KULTer.hu - Zalán Tibor regényrészlete
104445
post-template-default,single,single-post,postid-104445,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Zalán Tibor regényrészlete

Papírváros szilánkok

Még aznap délután, melegében, leült a producerével beszélni erről a valamiről, ami dolognak aligha nevezhető, mondjuk inkább élménynek, bár élménynek éppen hogy nem volt élmény, ha az élményt élvezeti cikként kezeljük, valahol mégis megrázta őt, vagy helyre rakott benne valamit, de az is lehet, hogy éppen szétdöntötte ott bent az aktuális díszleteket, amelyek mögül előfüstölgött a semmi, egy hospice házról akarok filmet forgatni, tért rá a lényegre a kezdeti udvarias és érdektelen tapogatózások után, mikor jártál te hospice házban, már ha megkérdezhetem, horkant fel a söre mögül a producer, kitalálsz, mondod, kitalálsz, mondod, mikor, hogy mikor, hát az legyen neked mindegy, a lényeg, hogy egy hospice ház életéről akarok filmet forgatni, akarni sok mindent lehet, füstölgött a producer, filmet forgatni a halálba indulókról, hát nem érted, harsogta megbántottan és önnön jóságától megrészegülve, és szinte diadalmasan nézte a másikat, te teljesen megőrültél, mondta kis szünetet tartva, ki a faszt érdekel manapság egy hospice ház, kurva sok ványadt öregasszonnyal meg kurva sok beszarós, reszketeg öregemberrel teli rakva, engem, engem, vágott a szavába a pénzembernek, épp engem érdekel, de a producer már benne ragadt a maga kerékvágásában, mondod, kitalálsz, mondod, de hogy viszel be meztelen babákat a hospice házba, hadonászott, mert anélkül nem megy, nagy dudás meztelen csajok és rendesen heves dugások, falnak támasztott nőkkel, letépett bugyikkal, azok nélkül nem megy, és egy ilyen haldokló-házban nem dolgoznak huszonéves fiatal ápolónők, sem egészségügyi szakközépiskolás, gyakorlatozó diákok, akiket megmutogathatnál meztelenül, kefélés közben, az engem nem érdekel, de engem igen, horkant fel a szokott módon a söre mögül a másik, az én pénzemen nem fogod öreg nyanyák könnyeit, csoszogó vénemberek kilógó tökét fényképezni, a sorsok, a sorsok, próbált érvelni, a megélt életek, az aszott testekben, az arcok ráncaiban megrakódott halál, érvelt tovább, faszom a halálba és az aszott testekbe és ráncos arcokba, értetlenkedett, vagy inkább csodálkozott amaz, és elindult belőle a szóáradat megállíthatatlanul, félbeszakíthatatlanul, azt még megértem, hogy összevissza művészkedel nekem itten, mert az még jól is áll neked, a lila köd meg a sok értelmű, semmit sem jelentő mondatok, mert azt el tudom adni belőled és veled, hogy te olyan elvont vagy, mint a Himalája, de pontosítok, te vagy az elvont magaslat, aki végtelen kamerázásokon keresztül fejezi ki az értelmetlenséget, aminek értelmet persze mindig csak a kritika meg a rajongó sznobok adnak, azt még igen, de ki hiszi el neked, hogy te egy hospice házat meg tudsz fogni, baszd meg, megfogni, hát azt nem tudsz, világ életedben abból éltél, és csak úgy élsz bele a semmibe, élsz, és semmi konkrétat nem tudsz megfogni, véletlenül sem illeszkednek össze a jeleneteid egymással, persze, művészet, áriáznak körülötted a marhái, de csak áriázzanak, amíg teli a mozi meg az újság veled, addig dől vissza hozzánk a lé, néha nagyobbat kaszálunk egy-egy ilyen összevisszaságon, mint az akciófilmekben utazók, mert az emberek legalább annyira szeretik azt, amit nem értenek, de értelemmel tölthetnek meg, mint azt, aki helyettük veri szét mások pofáját, lövi szarrá őket, vágja le a fejüket, fúrja meg az élő fogukat, de mit sorolom itt neked, jobban tudod te ezt, mint én, hiszen csak betévedsz néha egy-egy moziba, és megtapasztalod, hogy milyenek a filmek, amelyeket azok csinálnak, akiknek gondolatai vannak, de neked, váratlan szerencsénkre, rég nincsenek gondolataid, talán nem is voltak soha, kiégve születtél, szerintem te már gyereknek is ilyen fád lófasz voltál, amilyen most vagy, csak akkor még több tejet ittál és kevesebb ötvenkét fokos kakaót nyaltál be, lényeg a lényeg, komolytalan, hogy épp te akarsz hospice-filmet rendezni, te szerencsétlen, én, igenis én akarok hospice-filmet rendezni, válaszolja elszántan, van elég mondanivalóm egy ilyen filmhez, a filmhez nem elég mondanivaló kell, hanem elég pénz, érted, pénz, pénz és pénz, mondta valaki-faszom hajdanán, meg nem tudnám most mondani, hogy ki, ha agyonvernél se, akadt meg, de nyomban folytatta, meg színészek kellenek, meg mondatok kellenek, meg történetek kellenek, egy hospice-filmet nem lehet csak úgy megrendezni nagy mozinak, legfeljebb egy félórás dokumentumfilmet lehet összeütni a témából, de ahhoz meg nem kellesz te, csak egy jó kameraman, aki járkál a húgyos és véres lepedők között fetrengő haldoklók között, és odanyomja a rángatózásukhoz a kamerát, halálhörgésükhöz a mikrofont, de ez egy idő után nem csak unalmas lesz, de immunissá is válnak a szenvedésre a nézők, a szenvedés soha nem tesz immunissá senkit, én mondom, immunistává, apám, törölte bele tenyerébe a bajszán hervadozó sörhabot a producer, a mai nézők már mindenre immunisak, röhögnek, amikor ásóval vágják át valakinek a térdét a filmen, és fröcsög belőle a vér, vagy közelről lövik fejbe a kampót, hogy az agyveleje hátul szétfröcsköl a falon, röhögnek, mert már semmire sem emelkedik fel az adrenalin szintjük, a mai nézőkben már nincs is adrenalin, csak fos csordogál az ereikben, ezeknek akarsz te hospice-filmet csinálni, akik éjszakánként pornót néznek szakmányban és így segítenek magukon ahelyett, hogy a feleségükre másznának, vagy mennének, ahogy illik, a férjük alá, gondolod, apám, hogy ezek be fognak ülni a te filmedre, és nézni fogják a popcorne-vödrök és coca-colás üvegek fedezékéből a kibaszott nagy valóságodat, és még meg is könnyezik a végén, hát nem, barátocskám, már a film negyedénél kiürül a vetítő, és csak egyedül a faszi marad, ott fent a masinánál, a teremben, a vászon közelében, én hospice-filmet akarok készíteni, mert valamiért érdekelni kezdett az emberi szenvedés, nyögdécselt, akkor csinálj filmet a vietnami háborúról, amikor a vietkongok az elfogott amcsikat kínozzák váltogatott módszerekkel, vízbe fullasztják őket, vagy viperás kosarat húznak a fejükre, vagy, mondjuk, szenvedjen valaki hajótörést, és moszkitóktól kezdve óriáskígyókig gyötörje meg őt a fene nagy dzsungel-valóság, hogy a végén vakító kék szemét tudd megmutatni, amelyik a győzelem, vagy a túlélés pillanatában úgy ragyog, mint azoké a buzi manöken-fiúcskáké szokott a divatlapokban, én igazi hospice-filmet akarok csinálni, nyöszörögte, s mert anélkül, hogy észrevette volna, már magába döntött vagy öt dupla whiskyt, kezdett nehezen forogni a nyelve, miért, miért, miért, ordított a producer, mondod, kitalálsz, mondod, kitalálsz, és mindenki őket nézte már, de ez most egyiküket sem érdekelte, hát azért, te mocskos állat, ragadta meg az asztalon áthajolva a producer ingét a rendező, mert az én anyám is egy hospice házban haldoklik valahol, hol, hol haldokolna, nincs is neked anyád, nem is volt soha, de van, huppant vissza a székére, és képzeld el, ma meg akartam látogatni, de valami érthetetlen gyöngeség fogott el, ott a hospice ház folyosóján, és benyitottam az első ajtón, és megetettem egy haldokló öregasszonyt, aki azt hitte, hogy én vagyok a fia, meg kell halnom a helyzet drámaiságától, gurgulázott durván a producer nevetése a füstön keresztül, az anyját meglátogató film-fenegyerek elérzékenyül egy idegen öregasszony láttán, aki ráadásul már annyira nünüke, hogy a saját fiát sem képes felismerni, és megeteti, hát erről, erről akarsz te filmet forgatni, hogy eltéved a hősöd egy kibaszott hospice házban, és egy haldokló szájába nyomkodja a kanalat, na, és na, és mi na, na, és mi lesz még ebben a filmben, meg tudod formálni a látogatót, meg tudod formálni az öregasszonyt, meg tudod teremteni a viszonyukat a párbeszédekben, mert emlékezetem szerint a szövegkönyvet te magad szoktad írni, én fogom írni ezt a szövegkönyvet is, és mindent meg fogok formálni, formálni fogok, fogadkozott, ahhoz legalább egy-két napra ki kellene józanodnod, kisfiam, nem vagy te egy Bergson vagy Lars von Trier, hogy hitelesen eladd a dögunalmas filozofálgatásokat az életről és a halálról, meg a kitaszított emberi sorsokról, te költő vagy, legalábbis valami olyasmi, közben türelmetlenül integetett a pincérlánynak, hogy hozza már az újabb whiskyt és sört, szóval, te költő vagy, azoknak nincs egy fia gondolatuk sem, csak rakják a szavakat egymás mellé, ahogy eszükbe jut, ezzel érve el azt a hatást, hogy másoknak így nem juthat eszükbe egymás mellé tenni a szavakat, és az ígyen van itten a lényeg, rakod a snitteket egymásra, és nem használsz kötőanyagot, azt majd a nézők és a kurva kritikusok belerakják helyetted a nagy művekbe, amelyekkel sorra elkápráztatod a közönségedet, én egy hospice házban, mondta halkan és vacogva, mert az én anyám épp egy ilyen hospice házban, na jó, elég a handabandázásból, mondod, kitalálsz, mondod, kitalálsz, a te anyád soha nem volt hospice házban, és nem is lesz, és soha nem fogod meglátogatni, mert nincs kit meglátogatnod, csak vágyod a valaki látogatását, mert nincs senkid, az ilyennek, mint te, még egy kutyája sincs, na igyál, és majd akkor keress újra, ha megint nem jut eszedbe semmi, vagy a semmi jut az eszedbe, mert azt leforgathatod, mert te abban vagy csak jó, és nekem abból pénzem is lesz, és felejtsd el a hospice-dolgot, de még nem mondtam el, de, torkolta le a producer, már elmondtál mindent, amit el lehet erről mondani, anyád hospice házban, meg a halál, ahogy megrakódik a rácokban, anyád meg a halál, mondtál itt mindenféle ökörséget, azt hiszem, neked soha nem lenne szabad kijózanodnod, mert akkor egy érzelgős hülye pöcs lesz belőled, ebből a fajtából pedig van néhány tucat a szakma perifériáján, és tudod, hogy miért ott, kortyolt bele nagyokat az újabb sörébe, mert a tiédhez hasonló hospice-lázba esnek bele, és a nagy, lángoló lelkükben a producerek már képtelenek meglátni a pénzt, pontosabban, élesen látják az üresen tátongó kasszát, amelyik sötétebb és büdösebb, mint a te haldoklóid kitátott, vak és üres szája, undorodom tőled, motyogta, undorodom a cinikus pofádtól, a szádból kilógó bankóktól, az engem nem érdekel, vigyorodott el a másik a sör mögül, mondod, kitalálsz, mondod, kitalálsz, mit érdekel engem, hogy szeretsz vagy nem szeretsz, egyet mindketten tudunk, hogy te is abból a pénzből élsz, meg én is, amit a filmeken kaszálunk, és ha nekem felkopik az állam, akkor abba te is bele fogsz dögleni, de már így is túl sok fölösleges dologról beszéltünk, igyunk végre rendesen, ahogy emberekhez illik, és lesöpörte az asztalról a fölösleges üres korsókat, hospice-filmet fogok forgatni, nem

Borítófotó: Hegedűs Gyöngyi

Zalán Tibor

szerző: Zalán Tibor
honlap e-mail
Zalán Tibor 1954-ben született Szolnokon. Költő, író, drámaíró, foglalkozása szerint színházi dramaturg. Számtalan könyvvel és díjjal rendelkezik, legutóbbi megjelenése: B2-páholy. Legutóbbi elismerése: Szép Ernő-életműdíj. Papírváros című regényciklusának 4. kötetén dolgozik. Óbudán és Békéscsabán él.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum