KULTer.hu - Akinek van, annak
105446
post-template-default,single,single-post,postid-105446,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Akinek van, annak

Hartay Csaba: Rajongók voltunk

Nálunk épp deformálódásnak indult a jelentést fetisizáló tradíció, amikor Hartay beleszületett az új irodalmi diskurzusrendbe. Nem jött zavarba. Művein keresztül ő is a kánon átalakításán munkálkodik. A régi poétikai-nyelvszemléleti örökség eredményeire ő már úgy tekintett, mint múzeumi tárlók patinás, de kissé lestrapált ereklyéire. (Nyilatkozataiból kiderül, a középiskolában nem volt a magyartanárok kedvence. Ennek ellenére nem ment el a kedve a betűvetéstől. Dafke attitűd? Lehet.)

A Locke–Leibniz-vita annak idején arról szólt, hogy megtörtént-e velünk a nem tudott. Sejtettünk-e előre olyan, korábban még nem ismert entitásokat, amiket később „szűz” kitalációnak vagy friss elképzelésnek gondoltunk? Vagy ha tényleg originál teremtettük, az előzetes emlékek akkor is nyomot hagytak rajtuk. A Rajongók voltunk nem áltat új prózapoétikai megoldásokkal, mégis olykor az az érzésünk, mintha ilyet még nem pipáltunk volna.

Eredetinek hat. (Persze mégsem teljesen az.)

„Mintha mind tudnának valami titkot, mintha mindenkinek lenne saját titka. Az elhaladó alaknak, a gyötört motorú autónak, az összes házfalnak, ívnek, élnek, felületnek, sötétségbe visszahúzódó lombnak.” (Az éjszaka győztese) A rejtély mindig egy új narratíva lehetősége. Az jár-e jól, aki permanensen a járatlan ösvények után kutakodik? Vagy az, aki folyamatosan selejtez, felejt? Hartay egyszerre csinálja mindkettőt.

Vagány, de alázatos naplóíró.

Tiszteletben tartja a tényeket, de a forma, a poén kedvéért sűríti, görbíti és horpasztja a matériát. Néha Garaczi és Darvasi László (meg néhol Gogol) élvezetes modorában csinálja. „Nem emberre lőni, csak madarakra vagy valami céltáblára. Van mamáék utcájában egy tök lakatlan ház, annak ki is lehetne lőni az üvegeit. Én már jártam bent, bemásztunk Jancsóval, ő a mamáék szomszédjában lakó srác, tudod, meséltem róla.” (Betörő az osztálytársam) S ahogy Hartay elbeszél, talán nem is veszi észre, szociográfiát ír. Nagy léptékű dilemmák, sorsfordító események ugyan nem születnek és nem is történnek, de a kis gondok súlya is nyomhatja a lelket. „Van egy negyvenéves könyvelő az egyik dalban, akinek szörnyű álma volt. Valahogy nem dobott fel soha ez a zene, és apu mindig sötétben hallgatta. Miután hazajött este a munkából, az meg külön rátett. Recsegett az ócska magnó, Léna meg támadott a negyvenéves könyvelővel. Na, de mostantól Dolly Roll. Vakáció!” (Vakáció az emeleten)

Tehát: „rátett”. Kanonizált formákat használ, de közben kiérlel egy új, módosult prózapoétikai alapállást.

Már a Lerepül a hülye fejetek című kötetben megkezdte ezeknek az önmagukat író poénoknak a sorát, amelyek tulajdonképpen kiszólások a kulisszák mögül. A Nem boci! című könyvével már egy magasabb szintre lépett. Dramaturgiailag is finomított a jeleneteken. Később a Holtág már kész kompozíció lett. Kompakt mű, mint egy becsomagolt vízpart, Tandori szavaival. A gyász antropológiáját híven, ironikusan lejegyző notesz.

A közérzet és az atmoszféra organikusságát a történelmi valóságra utaló, egymásba illeszkedő párbeszédek teszik élvezetessé.

A kendőzetlen megmondások egyre pikírtebbek. A tét nem kevés: a lelkiismeret tisztasága. Bőven van mondanivalója, ahogy Vámos Miklós mondaná. Nincs üresjárat. „Most ne is gondoljunk a sötétségre, ami egy leengedett redőny mögött lenne, beszéljünk inkább a strandról.” (Elég ennyi rekord) S mostanra a statikus motívumokat felváltják a dinamikus ornamentikák, amelyek már nem azért vannak, hogy a tartalom helyett lefoglalják a nézőt egy időre, amíg az események megpihennek, hanem maga a „tett”, a díszítés válik bútorrá. A dialógus az elbeszélő fejében (is) zajlik, s az önmagával folytatott diskurzus (habozás, vonakodás) „képében” jelenik meg. S az olvasó besétálhat az elbeszélő fejébe. Szinte alakulás közben szemlélheti a gravírozás műveletét. „Leírod, Enikőnek, hogy mennyire tetszik az arca, a teste, meg minden, szereted, megcsókolnád, meg jó a haja, meg hogy tetszik a márványfarmerja. Szóval ezeket a dumákat löknéd, amiket szerintem szoktak írogatni ilyenkor egy levélben. De te le mernél írni ilyeneket? Én nem biztos.” (Igazából mi járunk Enikővel) A naivitásban mindig ott lüktet a tesztté lett ige. Nincs képmutatás. Csak kóstolgatás.

A szövegvilág az imagináció köntösébe bújtatott valóság terepe. Ilyen jellegű játékot látunk az Anita bugyija című elbeszélésben. Hartay Csaba megfordítja a szerepeket, a gondolkodásmódja vetül ki a nyelv vásznára. Maga a cselekedet a beszéd kapszulájában marad. A történés lelassul, s amikor rá akar fókuszálni egy szubtilis ügyre, kilép az intim szférába. Majd leáll. Nyitva hagy. Megszakít és várakoztat. „Lementünk a lépcsőházuk pincéjébe. Náluk ott vannak a tárolók, nem az emeleten. Ez volt a mi szerencsénk. És most végre benyúltam a bugyijába. De amit most mesélek, azt kurvára senkinek, oké?”

A hölderlini gondolat, mely szerint beszélgetéssé lettünk mi magunk is, ebben a szövegkör­nyezetben úgy módosulhatna: mióta elbeszélés lettünk.

Az elbeszélés egyetemességének morbid diadala ez, a praxisból kiszakított „mintavétel” abszurduma, ami új miliőben programozza át a használatban lévő emlékeket. A megértés meg nem értés lesz, Humboldt szállóigéje nyomán. De a textus kérődzése is tanulsággal jár. „Nem dobtam én bele semmit egyik gépbe sem, épp arra volt pénzem, megvegyem a beugrót és a kupont, amit a jeggyel együtt adtak. Beváltsam egy kis üveg kólára, meg kikérjem hozzá a bonbonmeggyet. Meg is dobta a fejemet. Mostanában ezt szoktuk mondani, ha hat a pia. De nem volt vészes, ehhez is hozzá lehet szokni. Nem vagyok én kisbaba, hogy hányjak.” (Akik feljárnak szórakozni)  Olyan mondatokat olvasunk, amelyek ismerősnek tűnhetnek az „életből”, mégis: senkinek sem jut ezeket úgymond megörökíteni. Csak Hartay Csabának. Milyen jó, hogy neki eszébe jut. Olyan kontextusba helyezi őket, ahonnan azután ünneplőbe öltöztetve lépnek elénk. Tehát a csomagolás megint.

Az elbeszélő nem olyan beszédmódot használ, mint a többi szereplő, hanem úgy ír, mint aki mesél.

(Mégiscsak egy szájból jön mind ez, mind az!) Mintha a szerző maga is grammatikai pozícióként lenne jelen. „Anyuék rögtön beszóltak, hogy ne képzeljem már azt, hogy innentől úgy fogok diszkóba járni, mint matek korrepetálásra, ezt rohadt gyorsan felejtsem el. […] Majd úgy kéne, hogy az úttörőházas zárás után egyből átmenni az Árpádba. Te benne lennél majd valamikor, mostanában, egy ilyen véget nem érő, hatalmas buliban?” (Elhatároztam, diszkóba akarok járni) A harmincegy elbeszélés nemcsak üde regénykompozícióvá áll össze, a bemutatás elénk állít egy impulzív, talpraesett karaktert, akinek az öntudatra ébredése, találkozása, lassú ismerkedése a bűnnel tanulságos folyamat. S így valóban: a valakivé válás színterévé válik a Rajongók voltunk. Kiderül az is, hogy a főhősnek van szíve, sőt! A rosszat akarás távol áll tőle. A divatba jött jelenségek viszont vonzzák. Sokszor akarata ellenére sodródik bele visszás ügyekbe. De nem érzéketlen. A Hartay-nyelv hatékony és attraktív a prózapoétika tekintetében. Kicsit átírja az olvasói beállítódást. A pőrére vetkőzés ajtó a szövegbe.

Út az önmegértés „komoly”, mégis üdítő tapasztalatához.

Nem mindenki mehet be a mozigépész kuckójába, oda csak a kiváltságos olvasók bejáratosak, akik rezonálnak. (S mindenki eldönti majd, mond-e neki valamit ez a szövet-szöveg.) S elnézheti, miként konstituálódik lét és idő. A könyv koherens szövete. Ami tulajdonképpen a világ. A vajszínű árnyalat most piros. Vörös. Mint maga a Turbó-könyv. Élmetszése is vérrel mázolt, famentes. A Kádár-kort idézi. Boris Vian is megirigyelhetné. A Köpök a sírotokra ugyan rózsaszín (lila) volt, mégis: morálisan radikálisabb. Még messzebbre ment a polgári erények szarkasztikus ecsetelésében.

Akinek van, annak adatik. És meggazdagodik. Korábbi köteteiben elvetett magjai most jó gyümölcsökkel kecsegtetnek.

Hartay Csaba: Rajongók voltunk, Athenaeum, Budapest, 2018.

Kántor Zsolt

szerző: Kántor Zsolt
honlap e-mail
Kántor Zsolt 1958-ban született Debrecenben, költő, író. A Debreceni Tanítóképző Főiskola elvégzése után a Szent Pál Akadémián diplomázott mint protestáns teológus. A Tevan Könyvkiadó igazgatója volt 2005-ig. A Bárka folyóirat alapítójaként 1998-ig főszerkesztette a lapot. Legutóbbi kötete: Cseng-bong a műgond (Digitális Kalamáris Kiadó, 2017). Rendszeresen tart bibliaiskolát a Hit Gyülekezete békéscsabai közösségének.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum