KULTer.hu - 2018 KULTbandái (TOP 10)
106602
post-template-default,single,single-post,postid-106602,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2018 KULTbandái (TOP 10)

Zenekarok, akikre 2018-ban figyeltünk fel

A 2018-as évben számtalan érdekesebbnél érdekesebb előadó bukkant fel vagy vált népszerűvé. A lista összeállításakor olyan 2017-es és 2018-as albumokat vettem számba, amelyek vagy az adott előadó első komolyabb projektjei, vagy valamilyen okból tavaly tettek szert szélesebb körű népszerűségre. Tudom, ez viszonylag relatív fogalom, de nyilván nem százmilliós YouTube-megtekintésekre vagy egyetlen kisvárosi kocsmakoncert gondolok ezalatt. Ahogy minden lista, ez is szubjektív bizonyos módon. Nem azért, mert azok kerültek fel rá, akiknek a tevékenysége az én személyes tetszésemet a leginkább elnyerte, hanem mert a megjelenések döntő többsége biztos, hogy elkerülte a figyelmemet. Az viszont fix, hogy az alábbi tíz együttes és albumaik egészen magas minőséget képviselnek.

10. flatsound

Bár körülbelül tíz éve ad ki munkákat, Mitch Welling Flatsound projektjét eddig igen kevesen ismerték, sőt, valószínűleg máig nem szerzett széleskörű népszerűséget. Bevallom, én sem hallottam róla korábban. Nemrég jött szembe velem a tavalyi, Hummingbird című albuma – inkább EP a maga 21 percével –, és azonnal bántam is, hogy csak most találkoztunk. Sok tulajdonságában hasonlít a 2017-es Mount Eerie-lemezre, az A Crow Looked at Me-re. Wellingről tudni kell, hogy súlyos agorafóbiával küzdött, amelyet máig nem győzött le egészen. Erről a harcról, a társadalomba való visszatérésről és az attól való félelemről szóló Hummingbird a maga egészen zárt, intim módján mégis általánosan szólít meg minket, a saját démonainkat legyűrni igyekvőket. A Flatsound közel sem kapja meg azt az elismerést, amelyet érdemelne.

9. Superorganism

Ritka, amikor a könnyen fogyaszthatóságot pozitív jelzőként érdemes alkalmazni, ez azonban kétségkívül az egyik ilyen alkalom. Nehéz műfaj az indie pop, ugyanis a világ Ed Sheeran-jei és Bastille-jai sikeresen kiüresítették. Nehéz függetlennek, de közben fülbemászónak, tartalmasnak, egyben viszont könnyen azonosulhatónak és befogadhatónak maradni, a brit-japán együttesnek azonban sikerült. Annak fényében még inkább figyelemreméltó ez az eredmény, hogy a kollektíva tagjai közül többen a felvételekig soha nem is találkoztak személyesen, kohézióról tehát szó sem lehetett. Egymást követik az intelligensen megírt, felvett és elkészített dalok, különösen az album második felében. Hallható, hogy mind a nyolc tag igyekezett minden kreativitását betenni a közösbe, aminek köszönhetően néha kicsit túlzásba is esnek talán, de ez gyermekbetegség, egy első albumos előadónál nem feltétlenül róható fel.

8. The Voidz

Julian Casablancas (The Strokes) 2014-ben alakított együttese második albumát adta ki tavaly, Virtue címmel, és az az igazság, hogy ideje lenne áthelyeznie a hangsúlyt ide, ugyanis ez a munka érdekesebbnek bizonyult, mint az összes Strokes-lemez az elmúlt tizenöt évből együttvéve. Egyáltalán nem nevezhető hibátlannak a Virtue, már csak azért sem, mert érezhetően nem volt 58 percnyi anyaguk hozzá, úgyhogy ment a töltelékezés itt-ott, de legalább kiderült, hogy Casablancas nem vesztette el sem a tehetségét, sem az érdeklődését az alternatív zene iránt. A new wave-es alapra készült számok hordozzák vállukon a garázsrockkal és pszichedelikus poppal átitatott albumot, a Leave It In My Dreams című nyitószám például egészen magával ragadó.

7. serpentwithfeet

A soul zenéhez az évtizedes megújulni képtelenség következtében hozzákapcsolódott egy viszonylag szigorú elvárásrendszer. Épp emiatt tűnik – azt gondolom, jogosan – repetitívnek, unalmasnak, túljátszottnak és klisésnek ma a műfaj. Josiah Wise vette mindezt, az inverzére fordította és kiadta albumként. Az, hogy a gospel mint egyértelmű inspiráció és a homoszexualitás mint explicit tartalom hogyan fér meg együtt, főleg egy experimentális R&B keretben, az számomra máig rejtély, de talán épp ez a lemez legnagyobb erőssége: semmiféle elvártnak nem felel meg. Szól szakításról, de az új szerelemről, Istenről és okkultizmusról is, miközben soul persze, elektronikus effekteléssel és dobokkal. Felvethető ez esetben is, hogy túl sokat akart-e így elsőre, a válasz pedig könnyen lehet, hogy ismét igen, de annyira inkonvencionális, hogy már csak ezért is a listán a helye.

6. Apey

Áron Andris az elmúlt években már befutottnak tekinthető – leginkább az Apey & The Pea-vel –, szólómunkái azonban nemrég kezdtek nagyobb közönséget vonzani. A 2017-es Stranger album kiváló ízléssel vegyíti a folkot, a bluest és a klasszikus énekes-dalszerző hagyományokat. Üt az egészről az őszinteség, sokkal inkább, mint az Apey & The Pea-ből bármikor is. Sajátosan ironikus, néhol egészen cinikus látásmóddal fogja meg a külvilágot, a legnagyobb dicséret viszont mégis azért jár, hogy Apey tűpontosan képes használni a zene és a szöveg egymást kihangsúlyozó hatásait. Az, hogy a berlini Lollapalooza keretei közt léphetett fel tavaly, minden kétséget eloszlatott akörül, hogy igenis befutott, és talán túl alacsony sorszámmal is szerepel ezen a listán.

5. 12 Stone Toddler

A szó, ami az együttes első lemezének, az Idiolaliának a meghallgatása után egyből az eszembe jutott, az az eklektikus. Megvan benne a rockzenének az a bizonyos, mára már rég meghaladott, lázadó, deviáns romantikája éppúgy, mint a 2000-es évek közepe óta közimádatnak örvendő dob és ritmusgitár együteműsége – nem Jack White tehet erről, de azért én szeretném egy kicsit a nyakába varrni –, illetve a sikerhez szinte elengedhetetlen popzenei elemek egyaránt. Nem is igazán rock, nem is igazán pop, még csak nem is pop rock, inkább mindenféléből egy kevés. Mégis egyben tartják ezt a sokféleséget a gitár-basszus-dob-zongora-vokál klasszikus ötöse és a visszatérő ritmikai megoldások, amelyek bár egyáltalán nem tűnnek egyedinek, az album végére mégis olyan érzést keltenek, mintha a 12 Stone Toddle mindet kisajátította volna. Látszik, hogy hosszú szünetet tartottak, és vicces, hogy épp ezután jöttek szembe velem. Mindezek hatására nosztalgiával gondolok arra az időre, amikor még találtam újabb és újabb érdekes és hallgatásra érdemes rockot.

4. Platon Karataev

Micsoda élmény, hogy Magyarországon is készülhet angol nyelvű indie folk, ami történetesen nem borzasztóan bugyuta! Balla Gergőék körülbelül két éve tűntek fel először, tavaly adták ki For Her című debütáló albumukat, majd 2018-ra futottak be. A For Her az, amiből nincs hiány, meg van is egyszerre. Nincs, mert a stílust pontosan ismerjük, de van, mert jó lemez, és ebben a műfajban rég hallottunk olyat. Az ősszel érkezett új szám, az Ocean sem okozott csalódást, előreláthatólag hasonló, az angolszász hagyományokból merítő darab lesz a folytatás is, aminek ebben az esetben csak örülhetünk, mert éppen ők képviselik azt a stílust és minőséget, amiből minél többet kéne exportálnunk külföldre is. Talán 2019 ennek az éve lesz.

3. Imitation

Bevallom, nem értem az Imitationt. Nem azt, hogy mit csinálnak, hanem hogy miért csinálják és ez hogyan működik. Ismerünk jó pár példát itthoni igényes elektronikus zenére, ami nem futott be, mert nem volt rá igény (ld. The Casio Samples), ez a rendszer azonban megdőlt az Imitation The Original című albumának fogadtatásával. Nem világhírű Pápai Zsanett és Gödri Bulcsu kettőse, de a lemezbemutatót már az A38-on adták, ez mindenképp jó jel. Az LP maga Björk legjobb időszakát idézi. A hangsúly minden esetben a kitűnően megalkotott kísérletező elektronikáé, amelyhez szinte aláfestés az egyébként szintén minden elismerést megérdemlő vokál. Valahol mégis szomorú vagyok: ennek a zenének tényleg semmilyen normalitásban nem kéne, hogy közönsége legyen. Ha igazán népszerűvé válnak, akkor mi marad a műfajon belül az ínyenceknek?

2. Snail Mail

Lindsey Jordan 19 évesen tulajdonképpen egymaga adta ki a Lush című albumot, amely érettebb zenéket tartalmaz mind szövegében, mind dallamaiban, mint a magukat indie-nek hazudó tömegegyüttesek összessége. A Lush emlékműve a felnövésnek, a későtinédzserkornak. A felfedezéseknek, megtapasztalásoknak, azok megbánásainak, majd mégsem megbánásainak, végül a fiatal felnőttkor kettősségének a gyerekességben és felelősségvállalásban. Helyenként kamaszköltészetnek mutatja magát egy-egy szerzemény, csak azért, hogy aztán pár sorral később a hallgató orra alá dörgölje: Ne tagadd, te is elhitted, hogy ilyen közhelyes vagyok! Ügyes, nagyon ügyes. A Snail Mail és Lindsey Jordan kétségtelenül a műfaj egyik legtehetségesebbje. Egy album nem csinál nyarat, ahogy mondani szokás, de mindenképp ígéretes kezdet.

1. Big Red Machine

Justin Vernon és Aaron Dessner kollaborációja pont az, amit kettejük összevegyítésétől várnánk. Zeneileg érett, átgondolt, a szövegvilág pedig épp olyan elkalandozó és szimbolikus, mint bármelyik Bon Iver-költeményben. Vélhetően egyalkalmas együttműködésről van szó, vagy legalábbis a közeljövőben nem várható újabb közös munka, ami a végeredményt hallva elkeserítő, de érthető is: nem elvárható, hogy ezt a szintet évről évre hozzák, főleg, hogy nyilvánvalóan mindkettejük számára mellékprojekt a Big Red Machine.

A borítófotó forrása a 12 Stone Toddler Facebook-oldala.

Ruzsonyi Gergely

szerző: Ruzsonyi Gergely
honlap e-mail
Ruzsonyi Gergely 1996-ban született Budapesten. 2014-től az ELTE BTK kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója, önjelölt kritikus, a zene, a sport, valamint a főváros szerelmese.

KULTprogramok

<< 2019. jún. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum