KULTer.hu - Versényi Anna novellája
105791
post-template-default,single,single-post,postid-105791,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Versényi Anna novellája

Barokk állapotok 

„Minden korszaknak megvan a maga barokk állapota,
mely általában a hanyatlás előtt jön el.”
(Bényi Árpád festőművész)

Monsieur Lamarck volt az utolsó bértapsoló, mi több a „Chief de claqe”, azaz a bértapsolók vezetője.
Este kiöltözött, bársony színházi zsöllyékben ült, előtte stratégiai megbeszélés a rangtalan tapsoncokkal. Tömeghatás, szociális utánzás, ezek a szakma alapkövei. Gyenge darab, fokozatosan erősítünk. Szórványtaps, majd emelkedő hangerő, végül ütemes. Manapság a gépi nevetés működik erre a rugóra többek között. Statisztikák mutatják, milyen sokan akarják, veszik, nézik ezt a gyenge árut. Feltétel persze, ha előtte úgy tudják, sokaknak kell. Mert körülnézünk mind, s ha egyedül nem mernénk tapsolni, boldogan csatlakozunk a többhöz. Az erőshöz. A tarifa emelkedik, ha rossz a darab. A hangerő és a hangos „bravo” kiáltások emelik a tétet.

Ma már csak galambot etet a téren. Mondtam, Lamarck úr, jöjjön hozzánk, az én hazámban jól keresne. Oui, Hongrie. Intek kelet felé, szükségtelenül. A bértapsolóknak is kell a logisztika, még összekeverednek a végén. Nem beszélve a szakma stílusáról. Lelkesedést kell mutatni, őszinte gesztusok kellenek, helyről felpattanás, kiáltások. Elegancia. Értő közönségnek látszani, sétapálcát hordani. Ki ad hitelt egy csapat bugrisnak, akiknek a fizetség még a markában csillan? A tömeget növelik csak, a szakértő közönség illúziója sok Lajos-aranyba kerül.

Maja, a volt táncosnő, nincs formában ma. Csak ül plédjében, motyog. Varr. Váratlanul kitör, tavaly jobb volt, vették a fejdíszt is, de mondják, a kínaiak a hajón varrnak, egész hajók keringenek a tengeren, varrnak a hajófenékben, reggel kikötnek, eladják, és csak varrnak, azt mondják, nem is igazi kínaiak, robotok mind már csak pár igazi… mondják, vannak fekete lyukak az égen, a sátán kapui… Isten bezárta őket, de mi lesz, ha kinyitja? Megírta az újság, itt van, kinyomtatva. Színes lapokat olvas, mindegyikben összeesküvés-elméletek. Azt hiszi, csak olyasmi jelenhet meg nyomtatásban, amit szigorúan ellenőriztek valakik, akik megkérdőjelezhetetlenek. Valami bölcs bizottság vagy istenféle.

Lerajzolom, mutatom a skiccet. Nekiadom, ajándék, mondom. Megnyugszik, Halloween díszeket varr, motyog magában, hogy a kínaiak… ragasztanak, csak beöntik a gyöngyöt meg mindent, reggelre kész az áru. Nagy tankhajók, a fenekén ezer meg ezer kínai, csak varr és ragaszt.

Mint ilyenkor mindig, felbukkan a szellőztető nő az ötödiken. Naponta többször kirázza az ágyneműt és átöltözik. Ellenőrzi a teret, körülpásztázza, gondterhelt, mint aki átlát a falakon. Az ő gondja mind, aki a díszletek mögött lapul. Omlatag barokk (neo, de akkor is) homlokzatok körben, franciaablakok volutákkal, rocaille-motívumokkal. Nézi a teret homlokráncolva, néha színházi látcsővel is, aranyozott, az üveg csillanása elárulja. Nagyobb erkélyrácsokon puttók, újrafestve. Nagy a felelősség, görnyedve visszavonul az újabb ellenőrzésig.

A téren egy zakós ember imbolyog át strandpapucsban. Kezében nyeles mikrofon, prémes, amilyet a tévések használnak, övén magnó. Becserkészik egy csapat galambot, föléjük tartja a mikrofonját. Két szakállas integet neki, testbeszéddel jelzik, hogy ők hajlandóak nyilatkozni. A bolond nem reagál, el van foglalva a galambokkal. Váratlanul hozzám lép. Nem értem, mit kérdez.

Je suis Hongroise, mondom bizonytalanul. A bolond vigasztalón int, megveregeti a vállam, majd visszatér a galambokhoz.

Monsieur Lamarck szól, vigyázzak a rajzaimmal, biztos nincs engedélyem. Összepakolom a mappát, rádobom a dzsekimet. Tegnap elfáradtam, Marie Antoinette alkonyatkor már várt a szobor talpazatán. Mostanában azt mondja, a Sorbonne-ra járt. Mindig hazudik. Előző héten elbújtunk a Versailles-i kastélyban, hogy Louis XVI. ágyában aludjunk, de az őrök elküldtek záráskor. Úgy tettünk, mintha egy szót sem tudnánk franciául, mutogattuk a belépőjegyeket, orosz szavakat mondtunk, hívtuk a királyt. Biztosan a Fontainebleau-i erdőkben kergeti a plüssrókákat. Nagyon jól szórakoztunk, de a parókáinkat is utánunk hajították.

A Marson telepek vannak, rég ott vannak már a kínaiak, de a kormány nem mond semmit, tajtékozza Maja, aki reszket a felindultságtól, újságot lobogtat. Az oroszok is ott vannak mind, folytatja, katonákat képeznek a Marson! Úgy hiszem, Vonnegutnál olvastam valami ilyesmit, katonai telepek a Marson, de Majácska biztosan nem onnan veszi. Remeg a keze az izgalomtól, alig tudja ráölteni a plüsskoponyát az ünnepi fejpánthoz.

Ám az oroszok most itt vannak, ölebekkel és Chanel-szatyrokkal, hangoskodnak, amíg átvágnak rajta, elnémul a tér. Szellőztető nő kilép a páholyára, gyanakodva lenéz. Látcsövét a szeméhez illeszti, hálóingben van.

Utcazenészek érkeznek. Feketék, van közöttük egy fehér lány valami fura zeneszerszámmal, fekete tokban vonszolja maga után. Egy kínai énekesnő, de most csak csendben imbolyog, szer hatása alatt lehet. Sportzokniján prémes papucs, plüssmacit formáz, mellé krinolinos barokk estélyit hord. Flitteres hajpánt, póklábakkal, Halloween van. Nevetgél, integet. Csörgődobokkal, meg mindenféle dobbal felszerelve, előadják a Sors-szimfóniát.

Maja dúdol, Lamarck bácsi feléled, körülnéz, tapsolni kezd. Néhányan csatlakoznak hozzá, bizonytalanul. Akkor megmutatja a szakma igazi fortélyait. Ütemesen, hangosan tapsol, tetszésnyilvánításokat is kurjant. Egyre többen tapsolnak vele. Büszkén kihúzza magát, a bolond mikrofonját állítgatja, közelít. Hangos, ütemes taps a téren, ráadást követelnek. Monsieur Lamarck ragyog, egészen megfiatalodott. Hát így kell ezt, gyerekek. Az oroszok is megálltak, az egyikük pénzt dob a zenészek dobozába.

Ekkor hirtelen tompa csattanás. Elgurult látcső törött lencsékkel. Elvágott tapsvihar, távoli repülőgépzúgás. Szellőztető nő a kövezeten, fehér hálóingben. Lamarck Úr keze tapsra nyílva, megkövülve, kimerevített filmkockán. Később a mentő szirénája.

A rajzomon mintha bábu heverne a kövön, a faágak utánanyúlnak megkésve.

Borítófotó: Picryl

Versényi Anna

szerző: Versényi Anna
honlap e-mail
Versényi Anna 1967-ben született Debrecenben. Alkotásterápiával foglalkozó pszichológus, aki képzőművészként és íróként is aktív. Rajztanárként végezte el a Debreceni Egyetem pszichológia szakát iskolapszichológia szakirányon. Számos publikációja és illusztrációja jelent meg többek között az Alföld, a Folyam, a Hitel, a Magyar Ifjúság, a Hajdú-Bihari Napló, a Napjaink lapjain. Idén jelent meg regénye az Ad Librum kiadónál Elejtett példányok címmel. Számos egyéni és kollektív kiállításon szerepelt festményekkel, grafikákkal, kerámiaszobrokkal.

KULTprogramok

<< 2019. feb. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum