak állít emléket (olyanféle obeliszkeket, mint amilyeneket a könyv tárgyszerűen is bemutat), a XX. század két pokoli háborújáról, Walpurgis-éjéről is megemlékezik. Ám nem a háborús eseményeket örökíti meg, hanem az előzményeket.

Mintha a szerzőt elsősorban az izgatná, mi kell ahhoz, hogy tömegek váljanak az erőszak lelkes híveivé.

Persze, írhattam volna azt is, hogy az elbeszélő tekintetét a főhős vezérli, hisz Karl K. maga a végpusztulás bizonyosságában él. Kísértetiesen hasonlít Karl Krauss osztrák publicista-íróra, Az emberiség végnapjai szerzőjére, aki Fáklya című egyszemélyes lapjában a háborús uszítással, az álhírekkel, a sajtó hazug, nemtelen célokra való felhasználásával szállt szembe. Krauss 1914-ben, amikor a regény cselekménye indul, a hatalom sajtóretorikájából már kikövetkeztette, hogy háború lesz, nem lokalizálható, s „talán még a harmincéves háborúnál is pusztítóbb” (28.).

De azért regényhősként, Karl K.-ként még bizakodik, hogy a hadüzenet elodázható, a kardjukhoz kapkodó tábornokok józan belátásra is kaphatók.

És akkor Európa haladékot nyer, nemkülönben ő, a negyvenéves notórius agglegény, aki eddig csak a munkájának élt, de most szerelmes, és leánykérési szándékkal Janowitzba jött, mert a végpusztulás, „az utolsó napok előtt még az utolsóelőttieket szeretné kiélvezni (28.). Janowitz hat év múlva majd Janovice néven fog szerepelni a térképeken, lévén a Monarchia cseh tartományában, de a narrátor már 1914-ben jelzi minden név esetében a variánsokat – sejtetve, miféle átrendeződést hoznak a háborúk. Janowitz („vagy Janovice, ahogy tetszik”, 5.) az N. von Iglau bárói család kastélyát és szépséges parkját rejti, s igazi paradicsomnak tűnik Karl K. számára. Gyönyörű a kora nyári természet, kitűnő a társaság (Sidi N. baronesse és hercegi barátnője, a londoni német nagykövet felesége, maga is írónő), s az újságíró reménykedhet, hogy a báró kisasszony szíve után a kezét is elnyerheti. „Öröm- s reménytől reszketett a lég” – írhatná a narrátor Vörösmartyval, de most inkább osztrák és német költőket idéz, meg aztán a „szív reményei” elég gyorsan elapadnak. Mire a szomszédos birtokon – Vilmos császár társaságában – vadászgató Ferenc Ferdinánd Szarajevóba utazik, Karl K. is kiűzetik a paradicsomból.

Szegény Karl olybá is veheti a dolgot, hogy őt, az igazság bajnokát, sajtóviadorát csúful megvezették.

A Két obeliszk elbeszélője ezúttal is (a Márton László védjegyének tekinthető) mindenütt jelenlevő, mindentudást imitáló, de beazonosíthatatlan narrátor, aki hébe-hóba az olvasóra is cinkosan rákacsint. Ez a bennfentes elbeszélő hol játékos-kedélyesen, hol csúfondáros iróniával, hol pedig szarkazmussal számol be a családi, szerelmi és politikai bonyodalmakról. Láthatóan ugyanúgy kíváncsi a „kellkellkell”-politikusok akarnok szándékaira, mint a baronesse panteista természethitére, varázsmese-hiedelmeire, illetve a Majommaxnak becézett Max Th. teátrális átváltozásaira – majommá, hüllővé, rétisassá. Persze Majommaxot respekt illeti. Ö „bolond ugyan, de legalább nem idegen, és az is biztos, hogy gróf” (27.) – állapítja meg Sidi ikertestvére. Vele szemben Karl „[e]gy jöttment, akinek nincsenek gyökerei” (25.) – célozgat Karl származására Sidi levelezőpartnere, a duinói elégiák hírneves költője is. És hozzáteszi: „Egy idegen agresszív és progresszív. Az idegenség szeszélynek mutatkozik, és veszélynek bizonyul” (24.).

A regény sok-sok fordulata, számtalan (s ezúttal nem eltúlzott) kitérője, történettöredéke biztos szerkezeten nyugszik.

A kettős osztatú Két obeliszk a tér-idő koordináták mentén 11-11 fejezetre tagolódik. Az 1914 júniusi történéseket a regény közepétől egy húsz évvel későbbi nyaralás eseménysora ellenpontozza. A színhely a svájci Alpok, azon belül a Tödi. Ez a hegység a nevében hordja a halál (Tod) szót, s a maga kopár szirtjeivel, gleccsereivel és életveszélyes lavináival egy komorabb, fájdalmasabb életszakasz hátteréül szolgál, mint a janovicei kert. 1934-ben már csak két év hiányzik Karl K. halálához, négy év Ausztria Németországhoz csatolásához és öt év a második világháború kitöréséhez. Egy éve pedig égetik a könyveket a Birodalmi Németországban, s nincs szükség semmilyen német nyelvterületen az olyan baloldali írókra, mint Karl K., még olyanokra sem, mint Thomas Mann vagy Bertolt Brecht. A baloldali és a zsidó származású értelmiség vízumra vár és menekül, ha tud. Ausztria a tüntetések, felkelések és a robbantásos merényletek színhelye lesz.

A tömegek rendre vágynak, és a „rendet” diktatúra formájában megteremtik majd azok, akik robbantgattak, s akkor aztán harctérré változtatják egész Európát.

A történelmi fejleményekről nem közvetlenül a narrátortól értesülünk, hanem újsághírekből, levelekből és az emlékeiket, híreiket, illetve olvasmányélményeiket megosztó szereplőktől. Elsőként a főhőstől, aztán a janovicei nyár óta Karlhoz többször megtért Siditől, aki nyaralni most a Tödibe hívta Karlt, továbbá egy svájci antikváriustól, egy vendéglőstől s két alpinistától. Az idősíkok gyakran váltakoznak, sűrűbben, mint az első részben, s van példa a régmúltnak és a jelennek az analógiás összekapcsolására itt is, akárcsak ott. (Engelbert kölni püspök 1225. évi meggyilkolása és Engelbert Dollfuss osztrák kancellár 1934-es kivégzése például hasonló lefolyásúnak tűnik a regény leírásában. Mindkét esetben szó és tett felesel egymással.) A síkváltások többnyire élesek, de követhetők – hisz minden egyfelé mutat, akár 1225-ről, akár 1916-ról, vagy ’27-ről, ’34-ről legyen szó.

A regény két fele bravúrosan kapcsolódik egymáshoz.

A 11. fejezet zárómondatára, az ott megválaszolatlanul hagyott kérdésre – „Valami baj történt?” (104.) – a jövőből, húsz év távlatából érkezik felelet. Karl a 12. fejezetben válaszol Sidi kérdésére, s felsorolja mindazokat a veszteségeket, amelyeket a janowitzi paradicsom elhagyása óta megélt. A két szövegrész összetartozását erősíti a szatirikus és a humoros-ironikus hanghordozás továbbvitele is. Igen mulatságos például egy híressé váló filmszínész nejének és Karl ügyvédjének adós-hitelező levéljátszmája. Még erősebb a kohéziós hatása a különböző létformák közti kapcsolat felerősítésének a regény második felében. Az első részben még állatok utánzásáról volt szó (Max Th. esetében), és csak Sidi vélte úgy, hogy gondosan ápolt lovaiban halott szülei élnek tovább, Bobby kutyában pedig a bátyja. A Tödi színe előtt már a két alpinista jelenti ki egymásról, hogy egyikükből időnként emberfarkas, a másikból pedig hólavina lesz. Igaz, ők politikai ellenfelek, s vádjaikkal a riválisuk politikai veszélyességét is kifejezésre juttathatják. (Mondanom se kell, lavinaveszélyt a marxistában lát az ellenfele.) A kölcsönös vádaskodásnál azonban fontosabb, hogy a regény főszereplőiben, Karlban és Sidiben is gyanú kél: látni vélik Arthur H.-ban a farkast, Robert G.-ben a lavinát, bár csak pillanatokra. Hogy itt csupán szatirikus elemmel számoljon-e az olvasó, mely a politikusok képtelen vádjait s közönségük hiszékenységét hivatott gúnyolni, vagy esetleg mást is tekintetbe vegyen, azt a befogadónak magának kell eldöntenie.

Én úgy vélem, a hatvanéves Karl már maga is Sidi szemével látja a világot, s nem választja el olyan mereven egymástól az emberi és az animális létet.

Sőt a szerves és a szervetlen létezőket sem, mint hajdani racionalista korszakában. Ezt tanúsítja a Tödi keletkezéséről szóló fejtegetése és a Tödi-istenséggel megkísérelt párbeszéde. (Hogy az utóbbi mint folyt le, azt sajnos a „mindentudó” narrátor elhallgatja.) Karl szembesült azzal, hogy a humán specifikumok, például a gondolkodás és a beszéd képessége, és ennek eszköze, a nyelv egyáltalán nem vonja ki az emberi világot a természeti törvények hatálya alól, sőt! Van, hogy ezek szolgálnak eszközül a természeti szükségszerűségek még határozottabb érvényesüléséhez. Például ha egy állatfaj elszaporodik, az egyedei egymás ellen fordulnak. Az ember szociális lény, csoporton belül (az állatokhoz képest) kicsi agresszivitást mutat, ám gyűlöletbeszéddel a sokaság önvédelmi reflexei bármikor mások, az embertársak ellen fordíthatók. Ha Karl a Tödi-istenséggel szólni tudott, akkor – feltételezésem szerint – ilyesmiről beszélhetett vele. S arról, hogy íróként, újságíróként vesztesnek érzi magát.

Márton László nagyszerű regénye szép formátumban, Christian Thanhäuser igényes fametszeteivel, Thomas Macho utószavával német és magyar nyelven egyidejűleg jelent meg.

Márton László: Két obeliszk, Kalligram, Budapest, 2018.

A borítófotót Horányi Ágoston Menyhért készítette.

Domján Edit

szerző: Domján Edit
honlap e-mail
Domján Edit Veszprémben élő pedagógus. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett, kritikái online fórumokon jelennek meg, eddig a Literán, a Librariuson és a Revizoron a Vár Ucca Műhelyen és a KULTer.hu-n közölte írásait.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum