KULTer.hu - 2018 külföldi KULTlemezei (TOP 10)
106627
post-template-default,single,single-post,postid-106627,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2018 külföldi KULTlemezei (TOP 10)

Az év albumai, amelyeket még sokáig hallgatni fogunk

Az elmúlt öt évet tekintve talán csak 2016-ból emlékszem annyi kiváló albumra, mint tavalyról. Ez a bizonyos tízes lista könnyen lehetett volna húszas vagy harmincas is. Komoly kihívást jelentett a tíz legjobbnak tartott kiválasztása és sorba rendezésre, és az is lehet, hogy egy hónap múlva már más lenne a felállás. A bőség zavarában végül részben a sokszínűség szűrője alapján tettem le a voksomat ezen lemezek mellett. Soft rock, elektronikus, blues, hip-hop, folk, pop, alternatív és indie, a teljesség igénye nélkül.

+1. The Beatles – The White Album 50th Anniversary Super Deluxe

Nem érdekel, hogy csak egy újabb bevételi forrás szándékával jelent meg. A korábban kiadatlan mixek, demók és felvételi sessionök érdekesek, persze főleg annak, aki ismeri és szereti az albumot, de a hangsúly mégis azon van, hogy fél évszázad óta élhet együtt az emberiség ezzel a klasszikussal. Igen, muszáj leírnom, bár ki nem állhatom az ilyen kijelentéseket: minden idők legjobb lemezéről beszélünk.

10. The Growlers – Casual Acquaintances

Normális esetben, ha meglátom, hogy fél órába sűrített egy előadó tíz számot, bele se kezdek, mert komolytalannak tűnik. Egyébként is, a 30 perc nem LP, de nem is EP. Valahol a kettő közötti senki földjén tanyázik, mert ízelítőnek hosszú, teljes, valahonnan induló és valahova érkező alkotásnak viszont rövid. A Casual Acquaintances mégis egy közel kifogástalan munka, ahogy az elmúlt években megszokhattuk a kaliforniai úgynevezett surf rock együttestől – a kifejezés elég pontosan írja körül, miféle zenét készít a The Growlers. Éppen ezért még jót is tesz az albumnak, hogy laza módon vették fel és rakták össze, mindez hozzáad ahhoz a bizonyos napsütéses, tengerparti pop rockhoz. Néhány dalnak mintha konkrétan a demóját hallhatnánk. A Casual Acquaintances elmarad ugyan az együttes előző két albumának minőségétől, de így is kiváló.

9. Son Lux – Brighter Wounds

A Brighter Wounds üdítően új a maga nemében, de sajnos csak meghatározott kereteken belül. Első hallgatásra is kitűnik, hogy ez egy igazán igényes munka, az utána következő alkalmak azonban folyamatosan más-más arcát mutatják a lemeznek. Néhány dal kimagasló, néhány erősen középszerű, de a jó annyira jó, hogy helyet érdemel a listán ez a lemez, amely folyamatosan kérdéseket vet fel saját magával kapcsolatban legyen szó hangzásról, szövegről, dalsorrendről, bármiről , és nem igazán akarja, hogy ezek megválaszolásra kerüljenek. Ezzel a metódussal önmagában semmi gond nincs, hiszen miért lenne dolga megválaszolni bármit is? Néha azonban azt az érzést kelti, mintha véletlenszerűen sodródna a bizonytalanságok vizeire, ami már kevésbé előnyös. A Brighter Wounds cím magáért beszél. Alapvetően a fájdalom és a gyógyulás tematikája köré épül az album, amely talán majd csak évek múlva, a huszadik vagy harmincadik hallgatásra válik megfejthetővé igazán.

8. MGMT – Little Dark Age

Az MGMT a Kids óta egyáltalán nem készített legalább minimálisan rádióbarát zenét. A gyakran túlságosan is elvont képek a szövegben és az experimentalizmus iránti szenvedélyük elnyelt minden mást. Ezúttal megpróbáltak változtatni ezen, és ó, egek, sikerült is. A címadó dal olyan ijesztően fülbemászó, hogy az első hallgatás óta attól félek, hogy valamiképpen a részemmé vált és önálló életre kelt bennem. Vannak, akiknek a melankólia áll jól, vannak, akiknek a kísérletező művésziség, másoknak meg a habkönnyű felhőtlenség. Az MGMT  nem mintha ez eddig nem lett volna egyértelmű utóbbi kategóriába tartozik. Hagyják az előző két album túlzott bonyolultságát, nem működik. Bebizonyították, hogy igenis képesek minőségi elektronikus popzenét alkotni. Kétségtelenül ez a helyes irány.

7. Earl Sweatshirt – Some Rap Songs

Ha azt írtam, hogy 10 dal fél óra alatt eléri, hogy meg se hallgassam, akkor 15 szösszenet 25 perc alatt már olyan végletes, hogy érdekel. Nem okozott csalódást. Olyan sűrűn érik egymást az erősebbnél erősebb rímek, hogy komoly mentális kihívást okoz feldolgozni mindezt. Érint személyes témákat, tragédiát, felépülést, depressziót, kigyógyulást, politikát, de ha épp moralizál, a Some Rap Songs azt is mindig élesen és természetesen teszi. A legtöbb rapalbum fő hibája az, hogy tele van fölösleges szavakkal, mondatokkal, akár teljes számokkal. Thebe Kgositsile, azaz Earl Sweatshirt azonban nem esik ebbe a csapdába. Talán Aesop Rock 2012-es Skelethon című albuma óta nem hallottam ilyen erős hip-hopot.

6. Gregory Alan Isakov – Evening Machines

Tegyük fel, hogy Bruce Springsteenre a ’70-es években nem a rock ‘n’ roll és a beat hat, hanem a folk. Ebben az esetben az Evening Machines készült volna el a Nebraska helyett. Sok helyen hasonló szövegalkotási módszerekkel dolgozik a két album. Isakov mindig is különösen jó érzékkel vegyítette az otthon-idegenség témájának kérdéseit az atmoszférikus folkballadák természetközeliségével. Egy olyan korban, ahol a popipar az énekes-dalszerzői műfaj és a folk vegyítésével Ed Sheeraneket készít nekünk nagyüzemi gyártósoron, üdítően hat Isakov a maga autentikus egyszerűségében. Nem arról van szó, hogy ne lenne kiváló zenész, vagy a szövegei ne hatolnának sokkal mélyebbre, mint az elsőre tűnik, hanem arról, hogy akkor jó egy énekes-dalszerző album, ha anélkül is hiteles, hogy igyekezne hitelesként feltüntetni magát. Az Evening Machines mestere ennek.

5. Father John Misty – God’s Favorite Costumer

Josh Tillman végre előtérbe helyezte magát énekesként ezen az albumon. A dalok megkomponálásától az előadásmódon át a mixelésig ordít róla, hogy most aztán a képedbe tol mindent. A Hangout at the Gallows című nyitószám „What’s your politics? What’s your religion?” refrénjével azonnal a kényelmetlenség határáig konfrontálódik a hallgatóval. Felkészít arra, hogy ő bizony el fog mondani ezt-azt magáról, rólad és a világról. Szerencsére ezek többségükben kreatívan megírt, érvényes kijelentések. A témák – úgy mint a bizalom és az áldozathozatal –, a zongora szerepe és a harmóniákból ki-kiugró disszonáns akkordvezetések pedig a John Lennon-i dalszerzést idézik, valószínűleg nem véletlenül. Az atya ismét nem lőtt mellé, sőt, az eddigi legletisztultabb és talán legerősebb albumát hozta ki idén.

4. Buddy Guy – The Blues is Alive and Well

Közel áll a szívemhez a blues, de az album címe sajnos egyszerűen nem igaz. A blues nincs jól, a blues kis túlzással haldoklik. Buddy Guy viszont akkora alakja, hogy 80 fölött is az év albumával képes előállni a műfajban. Muddy Waters és B.B. King egykori barátja méltatlanul keveset említett név a legnagyobbak között, helye azonban megkérdőjelezhetetlen. A felvétel, ahogy illik, folyamatos ambivalenciában táncol: hol reményteli, hol rezignáltságba süppedt. Egymást követő három cím a The Blues is Alive and Well, a Bad Day és a Blue No More. Buddy Guy pontosan tudja, hogy sem a hangja, sem a gitárjátéka nem a régi – bár még mindig varázslatos a maga játékos egyszerűségében –, és ennek megfelelően nem is akar semmit túlerőltetni. A korosodást ilyen gyönyörűen elfogadni és valahogyan előnyévé formálni nagyon kevés művész képes. Ez még nagyobb szó olyasvalakitől, aki már Jimi Hendrix számára is inspiráció forrása volt.

3. Gorillaz – The Now Now

A korábbi albumaikhoz képest a Gorillaz ezúttal egészen lecsupaszított zenével készült. Egyszerű dalok elég egyszerű előadása, szinte egy Damon Albarn-szólólemezként értelmezhető. A tavalyi Humanz után egyből a következő évben megjelentettek egy újabb albumot, tehát az írással és a felvételekkel is gyorsan megvoltak, ez pedig érezhető, de abszolút pozitív értelemben. Albarn azt csinál ezen a lemezen, amit csak akar, és egyáltalán nem vall szégyent a rivaldafényben – már amennyiben a virtuális együttes mögött álló zenészként értelmezhető egyáltalán a rivaldafény. Néhány olyan dal is szerepel az albumon, amiről el nem lehetett képzelni előre, hogy a Gorillaz valaha megjelentet ilyet. A legegyedibb példa az Idaho, amely szó szerint varázslatos. A szövege és a zenéje alapján is mintha Idaho egy mesebeli hely lenne. Továbbra is várat még magára az első gyenge Gorillaz-lemez.

2. Jon Hopkins – Singularity

Nem is tudom, mi a Singularity. Techno, acid house, ambient? Kicsit mind, meg más is. Ezzel az albummal egyértelművé vált, hogy Jon Hopkins az IDM egyik legfontosabb alakja már most. Egyedi stílusára jellemző, hogy a hangzásvilága kozmikus, míg a dallamvezetése személyes marad, ettől pedig egészen elszállva érezheti magát a hallgató. A dalok önmagukban és az album egészén is egy-egy születés-halál-újjászületés ciklust írnak le, Hopkins pedig úgy játszik a személyes és kozmikus keveredésével és ennek a ciklikusságnak az együttesével, hogy végül felmerül a kérdés: én találtam ki mindezt a manipulációinak köszönhetően? A válasz nem, de könyörtelenül próbára teszi a hallgató tudatának mélyebb rétegeit. Ilyen az, amikor valaki az utolsó effektig kihasználja az elektronikus zene nyújtotta lehetőségeket.

1. boygenius – boygenius EP

Ki nem állhatom az úgynevezett „superband”-eket. Majdnem kivétel nélkül magamutogatás és pózolás a közönség orgazmikus őrjöngése előtt. A boygenius nem ilyen. A nők az alternatívban máig elég nehezen fellelhetők. A pop tele van női előadókkal, a rock is egyre inkább, az alter azonban nagyrészt még férfiterület, Julien Baker, Phoebe Bridgers és Lucy Dacus azonban talán a három legtehetségesebb női előadója a műfajnak jelenleg, a kollaborációjuk pedig ennek megfelelően lehengerlő. Félig-meddig eltérő háttérrel érkeznek. Míg Dacus indie rock, Bridgers folk rock, Baker pedig egyfajta slowcore zenét játszik szólóban, hármuk zsenije összeadódik ezen az EP-n. Igen, csak hat dal szerepel az albumon, de azok egytől egyik bármelyikük lemezén kitűnnének az egyébként is remek szerzemények közül. Hárman három különböző módon állnak a dalokhoz és ez előadáshoz, ezáltal Bridgers visszafogott félénksége, Baker mindent kiadó félemosága, valamint Dacus torzított gitárhangzása és meglepően tiszta hangja ellenállhatatlan robbanóelegyet alkotnak.

Ruzsonyi Gergely

szerző: Ruzsonyi Gergely
honlap e-mail
Ruzsonyi Gergely 1996-ban született Budapesten. 2014-től az ELTE BTK kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója, önjelölt kritikus, a zene, a sport, valamint a főváros szerelmese.

KULTprogramok

<< 2019. Már. >>
hkscpsv
25 26 27 28 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum