KULTer.hu - Sorsdisszonancia
106163
post-template-default,single,single-post,postid-106163,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Sorsdisszonancia

Arthur Miller: Pillantás a hídról

Arthur Miller Pillantás a hídról című egyfelvonásossá alakított drámai költeményét mutatta be a Békéscsabai Jókai Színház Csiszár Imre rendezésében, amely az évad egyik súlypontjának tekinthető.

„Miller drámájának hőse, Eddie, valójában nagyszerű fickó. Erős, kitartó, megbízható és erkölcsös férfi, aki szerény sorsa ellenére is igyekszik tisztes megélhetést biztosítani családja számára. Mert a családját mindennél jobban szereti, mindenekelőtt lányaként nevelt unokahúgát, Catherine-t, aki ugyancsak rajong nevelőapjáért.

A családi idillt két olasz rokon érkezése töri meg, akik illegális bevándorlóként érkeznek az Amerikai Egyesült Államokba.

A Catherine és Rodolpho között alakuló viszony Eddie-t teljesen kifordítja önmagából. Innentől kezdve a vad indulatok és tébolyult szenvedélyek irányítják az eseményeket. Eddie bűnös szerelmével tragikus vétséget követ el, tehát sorsa megpecsételtetett.” Hogyan tehető semmivé egy élet munkája, kuporgatása, önfegyelme, kitartása?

Mi idézheti elő az elme lassú erjedését, a tudat felőrlődését? Szerelem? Nem. Ez csak irigység.

A tetteket tudattalan, diagnosztizálatlan féltékenység motiválja, amelynek céltáblájává az ifjú, lehetőségekkel teli élet válik. A felszínen egy Gutmensch-figurát látunk: Bartus Gyula mély megéltséggel alakítja Eddie-t, a tisztességes munkásembert. Árván maradt nevelt lánya, Catherine szerepében Papp Barbarát láthatjuk, akinek heves természete már az első jelenetekben megmutatkozik: saját jogán kap állásajánlatot, a lány pedig látszólag készen áll az önálló életre. Ezzel egy időben azonban az is nyilvánvaló, hogy rendkívül ragaszkodik nevelőapjához, túlzó szeretete a gyermetegségnél többnek érződik. Eddie érzéseiről eleinte nem tudunk meg sokat. Számára Catherine jelenléte olyan, mint az otthon melegét adó, folyton izzó parázs, csicsergése akár a csendet megédesítő madárének.

Az idill illúzióbuborékja csak a lány távollétével, hiányának megtapasztalásával válik kézzelfoghatóvá. De hol fordul az idill tragédiába?

Gyanússá válhat annak a ténye, hogy erős hangsúlyt kap a színpadi szövegben a nevelőszülők, kiváltképpen Eddie törődése, amelyet nem csupán dicséretes cselekedetként tart számon a közösség, hanem már‑már heroikus vállalásként. Egészen explicit módon tárja elénk a rendező, Csiszár Imre, hogy valami „nem oké”. A rendezés tehát segít, hogy a darab rétegeit felfejthessük. Először is le kell hántani az ötvenes évek Amerikájának munkásmiliőjét, az itthoni elváráshorizontokat, amelyek szerint egy ilyen világ megrajzolható számunkra: csak utána értelmezhetünk.

Az elhangzó szöveg, azaz a darab kérge mögé kell nézni.

A dialógusok alkotják azt a rostréteget, amely a kéreg elemi alkotórésze. Ezen túl találjuk a szereplők önmaguk számára megalkotott háncsát, ezt az egészen vékony, már-már transzparens, szerves réteget, amely a darab és a szereplők lényegét védi.

Csak a karakterek látják egymást normálisnak, nézőként azonban ez a normalitás hamar megkérdőjelezhetővé válik.

Nincs egyszerű dolgunk, hiszen habár jól látható ez a háncsréteg, többszörösen összetett, legalább kettőt különböztethetünk meg egymástól. Rátelepszik az arcokra, összefonódik velük, majd a kéreghez kezd el hasonulni. A szereplők egytől egyig viselik polgári maszkjukat, azt, amelyet éppenséggel elvárunk tőlük. Az a néhány karakter, aki szöveggel és ilyen módon személyiséggel rendelkezhet, mind sztereotipizálható alak. Ugyanakkor le kell fejteni ezt a külhámot, amely mögé azért rejtőznek, hogy ne kelljen igazi arcukat megmutatni egymásnak.

Az önfeltárás – vagy akár a lelepleződés is – egyenlő a megsemmisüléssel. Senki sem csupán az, akinek mondja magát.

Az amerikai álom is kompromisszumokra és hazugságra épül, s ez kihatással van a magánszférára, az ott érvényesülő mechanizmusokra is. „Mi lesz, ha rájönnek, hogy szegények vagyunk?” – mondja Beatrice, akit Kovács Edit kelt életre a színpadon. „Az olasz rokonaidnak úgy fog tűnni, fényűzésben élünk!” – válaszolja Eddie.

A képzelt jólétben a megalkuvás konszonánsnak tűnő szólamai mégis fülsértő hangzavarrá válnak a külső szemlélő számára, s a színpadi megoldások erre erősítenek rá.

Az előadás fő helyszíneként szolgáló lakás külön pódiumot kap a színpad hátulján. Ez az emelvény kong, recseg a játékosok alatt: elnyomna minden finom kiszólást, nem hagyna esélyt a suttogásra sem, evidens tehát, hogy a beszéd a természetesnél hangosabb. A jelenetek túlnyomó része a lakásban, tehát a színpad hátulsó harmadában játszódik, ilyen módon duplán rá vannak kényszerülve a színészek, hogy a helyzettől függetlenül nagy hangerőt használjanak. A részben technikai természetű jelenség, a zajok sokasága egy olyan alaphangot teremt, amely könnyedén repíti a néző képzeletét a teherhajók zűrzavarába, a rakodódokkok tömegjeleneteibe. A (bevándorló)tömeg jelenléte anélkül teremtődik meg, hogy sok statisztát vonnának a játékba – a színpadon legtöbbször csak a szűk családot, a főszereplőket láthatjuk.

A színpad elülső részét a narrátor használja: Alfieri ügyvéd szerepében Tege Antalt láthatjuk.

Jó kedélyű elbeszélésének omnipotens jellegére csak később, a második felvonás környékén derül fény – hiszen ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy az eseményeket ő is (részben) első kézből tudja, s monológja retrospektív összegzés a tragédiáról. A semleges, kívülálló narrátor, a jó időzítésnek köszönhetően, élettel teli karakterré válik, felruházódik személyiséggel, a történet iránti személyes kötődéssel – lassan maga is a szüzsé részévé válik. Összekötő monológjain kívül a zárójelenetig kevés akciót láthatunk a színpad hozzánk közelebbi felén. Emiatt a nyitójelenettől kezdve egyfajta távolságtartást érzünk a játszók és a nézők között. Ez segít minket ahhoz az állapothoz, amely az ügyvéd pragmatikus értetlenkedéséhez hasonlítható, vagy a képzeletbeli nyomozók okfejtéséhez, amikor bűnesetet próbálnak rekonstruálni a kezükben lévő tárgyi bizonyítékok alapján, a meglévő adatok segítségével.

Ilyen módon tehát sokkal hamarabb lesz világos számunkra, hogy „valami nem oké” ebben a családban – ahogyan Eddie is fogalmaz Rodolphóval kapcsolatban később –, minthogy a szereplők közül bárki sejtené. A dialógusok ettől a felismeréstől kezdve egyre kevésbé válnak érdekessé, hiszen a verbalitással szemben nagyobb hangsúlyt kap a finom mimika – csak azt a pontot várjuk, mikor omlik össze a felépített rend. Eddie jelenetről jelenetre lesz egyre inkább magába forduló.

Bartus Gyula egyaránt hitelesen alakítja az ereje teljében lévő családfőt és a megtört, értékrendszerében és elveiben meghasonlott férfit.

Arca a két felvonás alatt teljesen átalakul – személye maníroktól mentesen olvad eggyé az általa alakított karakterrel, szinte ijesztő metamorfózisnak lehetünk szemtanúi. Keményfejűségének, akaratos maradiságának könnyed ellenpontját képezi a fiatal páros, Rodolpho és Catherine. Különösképpen a minden szerepében remekelő, most Rodolphót játszó Czitor Attila alakítása tűnik ki. Energiával teli, folyamatos színpadi jelenléte már-már elhomályosítja darabbeli szerelme, Catherine ifjonti báját. A hősszerelmes testvéréhez képest realista szemléletével ellensúlyt képez a Katkó Ferenc alakította Marco – minden mondatának súlya van. Hozzá hasonlít Beatrice, aki minden helyzetet átlát, így a zajló események baljós ómenjei sem kerülik el figyelmét.

A mondatok intonációjára, a mimikára érdemes figyelni ebben a jellegzetesen szövegközpontú előadásban.

A tragédia elkerülhetetlen, ez az első felvonás végétől világos a néző számára, ám a csúcspontig vezető út fontosabb, mint a zárókép maga. Eddie sorsa szinte elrendezett volt, boldog, nyugodt lehetett volna. Lehetett volna.

Arthur Miller: Pillantás a hídról. Rendezte: Csiszár Imre. Játsszák: Bartus Gyula, Kovács Edit, Papp Barbara e.h., Katkó Ferenc, Czitor Attila, Tege Antal, Puskás Dániel szh., Lévai Attila, Hrubák Axel szh., Juhos Marcell szh., Szabó Zoltán, Szepsi Szilárd, Kőrösi Berta, Király Mónika Alexandra szh., Szabó Annamária szh., Havasi Árpád, Kraszkó György. Békéscsabai Jókai Színház, Békéscsaba, 2018. november 10.

A fotókat Nyári Attila (A-TEAM) készítette.

Tölli Szofia

szerző: Tölli Szofia
honlap e-mail
Tölli Szofia (Rukmini Sofia) 1992-ben született Debrecenben. Jelenleg a Debreceni Egyetem magyar-orosz szakos hallgatója. Tagja a Bán Imre Kultúratudományi Szakkollégium diákvezetőségének és a DETEP-nek. Indiai klasszikus tánccal foglalkozik, tanulmányait Bhubaneswarban, Indiában végezte. A Padmini Táncegyüttes művészeti vezetője.

KULTprogramok

<< 2019. máj. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum