KULTer.hu - A „piros harisnyás” Júlia kisasszony
106282
post-template-default,single,single-post,postid-106282,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A „piros harisnyás” Júlia kisasszony

August Strindberg – Jeles András: Júlia kisasszony

A debreceni Víg Kamaraszínház Jeles András rendezésében tűzte műsorára August Strindberg 1888-as drámáját, a Júlia kisasszonyt.  A darab kiemelkedő színreviteléből és a szerelem effajta, különös reprezentációjából adódóan 130 év után is képes hatást tenni nézőire: szól a férfi és a nő viszonyáról – ennek szélsőséges ábrázolása miatt tiltották be megjelenése idején ‒, szerelmi háromszögről, az ösztönök eluralkodásáról és a kialakított önkép megbomlásáról.

Két héttel a bemutató előtt bepillanthattam a próbafolyamatba is, amely során meglehetősen képlényeknek láttam egyes jeleneteket, így az október 12-ei premier kezdetekor kíváncsian ültem be a nézőtérre, milyenek lettek azok végső formájukban, illetve érzékelni fogom-e még az előadás nagyfokú kiforratlanságát, amelyet a korábbiakban tapasztaltam.

Az előadás nyitányában egy kivetítést láthattunk, amely egy egyszerű felfüggesztett vászondarabon jelent meg, a színpad legelején.

A fekete-fehér mozgóképsor korfestőként szolgált, és abban a tekintetben kiváló döntés volt, hogy a film képi világát a rendező színházi keretbe integrálta, ezáltal a két művészeti ág hatásmechanizmusa erősítette egymást. Ennek ellenére indokolatlanul hosszúra nyúlt a kisfilm, hiszen láthatóan nem egy összefüggő történetet ábrázoltak a képkockák, és – persze ez egy apró dolog – az első sorokból kényelmetlen volt perceken keresztül a fejünk fölé nézni, tehát kerülhetett volna a vászon hátrébb is a térben. Később a kivetítés már csupán felhők formájában jelent meg, amely állandó hátteret biztosított az előadás számára.

Ezután a dráma korát hűen leképező színpadkép tárult elénk: egy átlagos konyhát láthattunk, megfelelő használati és berendezési tárgyakkal.

Ez volt a darab leghangsúlyosabb színtere, amelyből további – ám a nézőközönség számára nem látható – terek nyíltak. Továbbá a konyha mögött egy üvegfalú, az előadás során többféle funkciót betöltő télikertszerű helyet láthattunk, amelyen át főként a grófkisasszony közlekedett, de egyes jelenetekben az utca népe és Jan is megfordult e térben. Ez alapján megállapíthatjuk, hogy egy általános, ám funkcionális és a műnek mind korban, mind stílusában megfelelő szcenika jelent meg: a kézmosót, a konyhaasztalt, a borotvát és az egyéb hétköznapi eszközöket is rendeltetésszerűen használták, talán egy kivétellel, a vezetékes telefon kivitelezése újszerűbb volt a darab koránál. Az előző megállapítás a jelmezekkel kapcsolatban is érvényes, bár Júlia harisnyájának piros színe a grófkisasszonyban rejlő bujaságot és szexualitást is szimbolizálhatta. Mindemellett Jan lakájkabátja is többletjelentéssel rendelkezett, hiszen viselőjének társadalmi-hatalmi pozícióját határozta meg, amelyre explicit utalás is elhangzott a férfitól az előadás során.

Kristin volt az első szereplő, aki megjelent a színpadon, a cseléd, akit Hajdu Imelda játszott. Kristin Jan jegyese, aki erején felül tűri a lakáj grófkisasszonnyal zajló flörtjeit. Kristin legkiemelkedőbb megnyilvánulása a darab során számomra az alvajárása volt, amely egy táncetűd formájában jelent meg a színpadon. Hajdu Imelda jól kidolgozott, légies és finom mozgása által természetesnek hatott az, hogy az egyik pillanatban még úgy mozgott, mint egy táncművész, majd a bútorokon egy artista profizmusával lépegetett, amelyben Jan segítette. E groteszk jelenet egyszerre volt különös és fájdalmas, mert Kristin egyszerre látszott végtelenül kimerültnek (amelyet alvajárása is mutat) és ugyanekkora mértékben kiszolgáltatottnak.

Mindezek által a legszuggesztívebb és egyúttal legerősebb hatású színpadi jelenlétet Hajdu játéka kapcsán tapasztaltam.

Jan, a lakáj megformálója Mészáros Tibor volt, aki a darab során átmenet nélkül lép egyik énjéből, az alázatos lakájból, a másikba, a grófkisasszonyt megsemmisítő élvhajhász, önző férfiéba, és vissza. Mészáros ezeket az attitűdváltásokat zseniális színészi technikájával még inkább szélsőségessé tette, tovább fokozva Jan társadalmi és személyes énjének különbségét. Karakterének különleges meghatározója a már említett lakájkabát, amely elmondása szerint személyiségváltozásának okozója: a lakájkabátban nem mondhat nemet az „úrnőjének”. Jan szerepe mellett Mészáros játszotta azt a „kastélyba beszabaduló férfit” is, aki a lakáj és Júlia kisasszony légyottja alatt kolbászt és savanyúságot evett, sört ivott és állatiasan viselkedett. Ez a betétjelenet azt jelezte, hogy az ösztönök és a hedonizmus megnyilvánulása zajlik épp a háttérben.

Ez összefüggésben áll azzal, hogy a darab Szent Iván-éj idején játszódik, amikor is a szerelem mágikus kontextusa kerül előtérbe.

Ez az éjszaka ad teret a hétköznapi rend felbomlására is. Mindezek együttesen lehetővé tették azt, hogy egy grófkisasszony és egy lakáj egymáséivá legyenek. Továbbá, a hierarchikus viszonyok megszűnése és azok átfordulása a szereplők között Mihail Bahtyin karnevalizáció elméletét idézi meg, mégpedig azáltal, hogy a lakáj parancsol a grófkisasszonynak, és a nép „dőzsöl” a gróf konyhájában.

A címszereplőt, Júlia kisasszonyt Móga Piroska alakította, akinek a színészi játékát olykor nem éreztem „hitelesnek”. Júlia kisasszony a darab legtragikusabb karaktere, egy olyan grófi leszármazott, akit nem akartak a világra, amelynek bélyegét és a darab végére neurotikus anyja jellemvonásait is magán hordozza. A jelenetek során eldönthetetlenné vált számomra, hogy a görcsös gesztusok és mimika a színésznő személyének vagy a grófkisasszony jellemének köszönhető.

Úgy tűnt, mintha Móga tudta volna azt, hogy milyen karakternek kellene lennie Júliának, mégsem tudta teljes valóságában megteremteni azt.

Például az aktus utáni, Jannal közös jelenetben kérdéses marad, hogy a karakter megformálásának bizonytalansága vagy a téboly okozza azt, hogy a kisasszony egyik gesztusa férfias és domináns próbál lenni, aztán pedig gyönge, majd újra domináns.

A tragikus végkimenetelt talán Júlia egész lényéből, de Jan légyott utáni viselkedéséből már biztosan sejteni lehetett, ennek szimbolikus leképezése a kanári Jan általi meggyilkolása. A madár szimbolizálhatja Júlia kisasszonyt, hiszen egész életében egy kalitkába volt zárva valakinek a tulajdonában, amikor pedig elhagyta volna a házat (kalitkát), megölték. A kanári Jan keze által, Júlia pedig Jan ösztönzésére halt meg, így egyértelművé válik a darabban a grófkisasszony és a madár közötti párhuzam.

Az előadás  a szerelem létezését problematizálja, ezért nem meglepő, hogy egy, a darab kapcsán Jeles Andrással készített interjúban az hangzik el a rendezőtől, „ebben a világban nem tud létrejönni a szerelem.” Ez a felfogás mind Strindberg, mind Jeles munkájából, sőt a kettőből egymást erősítve teljes mértékben dekódolható.

Úgy gondolom, pontosan emiatt lehet érdekes ez a darab 2018-ban, mert a kérdés, hogy létezik-e igaz szerelem, illetve ha igen, megvalósítható-e, ma is aktuális.

Az említett interjúban az is elhangzott, hogy bár „Jeles lecsupaszította Strindberg egyfelvonásosának szövegét, a szerelem lehetősége mint a darab fő kérdése megmaradt.” Ezzel szorosan összefügg az előadásnak azon tragikus aspektusa, amikor Jan pusztán önző érdekből öngyilkosságra ösztönzi Júliát, mégpedig azért, hogy ne származhasson hátránya az aktus „következményeiből”, ahogy az is, hogy egy szerelmi dráma egyetlen „igazán szerelmes” (ha beszélhetünk valamifajta szerelemről ebben az alkotásban) szereplője Kristin, aki tudatában van annak, hogy jegyese a grófkisasszonnyal viszonyt folytat.

Érdekes megoldása a Jeles-rendezésnek, hogy nem tette hangsúlyossá a társadalmi hierarchia okozta ellentétet a szereplők között.

Egy lakáj és egy grófkisasszony „szerelmének” problematikája leginkább osztályellentétükből fakadhatna, Júlia viszont egyenrangúként viselkedik a cselédekkel. Mindemellett teljes mértékben nem marad rejtve Júlia lealacsonyodása a rangon aluli közeghez, de egész lényének romlási folyamatában ez csak egy stációként jelenik meg az összes többi között. Másrészt Júlia időtöltése a szolgálókkal értelmezhető lehetne akár egy pozitív tulajdonságként is, ha nem csábítaná el a lakájt a menyasszonyától, Kristintől.

A Jeles rendezte Júlia kisasszony azért is egy jól sikerült előadás, mert további kérdéseket vet fel a közönségben.

Többek között azt, hogy a télikertben látott jelenetben valóban öngyilkos lesz-e a grófkisasszony, vagy csupán megkísérli azt. Illetve azt a kérdést is nyitva hagyja, hogy a Szent Iván-éji történéseknek lesz-e következményük. A darab nem közvetít egy konkrét értékítéletet a szereplők fölött, mindemellett aktuális társadalmi-morális kérdéseket jár körül, miközben megtartja Strindberg művének korhű jegyeit. Összességében egy kiváló drámának színvonalas rendezését láthattam, csupán a karakterek megformálásában találtam kivetnivalót, de a premieren már nem éreztem azt a kiforratlanságot, amitől az előadás megtekintése előtt tartottam.

August Strindberg – Jeles András: Júlia kisasszony. Rendezte: Jeles András. Játsszák: Móga Piroska, Mészáros Tibor, Hajdu Imelda. Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen, 2018. október 12.

A fotókat Máthé András készítette.

Szabó Bernadett

szerző: Szabó Bernadett
honlap e-mail
Szabó Bernadett 1995-ben született Nyírbátorban, Nyírbogáton él. A debreceni Ady Endre Gimnáziumba járt, 2015 óta a Debreceni Egyetem magyar szakos hallgatója. Alapszakos záródolgozatát Kosztolányi Dezső korai lírájából írta, jelenleg Németh László regénypoétikájával foglalkozik. Írásai eddig az Egyetemi Életben és a Tympanonban jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2019. feb. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum