KULTer.hu - Az erő és a legyöngülés, az élet alapritmusa
106357
post-template-default,single,single-post,postid-106357,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az erő és a legyöngülés, az élet alapritmusa

Interjú Rőhrig Eszter író-műfordítóval

Rőhrig Eszter Vízhomok című kötetének bemutatója a budapesti Zsivágó Kávézóban valósult meg. A sajátos hangulatú helyszín kiválasztása nem volt véletlen, ugyanis a szerzőt személyes kapcsolat köti a helyhez. Sőt, nagyon sok, a novelláskötetben lévő szöveg éppen ott, valamelyik asztal mellett született.

KULTer.hu: Az első kérdésem ehhez a kávézóhoz kötődik. Milyen személyes kapcsolat fűz a Zsivágóhoz? 

A hetvenes években, a középiskolai oroszkönyvünkben volt egy rövid vers, Utyosz, Kőszikla volt a címe, és a tanárunk házi feladatnak adta fel, hogy fordítsuk le, és akié a legjobb lesz, azét felolvassa az osztály előtt. Én voltam az a bizonyos legjobb, ami nagyon boldoggá tett, de nem tudtam, hogy ez a vers már hivatalosan le van fordítva Szikla címmel.

Ez lett életem első műfordítása, 16 éves voltam ekkor.

Aztán elolvastam a Korunk hősét, vékony kis könyv, lazán összefűzött szövegek, nagyon brutális, nagyon erős, nagyon modern. Később, az egyetemen elkéstem az orosz irodalom szemináriumról, pont amikor a félévi kiselőadásokat beosztották, és rám az maradt, ami senkinek nem kellett, Goncsarov Oblomov című regénye. A többiek lecsaptak Tolsztojra, Turgenyevre, Dosztojevszkijre, ez volt a szerencsém, mert a rám tukmált könyvet olvasva rögtön ráéreztem ennek a regénynek az ízére, hosszú-hosszú évekig foglalkoztam vele, írtam is róla elemzéseket, Goncsarovnak pedig az egyik hosszabb elbeszélését lefordíthattam magyarra.

Több írásom született a Zsivágó Kávézóban, valamelyik asztal mellett ülve írtam a könyvkritikákat, később a novellákat.

Szeretek ide jönni, a karakterjegyek nélküli Paulay Ede utcába. Szeretem a cégéren a cirill betűket. Szeretem, hogy a bejárati ajtó nyikorog, ha benyit ide valaki, és ez így van a kávézó megnyitása óta. Szimbolikus számomra, hogy efölött az ominózus ajtó fölött van egy római számjegyes, kerek falióra, ami soha nem járt. Nagyon kifejező. Tehát belépünk az ajtón, és mintha otthon lennénk: családi fotók, csipke és horgolt terítők, csíkos tapéta vesz körül bennünket. A fénykaréjokat adó lámpák a múltra, a békés életre emlékeztetnek. Azért szeretem, mert ezeket a tárgyakat egy időben csak az Ecseriről lehetett beszerezni és ebben a kontextusban idézőjelbe kerülnek. Nekem ez az enteriőr a hiányt jelenti, a valódi, a jó értelemben vett polgári-értelmiségi közeg hiányát. Szeretem a Zsivágót, amiért nem irodalmi kávéház: nincs újság, toll, tinta, íróeszköz, semmiféle művészallűr nem él meg itt, de nagyon jól lehet írni, alkotni.

KULTer.hu: Nem most léptél először a közönség elé, hiszen a Nobel-díjas Patrick Modiano egyik magyar fordítója vagy. Többek között a Kis bizsut és a Dora Brudert is te fordítottad le. De versekkel és szakszövegekkel is foglalkoztál, emellett kritikákat, elemzéseket írsz, az irodalomtudomány doktoraként pedig a francia irodalommal behatóan foglalkoztál. Sőt, párizsi élményeidről folytatásos sorozat jelent meg egy online irodalmi fórumon. A saját kötettel mégis sokáig vártál. Mi volt ennek az oka, illetve a korábbi munkáidból vagy az olvasmányaidból mik és kik hatottak rád?

Rajongok a nyelvért, pontosabban az anyanyelvemért, úgy érzem, valósággal nyelvfetisiszta vagyok.

Kritikusként mindig szövegelemző, objektív kritikákat írok, mert ez az eszményem, de jó néha elmondani a személyes érzéseimet is a kedvenc íróimról, regényeimről. Igen, kicsit hatott rám az irodalom, pontosabban azok a szerzők, akiket nagyon szeretek. Valódi ráismerés őket olvasni, hogy igen, én pontosan így írtam volna meg. Mégis úgy mondanám, hogy mestereim voltak: Orhan Pamuk, W. B. Sebald, Györe Balázs, Barnás Ferenc. Ez utóbbi kettőről elemzéseket is írtam, Györe Balázstól az Amerikai grafitot, a szemérmes szenvedély regényét szeretem a legjobban, Barnás Ferenctől A kilencediket, benne a szegénységnek és a szülői akaratnak ellenszegülő mániákus gyermeki erőt. Barnás radikális, lázadó író, és nem érzem nála azt, hogy ezt a témát sokan és sokszor megírták.

Orhan Pamuk. Csak néhány könyvét olvastam, kedvencem az Isztambul  – én úgy nevezném, hogy antropomorf városregény.

Van egy könyve, Az ártatlanság múzeuma, amit annyira szeretek, hogy még mindig nem mertem végigolvasni. Ez a könyv az önkínzás regénye, ezen kívül a lét végtelen banalitása és az izzó, szinte csiklandozó erotika együtt van meg benne. Sebald megszállott, obszessziós író, ez a kivételes benne. Amikor őt olvasom, észre sem veszem, hogy visszatartom a lélegzetem. Ahogyan az idő és a természet munkálkodik, és felemészt mindent, például A Szaturnusz gyűrűiben a hajdan erős angliai szigetországi civilizációt, tengeri nagyhatalmat, egyetemes eróziót érzek. Kicsit túl sok adatot halmoz fel, de nagy író.

Az az igazság, hogy az irodalomnál erősebb hatással vannak rám a vizuális művészetek.

Az adott művek alkotóinak radikális magatartása, művészi bátorsága a végletekig magával tud ragadni. Számomra legfontosabbak: Tracy Emin, Louise Bourgeois, Marina Abramović. Egy időben kedveltem Anselm Kiefert az erőteljes installációiért, egyfajta lírai apokalipszisvíziót láttam benne, de ma már a brutálisabb, radikális művészeket szeretem.

KULTer.hu: Akármelyik novellát is választjuk ki, azok mind visszatükrözik az egész kötet hangulatát, de ugyanúgy megjelenik bennük az írásaidra általában jellemző letisztultság, a szövegeid sajátos íve, azok melankóliája. Egyik legelső novellád, a Margit hétvégéje című írás olyan szöveg, mely nemcsak egy korszak sajátos miliőjét adja vissza, de egyúttal a főszereplő szabadságát, bátorságát, érzésvilágát jeleníti meg, ugyanúgy, ahogy a későbbi írásokban Éva történetei is. Ezek egytől egyig, lefejtve róluk a szüzsét, tulajdonképpen a semmibe történő utazásról szólnak. Mi az, ami igazából fontos számodra ezekben a reflexiókban és utalásokban?

Margithoz Györe Balázs nagynénje, Széles Margit adta a modellt, aki geológus volt. László szintén kutató volt, mindketten nagy tudású, felkészült emberek, akik a hazai kőolajfeltárásért sokat tehettek volna, ha nincsen a Barátság kőolajvezeték és sok minden más. Én bújtam Margit bőrébe, és ebben az első megjelent irodalmi szövegemben az egyetlen ívű, erős lendület vonzott, a munkahely, a vonat, a ház elhagyásával ki akartam lépni mindenből, ami megköt és korlátoz.

KULTer.hu: Írásaid egyik visszatérő motívuma a madár, mely például az El Raval című versben fejezi ki legjobban a hozzá kapcsolt jelentéstartalmakat. Nemcsak a madár, de a víz, a homok, a kő, a kavics is majd’ mindegyik novelládban felbukkan. Írói énednek milyen a viszonya ezekhez az elemekhez, illetve ezek mit szimbolizálnak a számodra?

A napokban olvastam ki Marina Abramović önéletrajzi könyvét, és igen elcsodálkoztam az utolsó bekezdésen, azon, hogy mivel zárul ez a 364 oldalas könyv. Abramović távoli országba, Indiába utazik, egy néptelen partszakaszon levetkőzik, és az Indiai-óceán hullámaiba veti magát, utána kijön, és úgy érzi, a víztől erőt kapott, feltöltődött és képes folytatni az alkotói munkát. De ahhoz, hogy ezt megkapja, hogy részesüljön a természet erejéből, nagyon bátornak kellett lennie, mert az óceán hullámai halálosan erősek.

A szövegeimben az erő és a gyengeség együtt vannak, és az írói én arra vágyik, hogy valamiképpen ráhangolódjon a természet ritmusára, működésére.

Utóbbiból ugyanakkor éppen a szenvedély hiányzik, tehát van egyfajta erős feszültség az ember és a természet együttlétezésében. A víz: megtisztulás, erő, ritmus, élet, magzatvíz. A magzatvíz szintén drámai számomra, hiszen akkor indul meg a szülés, amikor az elfolyik. Egészen abszurd, épp ezért a születés a halált jelenti a számomra: elvész a víz, a védelmi közeg, a biztonság, amelyből ki kell jönni. A kavicsban a némaság, az önmegadó, szakadatlan változás, csiszolódás tetszik, szeretem nézni, ahogyan csapkodja a pici kavicsokat a víz, szeretem azt a surrogó, csikorgó hangot hallgatni a Balatonon, amikor egymásnak dörzsölődnek a víz csapkodásától. Szeretném, ha ilyen szövegeket tudnék írni.

A homokban azt szeretem, hogy örökké változtatja alakját, nem áll ellen a szélnek, esőnek, mégis mindig ugyanaz marad.

Az ember viszont sérül, a legkisebb karcolástól, szinte mindentől. Visszatérve a kérdésre, a vízben, a homokban, a kavicsban és a madárban azt szeretem, ami közös bennük: a létezésük lendületét. Ezek a motívumok strukturálják a szövegeimet, és így végül is összefüggő egész a könyv, de nem szándékosan csináltam.

KULTer.hu: Ezek a motívumok, úgy tűnik, sokkal fontosabb szerepet kapnak az írásidban, mint maguk a történetek, melyek mintha minden esetben csak egyfajta keretet adnának nekik. Ha elkezdjük olvasni a novellákat az elejétől, a Vénusztól a gyerekkori, a kamaszkori történeteken át az anyaságon keresztül egészen az idősebb korig, akkor ezek kontextusában minden esetben kirajzolódnak az említett szimbólumok. Továbbá a szerelem, az elmúlás, sőt maga a halál is. Milyen kapcsolatban vannak ezek egymással? Mi köti össze az általad alkalmazott motívumokat? Direkt vagy indirekt módon kerülnek ezek elő mindegyik írásodban?

Melankolikus hangulatúak az írások az elmúlás előérzete miatt, de a halálmotívum és az életigenlés, a szépség iránti fogékonyság, a szerelem mind együtt találhatók…

KULTer.hu: Beszéljünk a halál motívumáról. Miért tartod olyan fontosnak, hogy rendre minden novellában utalj erre az elkerülhetetlenre? Sőt a Van Goghról szóló „Amit tettem, csak rám tartozik” végig kifejezetten a halálról és az elmúlásról szól.

A létem legnagyobb drámájának tartom, hogy időhöz kötött, hogy függ tőle, hogy kiszolgáltatott neki. Tehát a születésem pillanatától van korom, és a halálom pillanatában van vége az időmnek, és semmit nem tudok ezzel kezdeni, semmit nem tudok tenni ellene. Mivel nem tudom, meddig tart, minden pillanat magában hordozza a vég lehetőségét, ezt nagyon erőteljesen érzem, kivéve, ha én döntöm el, mikor van vége.

Azért ismétlődik a szövegekben az öngyilkosság gondolata, mert egyfajta szabad önrendelkezést látok benne.

Természetesen metaforikus értelemben jelenik meg a szuicid elem az írásaimban. A Van Gogh-szöveg nagyon összetett, mert ott egy destruktív személyiségről van szó. Mentálisan beteg és csúnya művész volt, nem kívánták, nem szerették a nők. Számomra ez nagyon izgalmas, mert ilyen halmozottan nehéz, frusztráló helyzetben alkotni szinte lehetetlen, ő mégis tudott. Nagy művész volt, sajnos giccsfestővé süllyesztette a tömegkultúra.

KULTer.hu: A kötetben nagy szerepet kapnak a különböző helyszínek is, a Balaton, Budapest, Arles vagy Párizs. A fizikai helyváltozás hogyan kapcsolódik a már említett és megismert belső utazásokhoz? Mennyire fontos maga az utazás számodra?

Éppen ezeket az írásokat nem értékelték a szerkesztők és más, számomra nagyon fontos emberek. Azt mondták, hogy ezek nem szépirodalmi szövegek, hanem kulturturizmus, illetve novellásított útirajz. Én nem voltam sem párttag, sem ellenzéki, mégsem kaptam fiatal éveimben hosszú évekig útlevelet.

A Belügyminisztérium szöveges indoklásában az állt, Magyarország biztonsági érdekei miatt nem kívánatos, hogy külföldre utazzak.

Szerintem összekevertek valakivel, de ez történt, és nagyon megviselt. Angliába akartam menni akkoriban, de persze oda-vissza. Talán ez a trauma és még nem tudom, pontosan mi okozza azt, hogy a mai napig az utazás kitüntetett esemény az életemben. Ezen kívül drága, tehát anyagi áldozatot kell hozni érte. Nagyon örülök, hogy ezekben az utazásos szövegekben mindig jelen van Éric, aki széttipor mindent, akinek hol a feje fáj, hol utálja az egészet, tehát egy eleven ellenpontot képez. Természetesen ezek a szövegek nem az utazásról szólnak, de az a személyes hátterük, amit most elmondtam. Nagyon szeretem ezeket a szövegeket, talán jobban is, mint a többit.

Nem sikerült elutazni Angliába, szerencsére, mert az orosz irodalom kapcsán a figyelmem Franciaország felé fordult.

Megtanultam a nyelvet és rajongva szeretem az országot, a francia civilizációt. A francia témájú novellákban olyan világról írok, amelyben otthonosan érzem magam, és amely sehol nem létezik. Nemrégiben Jenei Gyula Mindig más című kötetének a bemutatóján hallottam, hogy a költő egyszer megpróbált novellát írni, de egy bírálat hatására letett róla. Ez nagyon megragadt bennem. Ugyanis azóta én sem írok több utazásos témájú novellát, pedig Portóban és Firenzében megrázó élményekben volt részem, de egyelőre bennem rekedt a mondandó.

KULTer.hu: A kötetben kirajzolódik Éva és Eric története, szerelme. Lesz folytatása a kötetnek? Mit tervezel, hogyan és milyen formában folytatod az írást?

Ahogyan haladok előre az életemben, több minden is világossá válik. Kibírhatatlan az a feszültség, amely az öregedés, a női vonzerő, a szépség elmúlása és a nagy megértések, ráismerések között kialakul. Ezt a kettősséget vagy feszültséget akaratlanul a novellákba is beleírtam.

Az egyik nagy felismerés számomra az, hogy a szerelem az egyetlen vagy inkább a legerősebb impulzus.

Sok mindent mondtak és írtak erről a témáról, talán azért is, mert elmondhatatlan. Úgy érzem, a szerelem jelen idejű, ám legtöbbször a vágyról, tehát jövőre vonatkozó időben, vagy a fájdalomról, tehát emlékezésként, múlt időben szólnak róla a művészek. A jelen idejű szerelem érdekel a legjobban, mert egyszerre érzékelem benne a jelen, a múlt és a jövő időt. A jelenben kockáztat a legtöbbet az ember, a minden pillanatban elveszíthető vagy visszahozhatatlanná váló folyamatok kezdőpontja is a jelen. A jelen a legizgalmasabb idő, mert az érzékeink számára szinte nem létezik, ugyanakkor rendkívül ingergazdag. Legtöbbször úgy érzem, kevés vagyok hozzá, hogy mindenre figyeljek, ami él, mozog, történik körülöttem és bennem. A következő szövegemet a hallgatásról szeretném írni, de nem tudom, megszólal-e bennem valaha.

Írói eszményem a minimális kifejezés, de nem úgy, mint ahogyan a francia újregényben olvastuk, vagy ahogyan Camus vagy mások írtak, unalmasan és lélektelenül.

Szeretem például Marguerite Durastól a Moderato Cantabile-t, nagyon közel áll hozzám, mert szimbolikus, kódolt, enigmatikus, nagyon finom, fegyelmezett szöveg a nagy szenvedélyről, de a stílusa nem tetszik, és hát van sztorija is, sőt krimielemeket is tartalmaz, de ezt én már nem akarom csinálni. Tehát nagyon nehéz írni, és jobb hallgatni, de mégis mondani kell valamit, mert más formában nem lehet megnyilatkozni arról az adott dologról. Arról szeretnék írni, hogy nem lehet hallgatni. Eric és Éva története tovább él egy, az eddigieknél brutálisabb transzfigurációban.

KULTer.hu: Végül nem tekinthetek el attól, hogy megemlítsem a köteten lévő borítófotót, mely – úgy tűnik – szintén az írásaidra reflektál. Sőt maga a cím, a Vízhomok is utal szövegeid egyik vezérmotívumára. Melyik ez a vezérmotívum, és hogyan kapcsoltad össze ezt a képet az írásokkal?

A víz leitmotiv a szövegekben, a fotóhoz személyes élmény kapcsolódik, voltam ott, ahol készült, az erőt és a legyöngülést, az élet alapritmusát a fotó nagyon szépen mutatja, ezen kívül az átlényegített anyagot, azt, ahogyan az író átalakítja a nyersanyagot. Itt a vízmatéria csipkeszerűen áttetszővé lényegül át, tehát erre gondolok mint művészi metaforára. A gyönyörű hullám, ami itt elgyöngül, ez megragad engem. Az óceán partján készült a fotó, pontosan ott, ahol az óceán elnyeli, magába szívja a folyót. És itt van a képen a homok. Azt hittem, én magam alkottam a vízhomok szót, de jóval később, miután már a kötetet leadtam, akkor tudtam meg, hogy a 19. században, az első egynyelvű magyar értelmező szótárban (Czuczor–Fogarasi) már szerepel: a tavak, folyók, tengerek fenekén lévő homok nevét jelöli. Örülök, hogy egy értelmes, létező magyar szót „alkottam”, ami mára kiveszett a nyelvhasználatból, de most megint életre keltettem. Egyébként ez a szó csak nekem tetszett, senki másnak. A fotó teljesen független a szövegeimtől, nem azért született, hogy borító legyen belőle, ez olyan koincidenciája az életnek, amiből számtalan van.

Ezen a képen láthatók madárlábnyomok és kövek, homok, kő, víz, a fotó tehát egyfajta motívumfelsorolás is egyben.

Szeretnék a könyvkiadóról is szót ejteni. A kiadó neve is érdekes, jelentését utólag tudtam meg, hogy a l’harmattan az észak-afrikai sivatagi szelet jelenti. Magának a kiadónak a logójában is ott van a szárnyaló lendület, amely valószínűleg a szelet jeleníti meg stilizált formában. A kiadó együttműködő volt, mert nem szerettem volna, ha a vonalkód, a fülszöveg és egyebek véletlenül eltakarnák a motívumokat. Szerencsére mindezt figyelembe vették és egy szép könyvtárgy született. Köszönet a főszerkesztőnek, Váradi Péternek, amiért beleegyezett, hogy ne vastag papírból legyen a borító, ne legyen visszahajtható füle, hogy ennek a könyvnek lehessen élete, hogy elhajolhasson a fedele, hogy elhasználódhasson, köszönöm az Írók Boltjának, hogy még mindig a kirakatban van június, a megjelenés óta, a fedél felkunkorodott a naptól és az időtől, szétnyílt a könyv teste, csodálatos volt figyelni ezt a folyamatot hónapokon át.

Szóba hoznám még azt, hogy kit ábrázol a kötetet lezáró fotó, hogy miről van szó a könyv utolsó oldalán. A képre egy pókpapír simul, erről Szeles Judit az újvidéki rádióban, majd az itt megjelent recenziójában már kifejtette gondolatait. Én a pókpapírral szerettem volna tisztelegni Louise Bourgeois előtt, akinek a pók a fő témája, és katartikus volt számomra, amit ő erről mondott. Tarantella pókokat hordott a kontyában, a saját szememmel láttam egy vele készült dokumentumfilmben.

A fotón látható test műalkotás, senkié, és nem lehet azonosítani senkivel. Drámai erejűnek érzem.

Kritikádban említetted, hogy a hullámvonal egybekapcsolja a homokot, a vizet és a testet, ezt a bordát, ami egy bibliai része a testünknek. Úgy érzem, hogy ez a fotó archetipikus. Egyúttal szakrális is, mert a corpust asszociálja, de van benne valami ősi, tehát dialógusban van a kötet elején található Vénusz című verssel. Ezt a verset Párizsban írtam, a Comptoir du Panthéonban, a Latin Negyedben, annak hatására, hogy előtte való napon Bordeaux-ban láttam az Aquitánia Múzeumban ezt a Vénuszt, amely egy mészkősziklába vájt dombormű, 1911-ben találták meg, és az időszámításunk előtti 23. évezredből való. Ma is beleborzongok, ha nézegetem a képet.

(A fotókat Kohán Ferenc készítette.)

Takács Izolda

szerző: Takács Izolda
honlap e-mail
Takács Izolda a Debreceni Egyetem doktorandusza, írásai hazai és külföldi tudományos fórumokon, többek között a Magyar Tudomány hasábjain jelentek meg, recenziókat pedig pl. a Műhely, a BÁR és a Librarius oldalain közölt.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum