KULTer.hu - Krasznahorkai Don Quijotéja
106101
post-template-default,single,single-post,postid-106101,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Krasznahorkai Don Quijotéja

Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért

A legkifejezőbb Don Quijote-ábrázolást a prágai Museum Kampában láttam, mégpedig a fiatalon elhunyt Otto Gutfreundtól, aki az 1910-es évek elején még kubista stílusban alkotott. Ha a mellszobor bal profilját szemléljük, akkor egy nagyon keskeny, szikár, ám annál karakteresebb spanyolos arcot láthatunk, ám ha a jobb profilt, akkor egy torz alakot. Szemből pedig a zavarosság, zavarodottság tűnik fel, a vonalak tökéletes diszharmóniája, elcsúszása, amely egy perc pihenést sem enged a tekintetnek.

Az elme nyughatatlansága tökéletesen tükröződik ezen a mellszobron, amely egy kivételes légkört teremt a kiállítótérben, ahol az összes részecske átmenet nélkül más, mint a környezete.

Cervantes és Otto Gutfreund Don Quijotéja, valamint Krasznahorkai Palotaőre közeli rokonságban állnak.

Az „őrült” figurája több szempontból is hálás választás, legfőképpen azért, mert megalkotója gátlástalanul és büntetlenül közvetíthet általa egy mindent más koordinátarendszerbe helyező kritikát, amely különben őrültségnek hatna.

A magát kisbetűkkel szándékosan lekicsinyítő Melvill nem az első hóbortos figura a Krasznahorkai-életműben.

A Sátántangóból a feljegyzéseit készítő doktor, Az ellenállás melankóliájából Eszter úr és Valuska, a Háború és háborúból a New Yorkba is eljutó vidéki levéltáros, Korim György, a Tanár úr, valamint maga a báró a Báró Wenckheimből is hasonlóak. Vízióik, monológjaik egyszerre tűnnek logikusnak és a realitásoktól totálisan elrugaszkodott összeesküvés-elméletnek.

Az Aprómunka egy palotáért narrátora egy látszólag hétköznapi könyvtáros, aki valójában utálja a könyveket kikölcsönözni vágyó olvasókat.

Náluk jobban csak a Melville-kutatókat gyűlöli, akik zaklatják a név és néhány apróság egyezése miatt. Az ő „Nagy Gondolata” egy örökké zárva tartó Ideális Könyvtár, amely „Háborítatlan Paradicsoma a Tudásnak, vagy sokkal pontosabban nem a Tudásnak, hanem mindannak, ami a Tudásra vonatkozik”. Komolytalansága mellett ebben egy nagyon súlyos kritika is megfogalmazódik, miszerint az emberek már nem méltóak erre a „Tudásra”, hiszen ez a könyvtár védelemből vagy emlékként állna a folytatólagos katasztrófa idején. A Palotaőr az irgalom legcsekélyebb szikrája nélkül ítélkezik korának társadalmáról, amely a pénz eszelős fetisizálódása alatt remeg, ahol egy olyan világhírű zeneszerzőnek, mint Bartók Béla, a lakhelyét még egy kis tábla se jelzi New York-ban, és művészet helyett csak a „szinte már szakrálisnak mondható „SEMMILYEN” tárul a kiállításra látogató érdeklődők elé az olyan gyáva művészektől, akik „rettegő trendek rettegő követői”.  A Palotaőr őrült monológja tehát több mint lehangoló és kiábrándító, ám mégis az a legfélelmetesebb, hogy érvelése logikus.

Az őrület mindig ijesztő, akkor viszont különösen az, ha megvan a maga logikája.

Krasznahorkai pedig megint tűpontosan fogalmaz és zseniálisan szemlélteti azt az időben nem mérhető folyamatot, ahogyan a vízió eluralkodik az észszerűség felett: az Aprómunka egy palotáért éppen abban a pillanatban fejeződik be, amikor a józan elme elemi részecskéire hullik szét. Ugyanúgy, ahogyan a narrátor Lebbeus Woods alkotásait látja: „ez az egész egy éppen leomló épület, és ez a Woods éppen elkapta azt a pillanatot, a szétesés előtti legeslegutolsót, ahogy ez az önmagában is döbbenetes épület – a felülete már apró darabokban, de az egész még egyben” (18.). Otto Gutfreund Don Quijotéról készített mellszobra talán ebben is nagyon hasonlít a Palotaőrhöz: egy lény amint hanyatlik a széthullás felé, egy bizonyos szemszögből nézve még nem veszítette el emberi vonásait, ám az összkép már a szétesést mutatja. Ezzel pedig ki is lóg a környezetéből, a közösségből, szánalom és nevetség tárgya, ahogy Cervantes figurája is. Don Quijoténak is van egy „Nagy Gondolata”, hiszen az igazságtalanságok megtorlása, a visszaélések megakadályozása volt lovagságának célja.

Mindkét vízió – a lovagé és a Palotaőré is – totálisan megvalósíthatatlan.

De ezek a hősök nem a saját hibájukból buknak el, hanem azért mert sem a kor, sem a hely nem alkalmas terveik megvalósításához, egyszerűen nem illeszkednek a saját környezetükbe, tehát kudarcuk már az első lépésüktől fogva borítékolható. Don Quijote és Melvill látásmódja is hasonló, ahogy a valóságot egészen másképp kezelik, mint ami: a lovag egy fogadót is hercegi kastélynak lát, ahogy a Palotaőr is meglátja egy épületben az Ideális Könyvtár lehetséges otthonát. Tehát a realitáson túl a potenciált, amely rokon azzal a gyermeki látásmóddal, amely az akaratot és a vágyat még nem tudja megkülönböztetni egymástól. Többször találunk a narrátor részéről utalásokat arra a szövegben, ahol önmaga is kételkedik saját tisztánlátásában: „ma már nem vagyok biztos benne, hogy az a józan ész meglesz-e bennem holnap is” (26.), „bánhatnak velem úgy, mint akinek megroggyant az agya” (83.), ám ezek a reflexiók végül mindig eltörpülnek monomániája, az Ideális Könyvtár megalkotásának vágya mellett.

A széthullás szemléltetői az Aprómunkában az időben és térben való csapongás, a folyamatos előre és visszautalások, az ismétlések, amit az a huszonegynéhány füzet fog össze, és tart egyben, melybe a narrátor feljegyzi a gondolatait. A kitérések vagy a könyvtáros történetét billentik előbbre és előbbre, vagy a leírtak alátámasztásául szolgálnak, az elbeszélő múlt zavaros jelenné válik. De mindez csak látszólagos, Krasznahorkai mesterien építette fel ezt a rövid, ellenben annál megrendítőbb kötetet. Először is választ egy figurát, aki folyamatosan küszködik a maga mondataival.

Melvill gyakran utal arra, hogy nehezen tudja pontosan kifejezni magát, s ha néha sikerül is neki, az csak a véletlennek köszönhető.

A névegyezés pedig többek között alkalmas arra, hogy bevonja a szövegbe a Moby Dick szerzőjét, aki életében semmilyen elismerésben nem részesült, vele együtt pedig a rajongó Lowryt majd Woods-ot, akik „ugyanazon az úton jártak, és ezért ugyanoda jutottak el” (48.). „[S]zóval, hogy a kérdés az, mire van szüksége az embernek, nekünk, a valóságra vagy arra a hazugságra, amellyel el tudjuk takarni ezt a valóságot, és arra jutnak, hogy a hazugság túl nagy kockázat, márpedig ha így van, és az embert a valóság igaz képével ajándékozzuk, azaz ijesztjük meg, akkor másképp kell élnünk itt a Földön, tudniillik, mondta Melville, és mondta ez a Woods, és érezte Melville-lel együtt Lowry is tökrészegen, tudomásul kell vennünk, hogy a katasztrófa folyamatos, és nem ellenünk van, a katasztrófa le se szar minket, ha az útjába kerülünk, elpusztít persze, de számára ez nem pusztítás, pusztítás nincs, vagy másfelől forgatva a dolgot, minden pillanatban pusztítás zajlik […], nincs Isten sehol, az a jótékony, mert teremtő és ítélő Isten, az nincsen, van viszont helyette és egyes-egyedül a Sátán, értik ezt?!, Melville 1851-re MÁR TUDTA, hogy csak Üres Sátán létezik…” (60–61.) Ezek után pedig a narrátor levonhatja azt a konklúziót pár oldallal később, hogy „emiatt az életünket sürgősen át kell rendezni […], ezért hát mindenkinek meg kell találnia a megfelelő célt, amit én ebben találtam meg…”

Olvasóként nehéz távol maradni a szöveg szuggesztivitásától, az Aprómunka egy palotáért egy retorikailag tökéletesen felépített monológ.

Az idén tavasszal megjelent Manhattan-terv alapján végigkövethettük, hogy milyen kutatómunka és véletlen egybeesések vezettek Krasznahorkai László új könyvének megszületéséhez. Lényegében egy művészi kivitelezésű, fotókkal ellátott projektnapló, ahol a szerző bejárta az írás terét. Azt hiszem, a figyelemelterelés azért sikerült jól, mert bár minden esemény, helyszín, szereplő ismerős volt, mindezt egy egészen új közegbe és kontextusba helyezte, nevezetesen egy Melvill nevű könyvtáros nyughatatlan gondolatainak labirintusába. Nagyon megosztó kritikák születtek mindkét könyvről, és arról is megoszlanak a vélemények, hogy mennyire támogatja vagy oltja ki egymást a két alkotás. Bár az Aprómunkát lehet olvasni a „bejelentője” nélkül, de annak ismeretében egyrészről sokkal izgalmasabb befogadói élményt nyújt, másrészről pedig megalapozza az új könyvet. A Manhattan-tervvel kapcsolatban úgy érzem, mintha Krasznahorkai bevezetett volna engem egy színtérre, bepillantást engedett volna a kulisszák mögé, ahogy az illuzionista mutatja be a nézőknek, hogy milyen eszközökkel fog dolgozni, aztán egyszer csak megszületik a varázslat, amelynek trükkjét persze soha nem árulja el.

Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért, Magvető, Budapest, 2018.

A borítófotót Pólya Zoltán készítette.

Vass Edit

szerző: Vass Edit
honlap e-mail
Vass Edit 1980-ban született Szegeden, a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán végzett magyar nyelv és irodalom tanár szakon. Azóta folyamatosan tanít és 2006-tól rendszertelenül jelennek meg írásai: könyvajánlók, színház- és filmkritikák, esszék, álnéven pedig a mai napig kisprózákat ír. 2006 és 2009 között a prokontra.hu ismeretterjesztő oldal szerkesztője és munkatársa volt.

KULTprogramok

<< 2019. Júl. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum